Vörös Zászló, 1980. november (32. évfolyam, 260-285. szám)
1980-11-01 / 260. szám
Hol vannak a gyermekkönyvek? A kérdésnek persze van némi szónoki hangulata. Mert hát mindnyájan tudjuk, hogy a gyermekkönyvek (rendszerint) a könyvesboltokban találhatók, ott szokás kiválogatni közülük az éppen megfelelőket, hogy otthon a legkisebbek idejében ismeretséget köthessenek a nyomtatott betű csodálatos világával. Meséket, mesés történeteket, képzeletalakító históriákat, célszerűen összeállított verseskönyveket keresünk hát azokon a polcokon, s bosszankodunk, ha üres kézzel kell hazaállítanunk, a kisunoka kérdő tekintete elé. De magyarázkodhatnak a tanító nénik is, amikor növendékeik friss olvasmány iránt érdeklődnek. Ne tagadjuk: egy idő óta fölöttébb szegényes a választék. Miért? Személyes tapasztalat nyomán mondom, amit mondok. Hónapok, hetek óta kitartó buzgalommal figyelem a marosvásárhelyi könyvesboltok gyermekrészlegének árukészletét, s igazán nem lehet okom az elégedettségre. Néhány kevésbé keresett kiadvány szomorkodik itt is, ott is, de ezek a legügyesebb elrendezésben sem takarhatják el szemünk elől a nyilvánvaló hiányokat. (Jó fél esztendeje az egyik üzlet panaszkönyvébe be is jegyeztem ide vonatkozó észrevételemet; mind jelen pillanatig semmi választ nem kaptam kérdező soraimra). Ezek után, úgy érzem, hangsúlyoznom sem kell, milyen nagy volt az örömöm épp a mai napon, mikor a kirakatban megpillantottam a Gárdoyi Géza írásaiból válogatott, Gólyák, méhek, kislibák című kötetet. (Megjelent a Ion Creanga Könyvkiadó Minden Gyermek Könyve sorozatában; válogatta, jegyzetelte és az előszót írta R. Molnár Erzsébet). Igen: Gárdonyi. Őt és társait kerestem én ráradhatatlanul. Hogy értékes zsákmányként vehessem magamhoz, s tétovázás nélkül a legilletékesebb kezekbe adjam. Például Benedek Elek meséskönyveit, gyermeknek wild egyéb munkáit is keressük régtől fogva. Nem akarok azonban listát összeállítani, túl terjedelmes lentié. Csak az érdekelt kiadók lelkiismeretét szeretném — ha lehet — megmozgatni kissé ezzel az indokolt óhajjal: gondoljanak a kisgyermekekre is. A mesesorból felcseperedő olvasókra. (A Ion Creanga tíz esztendő alatt — 1971 és 1980 között — mindössze húsz kötetet jelentetett meg magyar nyelven a Minden Gyermek Könyve sorozatban. Évenként két könyv ez. Kevés. És mit csinál az Albatrosz? Egyáltalában: volt-e, van-e komoly, megbízható felmérés ezeket a reális igényeket illetően’). Benedek Elek nevét említettem az imént. Ő írta volt Kisbaconból Berde Máriának 1922. július 24-én: „Márpedig én nem hagyom magát békében. Kedves Mária. Nekünk olvasóközönséget kell teremtenünk, a teremtés e munkáját pedig a gyermeken és a népen kell kezdenünk (ami körülbelül egy)...“ Akkor Benedek Elekeknek az olvasóközönség megteremtése volt a fő gondjuk; ma — alapvetően más viszonyok között — az olvasók magatartása, a folytonosság biztosítása ilyen arányú (közösségi) feladat. S micsoda fantasztikus küzdelmet folytatott Elek Apó — küzdőtársaival együtt — az anyanyelven írott szó érdekében. Mennyi energiát, pénzt, türelmet áldozott gyermeknek szerkesztett lapjára, a Cimborára. A „hőskor“ nehéz éveiben maga köré tömörítette a fiatal tehetségeket; levelek ezreit küldötte szét, hogy munkatársakat toborozzon, tanácsokkal látta el őket, lelkesítette és lelkesedett maga is — a tiszta ügy szenvedélyes képviseletében. ‘■’ára több mint megindító. A gyermekkönyvek, a gyermekirodalom sorsa nem lehet csupán a kiadók, szerkesztők, írók dolga. Súlyos szava van ebben a kérdésben az iskolának. A családnak. Mindnyájunk gondja, hogy milyen lesz a jövő nemzedékek szellemi arculata, s e tekintetben döntő szerepet játszanak a kezdetek. Az első élmények. A könyvvel való első találkozások. Emlékezzünk csak vissza saját gyermekéveinkre! ■ A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia a Művelődési Palota nagytermében november 2-án 9.30 és 11 órakor lecke-, illetve nevelőhangversenyt, hétfőn, november 3-án este 8-kor szimfonikus hangversenyt tart. Közreműködik a Hamza Gyula vezette kamarazenekar. Vendégművész Lehotka Gábor. Műsoron Csiky Boldizsár Négy vázlat vonósokra: G. F. Händel F-dúr és B-dúr orgonaverseny, J. Haydn „Búcsú“ Szimfónia, fisz-moll. Korán volt. Alighogy a földre lépett a Nap. De a fiú már a folyón volt. Úszott. Lomha lágyan lökte hanyatt fekve a vizet és egyáltalán nem bánta, hogy egyedül van. Sőt így szerette. Most különösen így. Hogy senki se csapkodjon, senki se kiabáljon körülötte. Hogy a méltóságosan, lassan folyó vizet ne hasogassák le s fel a csónakok. Ne szaggassa fel a parti tüzek vízre festett árnyékát holmi fogócskázó csapat. Senki se bántsa a meredek partok homály takarta titkait, senki se bámuljon rá kaján vigyorral arról a kis szigetről, amely egy héttel ezelőtt játszani hallotta őt, s ne szóljanak hozzá, hagyják önmagával meg a vízzel társalogni, miként egy párjavesztett delfint. És senki se kiáltson rá, mint a tegnap, hogy mi baja, mert van úgy elkenődve fiatal ember létére, hogy mindjárt elsírja magát a vízben. Szeptemberben lesz egy éve, hogy megjött a szőke lány. Aki nem volt különösebb teremtés. Rövid haja volt, és szemüveget viselt. Divatosan öltözködött, de nem tüntetőn, nem kirívón. Amikor belemelegedett, barátsággal beszélgetett mindenkivel. S beszéd közben kellemesen mosolygott még a férfiaknak is. Nem rohant be csengetéskor az osztályba, de nem cigarettázta el, nem kávézta el az óráit. S a fulnak megtetszett. Olyannyira, hogy a második évharmad elején egy gyűlés utáni este így szólt a lányhoz: — Ha megengednéd, felmennék hozzád. És azóta is fel-feljárogatott. Virágot, könyvet vitt, néha csokoládét, karamellacukorkát, egyszer még gesztenyepürét is, és éjfél vetette haza sokszor, olyan jól elbeszélgettek. Cseppenként gyűlt az édes érzés a fiú szívében. Amiről azonban hallgatott. Még csak egy szót sem szólt a szőke lánynak. Képtelen volt. Akárhányszor elhatározta, hogy na, este megmondja, ő már nem csak barátként járogat fel oda, annál többnek szeretne számítani, mindig elnapolta. Mindig elgyámoltalankodta. Ám akárhogyan is idegesítette saját gyámoltalansága, abból mindig az lett, hogy mentséget talált. Hogy korai még a vallomás. A harmadik évharmad közepén, amikor virágoztak már a vadgesztenyefák, kerékpározni hívta a lányt. Úgy tervezte, hogy leülnek valahol megpihenni, és akkor beszélni fog. Ámde ott is képtelen volt. Egyszerűen nem tudott arról szólni, amiről akart. Még melegebb napokra várt. Megvárta, hogy megtérjen a hólyagos cseresznye. És akkor úszni hívta a lányt. Hogy majd ott, a titokba nyúló partok között, a hömpölygő víz hátán, a parti tüzek árnyékának remegése közben vallhasson, ha akármi lesz is. Úsztak és úsztak, körbeúszták a szigetet, fogócskát játsztak, és ahányszor a fiú fogta meg a lányt, mindig elkomolyodott egy pillanatra, nézte az arcáról lecsorgó játékos vízcseppeket, beszélni szeretett volna, de nem tudott. Elfáradtak. Kiültek a szigetre pihenni. — Játsszunk valamit! — mondta a fiú. — Játsszunk! Mondta a lány. — Szójátékot játsszunk! — mondta a fiú. — Szójátékot! — mondta a lány. — Folyó — mondta a fiú. — Jóság — mondta a lány. ■— Kész! Máris vesztettem. Nem tudok asággal új szót. — Kezdjük újra! — Óriás — mondta a fiú. — Ásó — mondta a lány. — Sóhegy. — Hegyez. — Gyez? Újra vesztettem. — Újra kezdheted — biztatta a fiút a szőke lány. Akkor a fiúba lobbant a gondolat. Most kell kimondania! Most. — Szeretlek! A szőke lány felpattant, és beugrott a vízbe. — Versenyezünk? — kiáltotta a barna lány, az a mindennél szebb, és mindenkinél több tanítvány, aki az érettségi banketten felszolgált, és aki ott, a hölgyválaszban egy pillanatra sem tétovázott a fiút felkérni. — Versenyezzünk! kiáltotta újra. A fiú megfordult. Aztán lassú mellúszásba kezdett, s hagyta, hogy borúra fordult tekintetét szenvtelenül kikezdje a barna lány csengő kacagása. A lány megkerülte a szigetet. — Egy—null a javamra! — kiáltotta, s újra elhúzott a fiú mellett. Az hátúszásba váltott ismét. — Kettő—null! — kiáltotta a lány, amikor másodszor is megkerülte a szigetet. — Elfáradtál. Menj ki a vízből! — szólt rá a fiú. — Nem megyek! — makacskodta nagyot kacagva a lány. Csak úgy, ha te is kijössz — folytatta halkabban, de elszántabban. Úgy, amilyen elszántan építette a fiú felé vezető utat. Rendesen keserűséggel telt meg a lelke, ahányszor a szőkével látta. (Folytatás a 4. oldalon) RÉTHY ISTVÁN IRÁSA VÖRÖS ZÁSZLÓ - 3. OLDAL 100 éve született MIHAIL SADOVEANU A szép szó mestere Mihail Sadoveanu minden sorában megcsodálhatjuk a szülőföld, Moldva kifejező nyelvét. Akárcsak Creanga, Sadoveanu is elbűvöl varázslatos vallomásával. Sokszor hevíti lírává írásait egyénisége, embersége Eseményessége mindig magával ragad. Szinte programszerűen gyűjt, mint szorgos méh, hordja a kaptárba a történeteket, régi és mostani valóságos és kitalált eseteket. Első kötete 1904- ben jelent meg. Termékenységére vall, hogy szinte egyszerre négy művét is kiadja. Alkotása később is egyenesen felfelé ível. Több mint fél évszázadon keresztül rendszeresen ír, közel 150 kötete jelenik meg. Szinte mindent megír. Úgy dolgozik, mint a festő: történelmi műveihez is élő modelleket használ. A moldvai lankákon vésődtek kitörölhetetlenül Sadoveanu emlékezetébe a különös, régi történetek parasztokról, hegyek, vizek lakóiról, urakról és betyárokról. Elemi erővel törnek fel az író lelkében az édesanyjától hallott történetek, pásztói históriák. Műveiben döbbenetes képet fest a gazdasági és szellemi nyomorról, a nyomasztó, sorvadt világról. Sadoveanu történelmi művek egész sorával ajándékozott meg. Különösen értékesek a Nicoara Potcoava és a Nyestfiak című művei. Nem is beszélve arról, hogy a hatalmas epikai műben, a Jött egy malom a Szereten címűben, a történelmi fejlődés igen jelentős mozzanatát tükrözi. A román századfordulót igyekszik minél hitelesebben megörökíteni, amely, ahogy Sadoveanu mondotta, vég és kezdet volt. Nem véletlenül hangsúlyozzák az irodalomtörténészek, hogy a sadoveanui Nagy Eposz egyik legmegrázóbb fejezete. Tanúvallomás, de lebilincselő olvasmány is. Elbeszéléseiben tágra nyitotta a kaput a meggyötörtek, a kisemmizettek megláttatása felé, mert tudta, hogy az elnyomott nép, köztük a parasztság is, a gyémántnál drágább kincsnek a hordozója. Domokos János írja egyik utószavában: „Sadoveanu nemcsak a mezők illatát... hozza az irodalomba, hanem egy egész sereggel, a halászok, a földművesek, a betyárok, a vizek, a hegyek, az erdők népének szenvedésében is jövőtsejtető csapatával veszi be a szép szó területét, az irodalmat. Ezzel a támadásával szemben kilátástalan az ellenállása. Az idő sem kezdte, kezdhette ki. Sok egyéni és közös kérdést vet fel különösen a felszabadulás utáni tevékenységében. Részt vállalt az új társadalomért folyó harcból. Megválasztják a Nagy Nemzetgyűlés elnökévé, majd az Akadémia tagja lesz, később az írószövetség elnökévé választják, a Béke Világtanács tagjai között van. Hetvenötödik születésnapján a Szocialista Munka Hőse kitüntetést kapta, majd a Béke Világtanács aranyérmét, s mindezt követte a Nemzetközi Lenin-díj. Köztudott, hogy a fasizmus éveiben több romániai városban, köztük szülővárosában, Pasamban, nyilvánosan elégették műveit. Ma neve ismert az egész világon, könyvei több mint harminc nyelven jelentek meg. Köztük magyarul is. Nagy, befejezett művet hagyott maga után Sadoveanu, akinek most ünnepeljük születése századik évfordulóját. Nyolcvanegy éves korában halt meg ez a zseniális író, aki nélkül szegényebb volna nemcsak a román, de a világirodalom is. VAJDA FERENC Az író a két világháború közötti magyar sajtóban Sadoveanu „ ... írói tekintélyét maguk a művek őrzik, s azoknak is egy lényeges sajátságuk, amely az olvasó előtt mindig nagy becsben áll: a szigorú írói mérséklet, a minden extatikus kilengést szándékosan kerülő objektivitás, formában úgy, mint tartalomban“. — néhány gondolatot ragadtunk ki csupán a Korunk 1937. évi 4-ik számában megjelent Mihail Sadoveanu arany középútja című cikkből, amelyben a szerző abból az alkalomból foglalkozik a nagy román regényíróval és áll ki mellette, hogy Sadoveanu elvállalta két fővárosi lap szerkesztését, s emiatt heves sajtótámadások érték. A tanulmány szerzője, Köves Miklós szót emelt Sadoveanu védelmében, s műveit elemezve értékelve megmutatta helyét a román irodalomban. Véleménye szerint Sadoveanu írói érdemeit és nagyságát nem kisebbíti lapszerkesztői tevékenysége, sőt... Számos példával bizonyítja állítását, hiszen — mint írja — Emile Zola, Henri Barbusse, d'Annunzio vagy Octavian Goga is szerkesztett folyóiratot, de ez egyáltalán nem kisebbítette írói érdemeiket. A két világháború közötti időszakban más tanulmányok is foglalkoznak a román próza nagymesterével, mint például az ugyancsak a Korunkban (1931, 471. old.) megjelent A mai román regény című, amelyben Kibédi Sándor, a műfordító (a román-magyar kulturális közeledés egyik kiváló harcosa, akinek nevéhez Eminescu válogatott verseinek 1934-es, első magyar kiadása fűződik), számos román regényíró alkotását elemzi, és Sadoveanuról megállapítja, hogy nagyon sokat fejlődött első regénye, a Corvin megjelenése óta, s hogy „a hangulatokat és lelkiállapotokat mesterien tudja visszaadni, és hogy az embert a természet részeként és kiegészítőjeként ábrázolja műveiben. Sadoveanu nevével találkozunk Józsa János Szellemi párhuzam a XIX. század magyar és román irodalma között című, Udvarhelyen tartott előadásábannyomtatásban is megjelent. A Hírnök, 1936. III. .15.), amelyben a Vörösmarty-Alecsandri, az Eminescu-Petőfi, a Coșbuc-Arany párhuzamon keresztül eljut a Sadoveanu-Jókai párhuzamig is. Hadd idézzük Józsa Jánost: ...... folytathatnám az összehasonlításokat tovább is, s ezek koszorúját ékesíthetném nagyobbnál-nagyobb nevekkel, mint a bűbájos Jókai Mór és a lebi- PERIS TERÉZ (Folytatás a 4. oldalon)