Vörös Zászló, 1982. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1982-06-01 / 127. szám

GYERMEKNAP 82 benne van ebben a mosolyban mindaz, ami jó és szép bennünk, mindaz, ami célt, örömet jelent életünkben, benne van hajdani és jövendő énünk, áldozatvállalásunk és emberi hitvallásunk, mindennapjaink törődései adta elégtételeink, a biztos tudat, hogy életünk értelme továbbélni gyermekeinkben, továbbvinni mindazt, ami jó bennünk; és merem hinni, hogy a júniusi napfény semmiben sem tükröződik jobban, mint a hálásan, pajkosan villanó gyermekszemekben, hogy a patyolattiszta gyermeklélek megnyilatkozásánál semmiszintébb nincs, semmi sem fejezi ki meggyőzőbben az emberi tisztaságot és hiszem, hogy életünk csak akkor válna szomorúvá, sivárrá, céltalanná, ha nem láthatnánk a feltörő forrás tisztaságát megszégyenítő tekintetek őszinte villanását, ám hiszem, hogy ez soha nem következhet be, soha nem hervad le az éltető mosoly a gyerekek arcáról, mert erre mi vigyázunk, mi, olykor türelmetlenül, olykor elhamarkodottan cselekvő, ám mindig a gyermekek mosolyáért élő felnőttek, mert tudatunk alatt, génjeinkben hordozzuk a bizonyosságot — a gyermekek önfeledt mosolya nélkül nem lehet élet a földön. (b) OLTYÁN LÁSZLÓ Belopakodunk az erdőbe, fától fáig ugrunk, követjük a verekedő mátyásmadarakat. Végre a közelükbe érünk. Megtöltjük hát a fegyvert, leguggolok kutyám mellé, s azt mondom neki: — Fogd meg a kezem, lőjünk ketten! Nos, fej fej mellett célzunk. Röpül a kerek kő, s a következő pillanatban az egyik szajkó máris pörög a zöld levelek között lefele, majd a földre zuhanva sírni, insikálni kezd, de olyan fájdalmasan, hogy a kölyök nadrágomba kapaszkodik: — Most mit csináltunk?.' —rí a madárral versenyt. — Megöltük szegényt! Tatá, most mi lesz?! — csordul ki a könnye. — Hogy öltük volna meg? Nem látod hogy ugrál? Megfogjuk és hazavisszük. A madár után szaladok, elkapom a farkát, úgy csip, akár egy sas. Viszem a gyermek felé, aki remegve hátrál. Lefogom a madár eltörött szárnyát, s megyek, hogy megvigasztaljam: — Lásd, semmi baja. Hazavisszük, sínbe tesszük a szárnyát, s majd ha meggyógyul, ismét útnak eresztjük. Eljövünk ide ki, s búcsút veszünk tőle. Földobjuk, s elrepül! Meggyógyítjuk! — Miért mondtad, hogy fogjam meg én is a parittyát? — vádol rendületlenül a kölyök. — Hogy légy jó céllövő. Azért. — Nem akarok célozni! A madár sír, vergődik, és közben nagyokat üt csőrével a kezemre. Zsiga kétségbeesetten nézi a szajkó szenvedését, s látom, lélekben eltávolodik tőlem. Valamiféle vadembernek néz, aki csak akkor boldog, ha másnak szenvedést okoz. — Ezek szerint többet nem parittyázunk? — kérdem Zsigától. — Nem — válaszolta határozottan. — Ez biztos? — Te most szépen dobd föl a parittyát a fára, hogy egyék meg a csókák! ■— Rendben van, de nehogy eszedbe jusson fölmászni a parittya után! Megértetted? És így a parittya máris ott csüng a fa tetején. Miután perdig befejeztük a vadászatot, Zsiga ilyesmiket vet a szememre: — Most mit szól ennek a szerencsétlen madárnak az apja? Amikor várja a fiókáját, és látja, hogy az nem megy haza. Este hová repül utána a sötétben? Te erre nem gondoltál? Hol keresi ezt a szegény mátyásmadarat, a kicsi fiókáját? S míg a kölyök beszél, elszomorodom. Bánatosan veszem tudomásul, hogy Zsigából olyan ember lesz, aki még a légynek sem fog ártani, átérzi bárkinek a baját, fájdalmát. Sokat, nagyon sokat fog szenvedni. *) Részlet a szerző ÉRÉS IDEJÉN című regényéből. Az oldalt szerkeszti: HAVAS KLARA NEMES GERALDINA Jlauttyázás VARRÓ ILONA Lonci Tavaly ilyenkor még az ölemben ülve étkezett. Jobbommal Anikónak, a nénjének segítettem, ha kellett, balommal meg őt tartottam vissza a leeséstől, tányérba pacskolástól, terítőlerántástól. Mégis hol ez, hol az pottyant a földre. Lonci kezéből, Lonci közreműködésével az asztalról, Lonci kanaláról, konokul becsukott szája elől stb. Egy délben emlékszem, valamiért a szokottnál is türelmetlenebb voltam. Lonci mereven hátrafeszített derékkal igyekezett lecsúszni az ölemből, minden porcikájával tiltakozva az ellen, hogy folytassuk az étkezés procedúráját, s eközben az amúgyis telepötyögtetett linóleumra újabb főzelékpacni, kenyérfalat, kezemből kivert kiskanál hullt fel egymás után. Ingerülten lecsaptam hát a földre, „freskója“ közepébe, s dühösen a potyogó dolgokért, rárivalltam: — Lonci, platty! Anikó, a nagyobbik, rögtön megértette ezt a messzemenően hiányos mondatot, mindenekelőtt a benne foglalt, bíráló jellemzést, és ittlétük alatt, valahányszor a húga kiszottyantott valamit a kezéből tréfás kajánsággal idézett engem: — Lonci: platty! Eltelt csaknem egy év, s az idén áprilisán ismét nálam voltak. Anikó, aki márciusban múlt hároméves, szebb és értelmesebb, mint valaha. Azzal a megszólítással szed le a lábamról: „Édes Nagymamám!“ É s van-e, aki ennek ellen tud állni? Olykor viszont erőszakkal szerez érvényt a tulajdonjognak, kikapja Lonci kezéből a kockát, babát, könyvet: „Ez az enyém! Nem a tiéd!“ Mire a birtokjogban még járatlan Lonci kivörösödve reklamál: „De tiém! Tiém!“ Különben jól megférnek egymással, különösen, amikor „ellenünk“ kell összefogniuk. Együtt találták ki például azt, hogy összevissza csereberélik az állathangokat az „Én elmentem a vásárba félpénzen“ kezdetű mondókában, még véletlenül se hibázva rá a helyes szövegre. Reggel például, ha jól főtt a lencséjük, azzal fogadtak: „Malac mondja: gi-gá-gá“, s ragyogó szemmel néztek egymásra, majd ránk. Ezt a játékot élvezték legjobban. Még saját, nevelő célzatú hozzáköltéseimet is megtanulták: „Anikó mondja: nám, nám, nám“ (első s legszívesebben hangoztatott szavát még mindig csíkiasan ejti), és „Lonci mondja: kérek borvizet“ (neki meg ez a kedvenc szövege); épp csak egymás nevét cserélték fel, hogy még ennyi jogos bírálatot se hagyjanak magukon száradni. Nos, a három hét eltelt, elérkezett utolsó reggeli étkezésünk. Lonci — most már külön széken, párnákon ülve — szokása szerint hosszasabban időzött az asztal mellett, mint Anikó, úgyhogy néhány percre ketten maradtunk. Engem elővett a szomorúság, hogy vége fárasztó, de végtelenül kedves együttlétünknek; fájdalom fogott el, és olyan végtelen türelem szállt meg, amilyenre néhány nappal előbb, egy esti konfliktusunk alkalmával lett volna szükségem, amikor is — balgán — versenyt ordítottam az akaratához ragaszkodó gyermekkel. Nem hadakoztam többé vele, hagytam, hadd kapja be a huszárokat ló nélkül, tehát mellőzze a kenyeret, ha úgy tetszik, és ő markolta is a pirinyó húsfalatkákat élvezettel, miközben természetesen egy-két apró „katona“ kihullott ujjacskái közül, le a földre. Ez volt akkor legkisebb bánatom. Egy szót se szóltam: négykézlábra ereszkedtem, hogy felszedjem, más teendő híján, a szék alól a két kis falatot: kedvem lett volna eltenni őket emlékbe; szinte sírtam. Ekkor hallottam meg Lonci hangját a fejem fölött. Halkan, nyugodtan, indulat és mindenféle állásfoglalás nélkül, egyszerű tényközlésképp mondta maga elé: — Lonci, platty! Azóta tudom, hogy a kisunokám, aki akkor alig 21 hónapos volt, bölcsebb nálam. Ezért köszöntöm most őt a Gyermeknapon — és általa minden kisunokát, mert mindannyian okosabbak nálunk. Nőjenek nagyra, éljenek békében, jó egészségben, minél több örömben, nagyon sokáig; bocsássák meg a gyengeségeinket, okosodjanak tovább, napról napra, és hozzák helyre — velünk, majd nélkülünk — mindazt, ami nincs rendben a világon. VÖRÖS ZASZIO - 3 OLDAL Párhuzamos mosolyok Behúzódom egy alacsony fa árnyékában álló padra, s kiterítem a lepedőnyi napilapot. Park, játszótér, homokozó, hinták. Előttem néhány gyerek. Unalmas, füllesztő koranyári délután. Verebek fürdenek a porban. Tőlem jobbra egy másik padon néhány idősebb asszony. Kötnek. Bizonnyal gyapjúzoknit az unokáknak. Mert a frottír, az nem jó. És különben is , egy nagyanya azért van, hogy gyapjúzoknit kössön az unokáknak. Meg, hogy időnként fölpillantson ültéből, hogy nem lógott-e meg a játszótérről az a kis csavargó. A kicsi félakkora labdát cipel, mint önmaga. Odasomfordál a nagyobbak (már elemisták) közé, egy darabig félénken nézelődik, aztán megszólítja a neki legbarátságosabbnak tűnőt: — Rúgd fel nekem plafonigra! Az elveszi a labdát, szeme cinkosan villan a többiek felé, aztán hatalmasat rúg a labdába. De nem az ég hanem szemközt, a háztömbök felé. Úgy látszik, elméretezte, mert éles csörrenés, robbanó káromkodás hallatszik a bokrok mögül. Másodpercek alatt kiürül a játszótér. Csak a kicsi marad. Ő még nem tudja... Ketten a homokozóban. — Látod, ilyen várat szoktam építeni a tengeren, s akkor jön a hullám és akkor elmossa és akkor én visszaépítem vagy jön apukám és visszaépíti nekem. Te szoktál építeni várat a tengeren? — Én nem voltam a tengeren. — Soha-soha? — Soha-soha... Látom, fitymálólag húzódik el a szája, a másiknak meg legörbed, már-már attól tartok eltörik a mécses, de aztán hirtelen felragyog a tekintete. — De én voltam falun, és ott van tehénke és disznó és ló és ruca és csirkék és bárányka és én adtam enni a nyusziknak. A tengeren vannak nyuszik? — diadalmasan néz a másikra. Most a másiknak görbéd le a szája. Aztán hamarosan feltalálja magát: — Vannak! — s annyira örül az arcátlan füllentés sikerének, hogy felragyog az arca. Kerítésen mászkál kettő. Jó négy-öt év lehet közöttük a különbség. — Még tizet aluszunk, s akkor jön a vakáció. Ti mikor kaptok vakációt? — Az óvodában nem adnak, csak nem kell egyenruhában menni nyáron. Gyere, mássz fel te is a tetejibe... A csikófrizurás, szemüveges megpróbálja, aztán néhány fok után félénken viszszatér a földre. Közben a kicsi felér a játékkerítés tetejébe, onnan szól vissza , s anagy szamár két fülivel kalimpálmégis iskolába jár. Megbosszulta a vakációt.. • — Enyém a hinta! — Nem igaz, mert az enyém! — Az enyém! — Az enyém — s ezzel el is csattan a pofon. A másik felüvölt, maszatos arcán barázdákat szántanak az alágördülő könnycseppek. Az előbbi megszeppen, kínlódva felgyömöszköli a hintára, mögé mászik, megkapaszkodik s hajtani kezdi. Fél perc múlva mindketten mosolyognak. Amíg őket néztem, kezemből kicsúszott az újság s lágyan landolt a földön. Most otthever előttem, külpolitikai oldalán a vastagbetűs címmel: A Malviné (Falkland)-szigeti válság... Lebukik a Nap valahol a Maros mögött. Elfogytak a gyapjúzoknikötögető nagymamák, a porban fürdő verebek. Valahol egy új ablakszem köré szegzik a lécet. Idehallatszik a kopogás. BAKÓ ZOLTÁN Emlékeim gyermeknapokról „Mindig szívesen vártam a gyermeknapot, mert valami meglepetés állandóan ott lapul mögötte. A múlt gyermeknapok mindig jól teltek. Kirándulás a Somostetőre, értékes könyvek, mozi, más ajándékok. Most egy, félverseny-biciklit szeretnék. Lehet, hogy nem fogom megkapni, de ha nem, hát nem. Szüleimre bízom a választást.“ „Egyik gyermeknap alkalmából édesapám elvitt egy olyan görkorcsolya-versenyre, amelyen én is versenyezhettem. A verseny végén nagyon felvidámodtam, mivel második lettem... Az ez évi gyermeknapon szeretném, ha kirándulni mennénk a város szélére.“ „Ha most a szüleim megkérdeznék, hogy mit kívánok, én rá vágnám egy kiskutyát. Azért ragaszkodom hozzá, mert volt egy Dóra nevezetű kiskutyánk, amit eladtak, mert nem gondoztuk, ígérem, hogy ezt mindig gondoznám. Igazság szerint ezen kívül nem kívánok semmit, mert mindenem megvan.“ „A sarokban egy táska volt. Édesapám odamegy, a táskát megemeli és azt mondja: Hujj! Milyen nehéz ez a táska. Megnéztem, mi van benne. Egy csomag volt, benne egy gördeszka. Édesapámat össze-vissza pusziltam örömömben.“ „A szüleimnek virágot és könyvet vennék, ha gyermekek lennének.“ „Megkérdeztem édesapámat. Ő azt mondta, hogy ma június 1-e van, a gyermekek napja. Akkor jöttem rá, hogy ma minden gyermek kap valami kis ajándékot.“ „A tavaly gyermeknapon amikor beléptem az iskolába, az lepett meg nagyon, hogy minden tanító néni és bácsi ki és bejárt. Az utolsó órán megtudtuk, hogy miért volt akkora a járás: a tanító néni tésztát és hűsítőket hozott be az osztályba.“ „A tavalyi gyermeknapon délelőtt édesapám és édesanyám felköszöntöttek (a testvéremet és engemet). Én egy élő kismacskát szerettem volna, de még véletlenül sem kaptam azt.“ „Nagy és szép tortát kaptam, azután édesanyámtól néhány ruhát. Dél felé kimentünk a Somostetőre. Léggömböt, cukorkát kaptam. Megnéztük az állatkertet. Még a kisvasúton is utaztunk, amire azután többet nem ültem.“ (Az összeállítást a Bolyai Farkas Líceum V. C osztálya tanulóinak papírra vetett vallomásaiból közöljük). t. z. m.