Vörös Zászló, 1969. november (21. évfolyam, 259-284. szám)
1969-11-01 / 259. szám
HpSy iagjfc (j^Pga. ^ Jsb$m jsgs Mm 'jEgjESSB 2m^ Sral^E a JR jSfe ^gg§Rg ^p i^^ww. iR ^®Bg Páll Lajos //ftfpfl' OS'0kov (5ft* Egy éjjel az erdő alatt két vad kanca legelészett, homlokukon ezüstösen villogtak a fehér holdak, ahogy megébredt a hajnal, a világba iramodtak, mintha álmok lettek volna. Talán csak én láttam őket, ahogy hegyről hegyre szöktek, tajtékjuk a fényes ég lett, talán csak én láttam őket. Másnap este tüzet raktam, úgy vár tarry a vad lovakra, de csak szél jött, s kacarászva a tüzem az égre kapta. Lovak útján röpült a tűz, álom hullott idétlenül, éreztem, hogy körbe-körbe boszorkányos sötét terül. Sokszor vártam — nem jöttek el — azután már csak más látta — elindultam álom-kancám megnyűgözni a világba. Az oldalt szerkesztette: Szőcs Kálmán NINCSEN SZÍNHÁZ, legalább is a kortárs nézőközönség mélyebb érdeklődésére számot tartó színjátszás, mindenkori új darabok nélkül. Shakespeare, Moliére, a görögök, a nemzeti klasszikusok műsorra tűzése, korok fölötti örök feladat, örök igény. De sem Hamlet vívódása, sem Antigone tragikuma nem visszhangzik bennünk olyan elevenen, olyan élményt tartósító erővel, mint egy mai, a jelen nagy társadalmi kérdéseivel bátran szembenéző s azokra művészi felelősséggel választ kereső, rólunk és hozzánk szóló színjáték. Tíz-tizenöt esztendeje színházaink berkeiben még első számú hiánycikk volt az új hazai magyar darab. Igazgatók és lapszerkesztők, dramaturgok és kritikusok sürgették jelentkezését. És lám, nem bizonult hiábavalónak a lázas sürgölődés bölcsője körül. Ma ott tartunk, hogy nincs az az irodalmi titkárság, melynek fiókjaiban ne várna fölkaroló igazgatói, rendezői mozdulatra friss fogantatású darabok egész serege. Amellett, persze, hogy színházaink műsorterveiben egyre gyakrabban kapnak helyet hazai magyar szerzők, közöttük sok reménnyel induló kezdők is. Csak a közelmúltban színpadon jelentkezett végre Kolozsvárt Páskándi Géza; Méhes Györgyöt immár sorozatban mutatják be Nagyváradtól Vásárhelyig; Deák Tamás, Földes Mária darabjai nem csupán könyvalakban láthattak napvilágot; Veress Dániel és Sombori Sándor Sepsiszentgyörgyön mutatkozott be történelmi témával; legutóbb Tömöry Péter lépett színre szerzőként, ugyancsak Sepsiszentgyörgyön. Előkészületben az első Kocsis István-premier, Marosvásárhelyen Szekernyés László darabját próbálják, s ki tudja, hol, mi rejtőzik még írói elgondolásban, előkészületben. Illetve, tudjuk is, hogy kész darabja van — például — Szőcs Kálmánnak, Csíki Lászlónak, Matekovics Jánosnak. ■ És tudjuk, hogy még mindig nem került sor egyetlen Szemlér-bemutatóra sem, holott már plakáton is meghírdették ’k (itt, Marosvásárhelyen) egyik munkáját. Csak egyvalamit nem tudunk pontosan, nevezetesen azt, hogy ebben a bővizű darab-áradásban mi a valóban időtálló érték? Mi az, ami divatjelenségeken, felszínes vagy szélsőséges modernkedésen, álproblematizáláson túl a jelen — a mi társadalmi és nemzetiségi sorsunk, létünk kérdéseire keres és nyújt élményszerű választ? Mert ne tagadjuk: ez a dolog veleje. A bemutatott darabok között akad nem egy jelentős, újszerű kísérlet, irodalmi szintű alkotás, kasszasikert biztosító vállalkozás. Voltak felfokozott (a sajtó hozzájárulásával célratörően felfokozott) érdeklődéssel várt bemutatók, s néhány előadás után már nem lehetett eladni a jegyeket. Voltak azonban váratlan sikerek is. Minden volt már a mi színházaink háza táján, ami egy új darabbal megtörténhetik. Csak az a mű s az az előadás nem született meg, melyre évek távlatából is úgy emlékezhetünk vissza, mint felejthetetlen művészi tettre, azaz: szűkebb világunk értékjelző színpadi kifejeződésére. Ez, nyilván, nem főkönyvelői jellegű igény. Ám minden színházat szerető, gondolkodó ember igénye. Úgy tűnik, áthidalhatatlan szakadék tátong az úgynevezett irodalmi színvonal és a közönség befogadóképessége között. Röviden, egyszerűen: amit az írók, kritikusok eleve remekműnek kiáltanak ki s nagyon támogatnak — rendszerint megbukik, amit viszont fanyalogva fogad a „szakma“ — kell a közönségnek. A valóságban természetesen nem ilyen leegyszerűsített a képlet. Mindenesetre érdemes volna elgondolkozni azon, hogy vajon nem a közönség reális szellemi , művészi szükségletét mellőző irodalmi-színházi kísérletezésben van-e az alapvető hiba. Láttam a minap egy új darabot, fiatal szerző első munkáját, mely állítólag súlyos gondolatokat görget. Állítólag. Mert a három szereplő főképp arról tárgyal a színpadon két órán át, meg-megújuló belemerüléssel, hogy megavasodik-e a füstölt kolbász, avagy sem, és mi lesz, ha a szardínia nyomot hagy az abroszon. Erre az előadásra a nézők (annyian, amennyien) befizetnek, s az állam ráfizet. Tehát nem elvont „kísérletezés“ történik a színházban. Új hazai magyar drámairodalmunk mennyiségi arányainak soha nem tapasztalt növekedése közepette is. időszerűnek látszik a kérdés: ki teremthet rendet ebben a folytonosan terebélyesedő dzsungelben? Az ugyanis nyilvánvaló, hogy valamilyen kiegyenlítő, egyensúlyt biztosító közbeszólásnak érvényesülnie kell végre. Hiszen színházkultúránk fejlődésének legidőszerűbb kérdéséről van szó. I I I I * Már délben fáradt volt. A két nehéz szatyrot letette. Úgy, ahogy hozta, oda, ahova érte. Az előszobába. Aztán megmelegítette az ebédet. A tányérokat két kézzel fogta még üresen is, mert úgy érezte, elejti, nincs ereje tartani. Tálalt. A férje s a két fiú dicsérték az ebédet. Meggyleves, rizses gomba salátával. Munkába indulás előtt készítette el. Hajnalban. Fáradt volt örülni a dicséretnek, de azért nagynehezen elhúzta a száját,s. Tudta, nem sikerült mosolynak. A fiúk, a három fiú, még le sem nyelték jóformán az ebédet, ké-t szültek. Cseresznyét szedni nagyanyához. Egyedül maradt. A konyhában az edények, úgy, ahogy felálltak mellőlük. A szobákban az ágyak vetetlenek. Nem mert arra gondolni, hogy mindezt el kell végeznie mire hazajönnek. Beült a nagy öblös karosszékbe. Előbb végig akart gondolni mindent. Hol kezdi, hol folytatja. Rágyújtott. Elszédült a cigarettától. Tegnapról még ott maradt, a vendégek után, a rumos üveg. 'Selymesen csillant rajta' a napfény. Kellette magát a fényben. Szerteszét poharak. Feltápászkodott. Megtöltött egyet. Mindegy, hogy kié volt — fertőtlenít. Kiitta. Visszaült. Még tartott a cigarettából ... Hol kezdje? Még végiggondolni sem volt ereje. Megkezdeni sem. Jólesett a rum. Zsibbadást érzett. Hátradőlt. A nap széles sávban folyt be a szőnyeg közepére. Mi lenne, ha megszámolná a fényben kavargó porszemeket? ... Kis fényes pontok. Egy ... kettő, három ... Lehetetlen. Több millió. Mint a világmindenség. Kavargó, rohanó, sebesen forgó kicsi pontok, sziporkázó mikrocsillagok. Pedig csak egyszerű porszemek. Azok is rá várnak, akárcsak a vetetten ágyak, a mosatlan, a surlókefe, porszívó, portörlő, seprű, millió por. Millió tárgy. Rá most csak a tárgyak várnak. Minden rá vár! Millió porszem, sok-sok tárgy. A sikamló szappan, a szúrós kefék, seprűk. A kellemetlen hangú porszívó ... Élettelen tárgyak várják, hogy életet nyerjenek tőle, akit most senki sem vár. Felállt. Töltött. Csak még egy pohárral iszik, hátha erőre kap tőle. Jólesett. Megint töltött. Ezt már szégyellte, de egyből lehajtotta. „Zúgívó vagy, nő létedre“. Aztán megint töltött. Most már jól látszott, hogy hiányzik az üvegből. Rátámaszkodott a dugóra. Puszta kézzel nem tudta volna rjját kinyitni. Aztán megfogta az üveget, és bezárta a kis bárszekrénybe. A kulcsot becsúsztatta az egyik könyv mögé. Francia—magyar szótár. El akarta felejteni, hogy melyik mögé dugta. Leült. Végigsimított a haján. Hangosat, nagyot kacagott, aztán majdnem elsírta magát. Hirtelen mozdulattal állt fel. A szótár felé nyúlt. Megbillentette a sarkát. Benézett mögéje. A kulcs nem látszott. Mérgesen nyomott egyet a könyvön. Megfogta a poharat, utána a másodikat, a harmadikat. Rárakta a tálcára. Kivitte a konyhába. Mosogatott. Énekelve súrolta fel a padlót. Megsimogatta a párnát. Magához ölelte. Villámgyorsan megvetette az ágyakat. Beindult. Érezte, így sohasem dolgozott. Már nem várta semmi. A tárgyak sem. Megelevenedtek. Rövid időn belül ragyogott a ház. Belenézett a tükörbe. Zavaros, megszállott szempár villant fel az idegen arcból. Kinyújtotta a nyelvét: „Szégyelld magad, csak így van erőd?“ Zúgíró! Újra nyelvet öltött magára, aki akkor nem is önmaga volt. Egy megszállott idegen. A fiúk későn jöttek haza. Jóízűen vacsoráztak. Nem vettek észre rajta semmit. A férje sem. Fáradtak voltak ők is.__ Másnap ismét felgyűlt a munkája. „A kulcs az angol—magyar szótár mögött van!“ „De nem veszem elő!“ Nem ivott, keveset dolgozott. Leült. Oda a nagy karosszékbe. Nézte a fényben kavargó porszemeket, és már nem gondolt arra, hogy meg kellene számolnia őket... Nagy Pál NOTESZ Kenéz Ferenc• AZ ÖREG ott lakott teljesen árván esteledésig tartó kék árnyékban esteledésig tartó kék árnyékában a gigantikus épületnek az automatizálási intézet döbbenetesen nagy ablakai alatt ott lakott magányba fúló estéivel melyeknek kék árnyékába csak néha villantott még valami játszi fényt a megkopott ezüstű tolókocsi j Ősz Csaba ' MODERN MESÉK S A Nap rt Hegyek még a legtisztább őszi alkonyokon sem sej- 0 lettek föl halvány körvonalaikkal. De mindennap a lement a Nap. Vörös volt, X égett, mint a kemencék tü-ze, vagy mint a lányok szelfrelme. A legszebb lányt a ketten szerették. Az egyik rt szépeket tudott mondani, X vasárkor üveggyöngyöket hozott, s mikor a legerő- sebben illatozták a nyárfa- Q rügyek, végigsimította szert reime karjának vízselymű X bőrét. A másik sokat hall- 0gatott. Néha úgy tűnt, a 0 nagy hallgatásból valami is szép kerekedik majd ,kiért már-már ki is nyitotta szá- X ját, de éppen akkor ment V le a Nap, és mindig arra 0 fordította a fejét. Lehet, azt Q akarta mondani, úgy sze- N retlek, mint a Nap a Föl- X det, vagy hogy úgy ég a 0 szívem, mint a Nap, de Q nem mondott semmit. A A lány mégis megérzett vártamit benne. Aztán, mikor y választani kellett, éppen szü0 rét után volt, folyt az édes lé, táncolt a nép, aztán táncolni kezdett a néhány sovány nyárfa, a folyó is ringatózni kezdett, csak a lemenő, nagy vörös Nap maradt mozdulatlan. Akkor azt mondta a lány: „Azé leszek, aki hoz egy darabkát a Napból". És nevetett. Nevetett, csiklandósan, bizonyára nem volt már egészen józan. De a két legény útnak indult. A többiek hujjogattak, kurjongattak, aztán a két fiú eltűnt szem elől. A lovak még azon éjjel kidőltek alóluk, de aztán csak mentek tovább versenyezve, hogy a hajnali Napból valamelyikük hamarabb törjön egy darabot. Csakhogy a hajnali nap is éppen olyan messze volt, mint a szürkületi Aztán a szürkületi éppen olyan messzi, mint a hajnali. A harmadik napon viszszafordult az egyik. ..Kijózanodtam — mondta — többet, ér egy mézeskalács Valahol a közelben éppen vásár van. Manapság sok a vásár. Ezzel eltűnt. A másik nem szólt semmit csatment a Nap felé. Aztán a szépbeszédű visszatért a mézeskaláccsal. — Ez nem a Nap — mondta nevetve — de ehető. És még aznap éjjel az övé lett a lány. Sokáig éltek. Tíznél több gyerekük született (dicsérték is őket sokszor) és számtalan unokájuk. Aztán meghalt az üreg. Az öregasszony pedig kiült esténként a kapuba. És egyszercsak, mikor a lebukó Nap felé nézett, úgy tűnt neki, hogy egy lovas vágtat vérvörösen feléje. Jobban megerőltette nedvező szemét, és mind határozottabban látta a kezében lobogó Napot tartó lovast. Aztán éj lett, de a hajnal megint kint találta a nénit. Addig nézett a Napba, amíg megvakult. De csak nézett tovább egy irányba és motyogta. ..Ó, istenem, jön, mégis csak jön.“ Az emberek csóválták a fejüket, mindenki sajnálta. Én nem font kerítést, a szomszédnak is ilyen volt. Juliska minden nap megette a ház tetejét, és a sok édességtől elhízott. Határozottan. Néha, de csak néha, és csak bizonyos ünnepek táján Jancsinak az volt az érzése, hogy rá sem tud nézni Juliskára. Pontosabban szólva: olyankor egyenesen utálta Juliskát. Nem beszélve egy nagyon kínos esetről, amikor Jancsi berúgott, és a cimborák előtt késhegyig menően állította, hogy Juliska nem volt érintetlen, amikor a boszorkány után elvette ... Aztán egyszer Jancsi favágni ment az erdőbe. Mellesleg magával vitte a vízfestéket is, gondolta, szallonázás közben, pihenésként akvarellezik keveset. Ment, mendegélt Jancsi az erdőben, s ahogy ott mendegélt, mintha valami azt súgta volna neki: „Az erdő túlsó oldalán van valami neked való“. Hát, Jancsi nem hitt már a mesékben, de ahogy ment, az ecset nyelével rá-rábökött a fákra: „E se jó, e se jó, na , aztán egyenesen pocsék . .Így történt, hogy Jancsi szépen túllépett az erdőn, s egyszercsak ott találta magát egy házikó előtt. A kerítése kolbászból volt fonva, a teteje pedig „Dalia“ sajtból olvasztódott össze. Nézte, nézegette a sajtot és a kolbászt, vagyis a házat Jancsi, s valami régi, régi történet derengett föl benne. Szinte elsírta magát. Ekkor előlépett a házból Kunigunda. Aranyszőke haja karcsú bokáját simogatta, karcsú bokáját megírta egy költő. „Ez a nő kell nekem, itt nincs mese“ — mondta magában Jancsi. Meglóbálta a fejszéjét. Akkor Kunigunda elmosolyodott, és azt mondta: „Nem csinálsz rólam egy portrét?“ Jancsi erre a már eleve meglóbált fejszét elengedte s az kivágott néhány fát. A kivágott fák szépen halomba álltak, és elindultak hazafelé. És Jancsi vette az ecsetet és vette a vásznat. Úgy állította be Kunigundát, hogy az idegen kolbász és az idegen sajt valahogy hazai jelleget adjon az idegen nőnek. S amikor kész lett a kép, akárhogy nézte, a képről egy aranyhajú Juliska nézett vissza rá. És a kivágott fák szomorúan visszaálltak a csonka tönkre. Jancsi és Kunigunda Jancsi már megszokta a regeszegen kolbászból KLITTIÍL-KÍZÜIE Tiszta ének A legújabb Forrás-sorozat könyvének címét parafrazálva azt is írhattam volna, hogy „Tiszta beszéd.“. Vagy még inkább mondhattam volna, mint ahogy mondom, hirdetem ezután: „Igen, ez becsületes beszéd.“ Mert Éltető József könyved kapcsán az őszinte ujjongás után a másik érzés, amely elfog az, hogy na ugye, még sincs olyan nagy bajban a fiatal nemzedék. Csupán ki kell harcolni, hogy IGAZI könyvek jelenjenek meg. Bárhogy őszinték legyünk, ez távolról sem olyan egyszerű, mint amilyen egyszerűnek tűnik e gondolat... leírása közben. És azt is meg kell vallanom, hogy jómagam, mint Éltető kicsit idősebb Forrás-társa néha restelkedem. (Kérem, ha valaki az „objektív“ kritika mellett van és a „szubjektív“ ellen, olvassa el Ady Endre könyv, vagy színházi kritikáit, talán azt a méltatást elsősorban, amellyel a Hét krajcárral jelentkező Móricz Zsigmondot üdvözölte. Lelkesedni valamiért csak szubjektíven lehet, hős, restelkedem egy kicsit más gyenge Forrás könyvek miatt is. Mert miért nem volt türelmünk kivárni azt az időt, amíg készen, tiszta és a letisztulás biztos jeleit mutató énekekkel léphetünk az olvasó elé Lám. Éltetőnek volt türelme is, ereje is, bátorsága is. Bátorsága rrtegn ..adni úgy, hogy ,,ismeretlen beszédet“ már-már mi is hajlamosak voltunk az elhallgatás ismeretlenségével azonosítani. És egyszer olyan kötettel előállni, ahol ... de beszéljen helyettem ő, aki ilyen verssorokat ír: „Állj, ki vagy! / Közös egy barátunk / Szörnyű ellenségünk ki vagy / Mondd mit hozol hát kétezredik évünk?!“ Vagy: Kedves utókor / Én jól vagyok / 5 hasonló jót / Kívánok neked is / Tudatlak továbbá / Hogy a héten / Nem történt semmi rendkívüli“ .. . Vagy: „Mit ér az isten szép szerelme / Mit ránk kirótt bűnül / — Életül?“. És még szeretnék idézni: • Éltető József: „Ismeretlen beszéd“ — Versek, Forrás-sorozat. „Tapossák egymást halálos tusában / Szörögnek / Csörögnek / A kukoricák.“ Ha valaki ilyen iránytűvel mozog az időben és a térben, mint Éltető József, ha valaki annyira megszokta már a fájdalmat, hogy eljátszik vele, mint egy kaleidoszkóppal, amelynek csillogása mármár emberivé zsugorítja az elmúlást is, ha valaki annyira otthon érzi magát a Semmiben, hogy lányalakká formálja és magáévá teszi, mint ő, akkor nagyon jó költőt adott nekünk a ... Forrás. És nem utolsósorban a kötet dajkálója, Bajor Andor. Olvasom a könyvet, és szívem szerint idemásolnám az egészet, hogy győződjön meg mindenki annak igazságáról, amit állítok. Mert élő költőről jót, vagy semmit. De van egy nem-szereplő költő típus is, aminek néha ez jár ki: rosszat vagy semmit. S inkább: semmit. Hiszem, nem marad visszhangtalan ez a kötet, nemcsak azért, mert már messze vidéken is lámpással keresik az olvasók egy-egy példányát, de tabin azért is, mert a vájtfűnek mondott kritikusok is ráharapnak, vagy megérzik — Vigyázat! — nem megértik egy-egy sorát, s akkor ők is olvasókká válnak. Éltető József írja (szerintem egyébként nem a legjobb versében) ezt a sort: „Tisztítsd fényesre fegyveredet “ — én is azért hozom itt befejezésképpen, mert Forrás-barátomnak, egyik legjobb fiatal költőnknek szeretném mondani, a maga szavaival: „Tisztítsd élesre fegyveredet“. (Elnézést a kis szóváltoztatásért). Tisztítsd, mert katona vagy, sohase feledd’ a Legtisztább emberi eszmények katonája, megsebzetten és sebezhetően, de amikor azzal a pengényi tehetséggel tisztuló égboltból ásítasz egy darabot versek számára, rímtelen takarónak — olyankor elhullajtott sugaraiért visszabiceg az alkonyt Nap. Hogy megjutalmazza velük az este ébredőket. SZŐCS Kálmán