Vörös Zászló, 1969. február (21. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-01 / 26. szám
VÖRÖS ZÁSZLÓ. 3 — A kapca is. l/' ' !■ Q ' 1 — A pásztor is látszik. Egész lelkészet engem néz... IVanyadi vandor _ 101 iben s a bokor is o, kedves, ne fáradj azzal — hogy szeretsz. D ^ N —, — Jl — Mintha Egy feketét mégis megiszom, □ a 300 Ha te nyújtod. — Jó éjszakát. Szeretem, mivel keserűbbre Süt a hold, süt a hold. — Neked is. főzöd. süti a forgácsot, _ Csodálat«?. SZEMLÉK Ferenc karjukra vett fejsze vei . ,,.. ballagnak az ársok. Tiszta. — Aranyeste. Kapu csattan, megrezzen O ' NI I Színarany. az, ejerfa lombja, • 311 LdJ OS Gyönyörű égj este. ezüst fejszék ballagnak — Ennél a holdvilágnál , . . . , a színarany holdra. |T“ I f”% 1 ,tST ének Balassi — Lehetne. . 7J:V:1Z‘Z;r Marin Sorescu fölött — Már az igaz, lehetne, Jaj, vitéz, legyőztek, de még milyen szépen. p / , i , . ( Dudorászó nyárfa — Jó éjszakát. rPni/T I T T m DV,jön az »my3'1«1“1 — Idccakár - 1 cnyi földül a pusztulására. — Azt írják, hogy sivatag, Fényt láttam a földön. „Szép volt a kabala, még bokor sincs rajta. S én is világra jöttem, csillagos homloka — Kenyér nélkül maradna Hadd lám, mit csináltok? villogó, ott a magunkfajta . Nem szánom hullásom. — Jó éjszakát. Jól vagytok? Semmi baj? van renden dúlásom. — Jócsakát. Hogyan álltok a boldogsággal? így volt jó. — Sokat összeírnak. Hegyek havas orma, Ne feleljetek, köszönöm. Kétesztendős torma. — Még a végén lelövik. Nincs időm válaszokra, mire jó? — Hát, ha úgy találják. Alig jut időm kérdezni is. Az sem élhet többet. — Annak is csak a szegény- akit már köthet ember látja kárát He szeretem itt, hites szól. — Jó éjszakát. Minden szép és meleg. —■ Jóccakát. S annyi a fény, hogy Sólyomnak mért is volt Kinő a fűpacsirtás hangja. — Pompásan világít, S testnek ilyen lelke. — Rég nem láttam ilyennek. És, lám, az a lány ott hogyha elhagyhatja. Aranyhajú Izolda, vagy a költészet nagy pillanatai Hovatovább a szavalóest sírálja el — furcsamód — a marosvásárhelyi közönség legkeresettebb, legkonokabb pódiumi műfaj-igényét. Bármilyen túlzónak tűnnék az állítás, már rápillantásra eldönthető, hogy nincs az a koncert, tárlat vagy színházi előadás, ahová olyan szívest-örömest áramlanék a publikum, akár a több órai lábonállás kockázatával is. Felszökött a versek „árfolyama"? Minden bizonnyal. De túleszményítés volna pusztán a közönség versigényének spontán „megugrásával" számolni. Nem maradt nyomtalan élmény, többek között, az a néhány nagysikerű szavalóest sem, mely az utóbbi két évben ráhangolta a nézők érdeklődését az Újj Élet tizenkét „folytatásra" tervezett előadóest-sorozatának befogadására. És feltétlenül méltányolandó a költészet háromezer évének minden ága-bogára, apróbb és rangosabb műfajára kiterjedő vonzó (egyúttal közönség-vonzó) válogatás a szerkesztő részéről, meg az Énekelj, Aranymadár! vers-láncolat minden egyes elemének gondos összecsiszolása, egybeülesztése. Ezért említem legelőbb a Katona Szabó István nevét, aki az ötlet, — a világlíra több estet betöltő „fölparcellázásának" — kiagyalójaként, egységes koncepcióval „dúcolta alá" az előadóestek szerteágazó témavilágát. Az antik líra hangulatokban tobzódó, bővérű versirodalma után, ugyancsak sok fantáziát igényel a középkor fojtottabblégiesebb, nálunk amúgyis fehér folt számba menő költészetének „szemléltetése". Képzelőerőnek pedig nem volt híjával a rendezőség: vaskos diákdalok tarkították a Dantétól Villonig ívelő korai balladák, köpés rigmusok, trubadúrénekek hol tréfás, hol komor, hol naivan elégikus lírájának modulációit. A két irodalmi est immár egybehangzó sikere fedezéket nyújt a kritikus számára: az ünneprontás kockázata nélkül vethet számot, hol mutatkozik ingoványosabbnak a versek előadói „továbbképzelése". Réthy Árpád múltkori, gazdagon árnyalt Ovidius-szavalata után például, a dagályosabb előadásmodor áldozatául esett a Roland-ének megrendítő részlete, Nemes Levente gyakorta méltányolt racionális hangvétele pedig, A szerelem halottjainak előadásakor, kiszorította a Dante-szöveg borongás részletének líraibb fűtöttségét. Mózes Erzsébet drámai balladája, őszinte Altatója s a Chaucertörténet humoros változatosságával fokozta fel a hangulatot. Illyés Kinga új „mezben" debütált: az Aucassin és Nicolette-t a korabeli dallammal kísért, áttetsző énekhangon adta elő, annak bizonyságaképpen, hogy kellő puritánsággal, az énekhang, mint segédeszköz nem keresetté, hanem épp színessé, stílusossá teszi a középkori lírában való válogatást. A stílusosság pedig nemcsak nélkülözhetetlen kritériuma egy korszak költői megsejtetésének, hanem a két előadóest bizalomgerjesztő indítása után, úgy tetszik, megharcolt érdeme is az Énekelj, Aranymadár! ízlésnemesítő lírai sorozatának. METZ Katalin * * * * * "T’rida néni, te sose halsz meg! "“ —mondtuk gyermekkorunkban dédnagynéninknek, mert fájt a dereka, de nem tudott komolyan jajgatni. Csak közölte csüggetegen, mint azt, hogy elveszítette fekete hálóját, a Schobelnéfélét, barátnője nercelte a nevenapjára, pedig hogy kínozta ujjait a köszvény. És hittem is, hogy örökké él, mint a mesebeli Holle anyó, aki a felhők fölé épített kunyhójában naphosszat rázza lyukaslujjú párnáit, s mire a lúdpihék hozzánk leérnek, finom hópelyhekké varázsolódnak. És mennyire igazam volt, mert — habár azóta húsz esztendő is eltelt, valahányszor abba az öreg brassói utcába betoppanok, elmegyek Frida néni apjának hajdani patikája előtt (úgy fest rajta a neon cégér, mint öregasszonyon a vörösrózsás kendő), lassítok a boltíves kapu előtt, de nem nézek be, sokkal jobban tudom, milyennek kell ennek a keskeny, floksszal beültetett udvarnak lennie (és micsoda növénybunda födte a meredek falakat!), mintha most nagy kotnyelesen körülszemlélődnék. Azt gondolom, felszaladnék hozzád, Frida néni, a sötét nyaktörös falépcsőkön, benyitnék ánizsszagú konyhádba, melyben göröngyösebb a padló, akár a hegyi ösvény, és fényesebbek az üstök, mint a galaci cigányok vadonatúj portékái, de tudom, nagyon el vagy ilyenkor foglalva, egy hetvenesztendős kredenc átrendezésére évtizedek tevése-verése sem elég, lásd be, már itt sem vagyok, messze járok, csak a gondolataim maradtak le egy pillanatra, mint anyja mögött a kullogó-bámészkodó gyermek. Ma valahogy, talán a lúdpihés havazásról, felötlött bennem egy régi szilveszter, ha az volt egyáltalán, ki tudja, kinek volt igaza, Frida néninek-e, vagy nekünk s a naptárnak? az dédnagynéni, évtizedeken átt át — mióta a fia bevonult — minden szilveszterét nálunk töltötte, s ahogy öregedett, előtte mohón számolta a napokat, mint a gyermek. Nem elégedett meg a napi porcióval, titokban megdézsmálta a falinaptár, lapjait, ünnep előtti héten egyszerre kettőt-hármat leszaggatott, így akarta siettetni a napok múlását, melyek vánszorogtak tél közepén. Rendszerint kora délután érte mentünk, de mindig várni kellett rá legalább egy órát, habár — tudtuk — szilveszter előtt egy hónappal már elkezdett készülődni. " Azon az emlékezetes téli napon oly megejtően havazott, ahogy szilveszterkor dukál, és Frida néni — mintha látnám — régiségtárra emlékeztető, homályos szobájában, a kredencben agg türelemmel matatott. Bütykös kezét könyékig bedugta az ásító polcba, körültapogatta a holmikat, mozdulatára élénken potyogtak a kicsi fűszereszacskók, öszszekötözött rongydarabok, s egy ósdi lámpa fagyöngyei. Végre előkerült az üveg dióbelőtt. „Most már el lehet vinni — morogta a sokéves címkét nézegetve —, mert Gust úgysem fog hazajönni soha, hogy megegye. ” Serényen visszarakta a kihullott dolgokat, elrendezte a fényképeket, előbb manzsettájával letörölte az aranyozott rámát. — „Ez itt az utolsó szilveszterem, Gust — motyogta a fia tágranyílt szemébe nézve (fényképét mindig egy ezüst bombonierhez támasztotta) — jövőre együtt ünnepelünk, Grazban!". A falióra elütötte a négyet. Frida néni nehéz sütővassal kitipegett a konyhába, megforrósította a kékes lángnál, miközben apró körré csücsörítette száját, vattás hajába hullámokat égetett. Jajgatva nyílt ki egy öreg szekrényajtó, előkerült a fekete ruha, a néni az álla alá fehér csipkezsabót tűzött. Kis ajándékcsomagokat süllyesztett a szatyorba: ánizsospogácsát, birsalmasajtot, s unokaöccsének — isten neki, hadd legyen most már övé az üveg dióbefött! Az utcán fürgén szedte a lábát, ezüstnyelű botjával megtapogatott ezt, azt, hátára fordított egy összegyűrt ezüstpapírt, nekiverte a ház oldalának. A Fekete-templom sötéten meredezett elő, mint egy óriási sziklabarlang. Ismerős orgonaszó szállt Frida néni felé, s ő önkénytelenül is elkezdett dúdolni. Majd megállított egy szikár termetű asszonyt, futó ismerősét, s hadonászva újságolta, hogy ez itt az utolsó szilvesztere. Az asszony félreértette a dolgot, sovány arcát oldalrahajtva, sajnálkozva nézte Frida nénit, s megsimogatta a kalapját. — Ne gondolja, Frau Müller,még nem jött el az ideje, látom jól bírja magát. — Nevetett, s kivillant hiányos fogsora. Frida néni elkomorodott. Mein Gott im Himmel! Az emberek nem értik meg, hogy az ő élete nincs befejezve. Ő vár valamit, ami neki MÉG jár, föltétlenül járt — S a Gust szeme villant elő valahonnan az olvadozó pocsolyából. A Kapu utca sarkán (akkoriban még nem volt kirekesztve a forgalom), visítva fékezett le egy szürke kenyér szállítókocsi. Frida néni bundájához kapott, belefogózott, s néhány percig rémületében lehunyta a szemét. Egy jégbuckán görnyedt, mint egy fekete kérdőjel körülötte 1 2 síkos aszfalt kékesszürke vize, azt hitte, ha rálép, elmerül. A kocsi orrából forró, haragos gőzök csapódtak ki, már indult is morogva, hogy egész testébe belemarjon. De jött egy szürkefelöltős férfi — Gusztal körülbelül egyidős, biztosan ismerte Frida nénit — karját nyújtotta, s a néni örömsóhajjal belekarolt. Csengetett, s mi döbbenten Is nyitottunk neki ajtót. Napokkal AZELŐTT, és ráadásul, minden segítség nélkül! A néni bágyadtan mosolygott, látszott, dicséretre számít, amiért nem várta meg az érte menőt, de hát edzenie akarta magát a hoszszú, hosszú útra. — Utazni szeretnél, Frida néni? — Kotnyeleskedtünk gyermekes tapintatlansággal, halkan kuncogva. Anyánk a konyhába terelt bennünket, Frida nénit az ebédlőbe toloncolta, elvette a szatyrát, lefejtette róla a fekete szilbundát, melynek bő szárnyában mintha halott macskák szelleme lakozna. A néni rögtön kötényt kötött, agg papucsába bújt, s ment volna ki a konyhába a hazulról hozott ezüstkéssel, mert arra évek óta igényt tartott, hogy őt szeletelje fel, és tálalja az ünnepi pecsenyét. — Istenem! — jajdult fel anyánk zavarodottan. — Várni kell, Frida néni! — Pirul? Herlich! Még be sem szereztük a húst, de hát hogy adjuk a néni tudtára tévedését? — Kérjünk kölcsön egy sültet — ajánlottam — nem egy barátnője akad anyánknak, aki az újévi ünnepek előtt annyi ételt felhalmoz, mintha hét szűk esztendő következne. Frida néni megér nekünk egy dupla szilveszteri vacsorát! — Kölcsönkérni?! Ráadásul egy lesütött vécét! Még jóért sem mentünk soha a szomszédba! — Zajosan szedtük össze az asztalra kirakott lottójátékot, s nevetni, hahotázni kezdtünk ezen a semmiségen. Egyszeresak ott állt Frida néni, dologra várva, fehér kötényében, a steril konyhában, ahol nem sült és nem főtt semmi. A konyhában a tűz nem égett, a bútorok utálatos rendben kushadtak a térítők alatt. Sehol egy krumplihéj, egy kenyérmorzsa. — Én trotli! — morogta kierőszakolt félmosollyal. De azért kint maradt velünk, bíztatott, hogy lottózzunk tovább nyugodan, ő felszeleteli a hideg felvágottat. A vacsoránál szétosztotta az ajándékot. Ebből tudtuk, hogy nem jön le mégegyszer hozzánk Szilveszterre.yomott hangulatban ült, a jfa székbe roskadtan, mint egy odadobott, súlyos kabát, csak a feje mozgott elevenen, kék szeme röpködött lázasan, megriadva a vékony fémkeret mögött. — Jövő ilyenkor Grazban leszel, Gustnál! —• Mein Gott, én aztán nem! — Dehogynem! Hogyhogy! — bíztattuk erőszakosan, minden meggyőződés nélkül. Félénken körüllesett, ajka peremén régi mosolyfoszlány játszott, a néni lehajtotta a fejét, majd megint felszegte. — Ma... majdnem leütött az autó... egy férfit. Odakint még sokkal több kocsi rohan, mi lesz, ha Gust előbb hal meg, mint én? Mi lesz velem abban a fene idegenben? — Igen, igen. — bólintott anyánk, mély megdöbbenését példásan leplezve. Azt mi, gyermekek is tudtuk, hogy Gust bácsi csaknem két esztendeje autóbaleset következtében meghalt. Azóta apám fabrikálta a leveleket géppel, az osztrák bélyegek beszerzése mindig sok utánajárásunkba került. Vacsora után tovább lottózhattunk. A piciny fakorongok, üvegablakocskák élénken, vígan csörögtek a konyhaasztal lapján. Csapkodtunk, kiabáltunk, s visítva dörzsöltük össze tenyerünket, ha nyertünk. Egyszeresük beszólt anyánk: — Köszönjetek, Frida néni menni készül! Elbúcsúztunk? Vagy meg se hallottuk? Akkor ugrottunk fel, amikor leért az utcára. Lent volt, feketén görnyedt az ezüstnyelű botja. Megindult, apám kísérte. Örökre eltűnt a nagy hóhullásban. SZEPRETI LILLA Imlékezésként havazásra KAKONYI CSILLA rajza A filharmónia kamarazenekarának hangversenyei Sem szimfonikus zenekar, sem kisméretű kamara alakulat és mindkettő egyben. Ezzel ragad meg mindenekelőtt ez a 15 tagú együttes, ebben rejlik hangzásának varázsa és minőségi külön tartozása is. Úgy változtatja hangerejét és színeit, ahogy éppen a mű megköveteli, fergeteges robbanásait lehelletszerű akkordok váltogatják, hangoszlopainak súlyos lépteit pedig csipkeszerű ékítmények követik, mintha nem is ugyanaz a „hangszer“ állítaná elő őket. Pedig a recept egyszerű: vagy 5—4—3—2—1 (ez az első, a második hegedűknek, a brácsáknak, a csellóknak és a nagybőgőnek az aránya) olyan kitűnően képzett hangszeres művészt, akik nagyon szeretik a zenét és hajlandók teljesen önzetlenül, munkaidőn kívüli hoszszantartó próbákon állandóan koncentrálni, s nemcsak azt hallani, amit saját maga játszik, hanem amit minden egyes társa is adj ezekhez egy tapasztalt és tehetséges betanító „trénert“ és kész a kamarazenekar. Most már csak igényes műsor kell és a siker előbb-utóbb eljön. Nem kell külön emlékeztetni az olvasót arra, hogy ez a fajta alakulat mennyire elterjedt a világban, és hogy nálunk is népszerű kezd lenni — a kolozsváriak már külföldi turnén is voltak — és a Virtuosi di..., vagy a Solisti di... elnevezésű alakulatok a legrangosabb zenét szolgáltatják manapság, de hiszen csak nemrég vendégszerepeltek nálunk Bársasék... Ezért örültünk annyira annak, hogy a marosvásárhelyi filharmónia keretében nemcsak „alakulgatott“, ahogy azt már évek óta teszi, hanem meg is alakult végre az említett kamarazenekar. Legutóbbi hangversenyei, egy vásárhelyi, majd pedig a régeni, székelyudvarhelyi, sinaiai és mindenek felett nagysikerű fővárosi bemutatkozása (január 29-én a bukaresti rádió is közvetítette), érvényes születési bizonyítványt állítottak ki számára. Erről megbizonyosodhattunk az e heti nyilvános hangversenyén (ez utóbbi volt az igazi marosvásárhelyi bemutatkozás, az első uj. zártkörű volt, a Diák- Athenaeum keretében hangzott el). A kiváló műsor mindig Bakfark Toduta archaikus hangvételű művével kezdődött, s ezt Corelli egyik monumentális Concerto Grossoja követte. Utóbbi alkalmat adott Hamza Gyula, Mihály Imre és id. Seres Antal szólistáknak szép tónusuk és hangszeres virtuozitásuk megcsillogtatására. Bach E-dúr hegedűversenyét Ruha István játszotta elragadóan szép hanggal, sok lendülettel és elmélyedéssel. Szünet után egy brilliáns Haydn szimfónia, majd pedig záróműként Benjamin Britten szellemes és virtuóz Simple Symphony-je hangzott el. A mindenkori ráadások során Bach Áriája és Corelli Bachenerie-je is megszólaltak. Egyik hangversenyén Haller Ildikó volt a szólista. Ízléssel és jó hangszertudással adta elő Vivaldi Pikkold versenyét. Kétségtelenül színvonalas előadásnak voltunk tanúi minden alkalommal. Az első hegedűk máris bemutatták lehetőségeiket, a virtuozitás, a könnyedség és a meleg hangzás terén. Tehetségesen zárkóznak fel melléjük hegedűs társaik, azon igyekezetükben, hogy a két csoport közötti különbség a minimálisra csökkenjen. Melegen szólnak a mély vonósok. Ami pedig az összjátékot illeti , a nagy mesterek gondoskodtak problémákról ilyen téren, gondoljunk csak Corelli polifóniájára, vagy Britten díszítéseire, — amit ilyen rövid idő alatt meg lehetett oldani, az már megoldódott. Kétségtelenül még sok a teendő és ezt művészeink nagyon jól tudják. — Hamza Gyula sok lelkesedéssel és érzéssel valósítja meg a betanítás és a dirigens nélküli muzsikálás nehéz és hálátlan feladatát. Koncertmesteri helyéről szem előtt tartja társainak minden mozdulatát, szerencsés ösztönnel adja meg a tempókat, alakítja a hangerősséget és formálja a partitúra zenei anyagát. Korlátlan lehetőségeket rejt magában egy ilyen zenekar. Kívánjuk, hogy a filharmónia kamarazenekarának lelkes tagjai ezeket ki is használják. Mi, hallgatók, támogatni fogjuk őket és előre örülünk sok szép műsoruknak. Dr. BIBEK LÁSZLÓ 3 Beethoven művek a filharmónia hangversenyének műsorán A filharmónia következő hangversenyének műsorán Beethoven „Coriolanus“nyitánya, IV. Gyúr zongoraversenye — Radu Lupu előadásában — és az V. szimfónia szerepel. Vezényel Szalmán Lóránt. Ludwig von Beethoven művészete magába olvasztja mindazt, amit a XVIII. század mesterei alkottak, s egyben új utat nyit, az elkövetkező század zeneköltői előtt. Munkásságában jelentős helyet foglalnak el nyitányai, melyeken keresztül is megfigyelhető Beethoven művészetének gazdagodása. „Coriolanus“ című nyitánya, melyet 1807-ben mutattak be, egy Collin nevű osztrák író azóta feledésbe merült drámájához íródott. Beethoven többi nagy nyitányához hasonlóan, rövidre fogott, sűrített dráma, a gyenge színpadi műtől elvonatkoztatva. Shakespeare-i magaslatokon, drámai erővel ábrázolja a konfliktust. A IV. G-Dúr zongoraverseny a szomszédos c-mollak együtt korszakos jelentőségű Beethoven munkásságában. A versenymű lírai alkotása, melyben a napsugaras derű mellett helyet kap a legsötétebb drámaiság is. A koncert , mellyel Beethoven, mint előadóművész búcsút vett a nyilvánosságtól — valamiképpen rögtönzésnek hat. Mintha szerzője az improvizálás pillanatnyi voltát akarná megragadni, átmenteni a kottába rögzített muzsika világába. Az ötödik szimfónia, mely a III. és IX. mellett Beethoven leghatalmasabb szimfonikus megnyilatkozása, a szó nemes értelmében a legelterjedtebb és a legnépszerűbb. Az 1808-ban komponált szimfónia gondolatát nyolc évig hordta magában, képzeletbeli hőse az ember, a tiszta humanitás jelképe, akinek győznie kell. — és —