Vörös Zászló, 1986. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1986-02-01 / 26. szám
Könyvterjesztő február Újabb keletű hagyományaink egyik legnépszerűbbike a könyv téli ünnepe, a Falusi Könyvhónap. Méretekben, jelképekben, sokszínűségben évrőlévre gyarapodó rendezvény, melynek megnevezésében a jelző lassanlassan talán el is maradhatna. Mert igaz ugyan, hogy ilyenkor elsősorban a falu felé fordul a tollforgatók, a kiadók s a könyvterjesztők figyelme, de a nagy írói nekirugaszkodások, a tereputak, a közönségtalálkozók jótéteményeiből, élményeiből általában a városi olvasók is részesülnek, a könyves megnyilvánulások nemcsak községeinkben, hanem mindenfelé érezhetően megpezsdítik a művelődési életet. S jól is van ez így, hisz hányszor tapasztaljuk város és falu, vidéki és urbánus életmód közeledtét, az életformában megnyilvánuló lényeges különbségek fokozatos megszünteti Akkor az olvasói, könyvfogyasztói tér és szokások esetében miért lenne ez másképpen? Hogy ezt a hónapot a kezdeményezők, a szervezők mégis főként az írott, nyomtatott szó falusi ünnepének szánták, szánják, az csak természetes. Ősz és tavasz, a mezőgazdasági munka két nagy hajrája között a vidéki dolgozóknak ekkor jut a legtöbb idejük az olvasásra, önművelésre, kikapcsolódásra. Nem véletlenül halmozom a szabad idő felhasználásának különböző indítékait. A községi könyvtárosok, a szövetkezeti boltok elárusítói a megmondhatói, ma már falun sem csak a szépirodalmi könyvek, a könnyebb olvasmányok keltenek érdeklődést az emberekben. Megnőtt a kereslet a társadalompolitikai, a történelmi, természettudományi, a mezőgazdasági, állattenyésztési és egyéb jellegű kiadványok iránt, melyekből az olvasók hasznos ismeretekre tehetnek szert, tágíthatják szellemi horizontjukat. Ezért is módosult, színesedett az utóbbi esztendőkben a rendezvénysorozat programja, ezért váltak mind gyakoribbá az olyan író-olvasó, szerkesztő-közönség találkozók, ahol a szépírók mellett tudományos kutatók, magas képzettségű szakemberek, ismeretterjesztő könyvelő szerzői is megjelennek s eleven eszmecserét folytatnak az egybegyűltekkel. Ezt a közvetlen dialógust feltétlenül hangsúlyozni kell, a tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy ezek a megnyilvánulások a legvonzóbbak, a legélményszerűbbek, ezekre emlékezik a leginkább az olvasók tábora, ezektől nem sajnálnak időt, fáradságot maguk a szerzők sem. Persze csak akkor, ha a rendezvény nem formális, ha létrehozói nem úgy tekintik, mint a tevékenységi terv egyik kipipálandó pontját. Mert sajnos, néha erre is akad példa, szerencsére azonban egyre ritkábban. A találkozó a legtöbb helyen közérdeklődés övezte eseménynek számít. (Folytatás a 4. oldalon) hogy felkelt az volt az első dolga, hogy kinézzen az ablakon. A Nap első sugarai már beragyogták az udvart. — Hál’istennek jó idő van — gondolta —, mert ha esik, nem tudnak jönni. Több mint tíz kilométer a műútig, a bekötőutat még nem aszfaltozták le, pedig már kérvényezték, az egész falu aláírta. Ha esik, a buszok is nehezen tudnak elvergődni. Az új kocsit kímélni kell, ezt a fia is mondta. Talán jobb volt régen, a lovak nem voltak olyan kényesek, sárban is húzták a szekeret. — Feküdj még vissza, alig múlt el öt óra — mordult fel hirtelen az öreg. Házsártos volt, rosszul aludt és keveset. — Vizet teszek melegedni — mondta az öregasszony és már ki is fordult a konyhába, onnan az udvarra. A kútra ment vízért. Lassabban járt, mint máskor, mindegyre az utat nézte, akkor is, míg a vizet húzta a kútból. A konyhaajtóból még egyszer visszanézett. Akkorára kikecmergett az öreg is. Kiengedte a tyúkokat, körülnézett az udvaron, majd fogta a sesszeseprűt és seperni kezdett. — Az este már felseperted — szólt rá a felesége. — Szél volt az éjjel, telehordta falevelekkel. — Majd összesepred reggeli után. — De hátha előbb érkeznek? — Nem érkeznek! — Honnan tudod? — Mert mindig később jönnek. Vasárnap nem kelnek korán. Az öreg folytatta a seprést. — Makacs — gondolta az öregasszony — a fia is rá ütött. — Tojást sütött reggelire szalonnával. Mire elkészült, az öreg is bejött. Szótlanul enni kezdtek. Miután végeztek, az öreg halkan megszólalt: — Lehet, nem is jönnek. — Már szél hónapja nem voltak — csattant fel az öregasszony. — Ma jönniük kell. Kocsival, alig egy fél órányira a város. Az öreg motyogott valamit, aztán kiment. Vizet öntött a tyúkoknak. Reggel kitisztította a vályút, most újra teleöntötte. A két gyerek mindig ide szalad, mihelyt megjönnek. A múltkor is az volt az első dolguk, még le se ültek, máris rohantak csibét nézni. Ki kéne ülni a kapuba, onnan ellátni a kanyarig, de nem lehet, mit szólnának az emberek, hogy ő már délelőtt ölbe tett kézzel il akad tennivaló a ház körül elég. Az öregasszony elmosta az edényeket. — Azért megírhatták volna, hogy jönnek vagy nem — gondolta —, tudják, hogy várjuk őket. Erre készüljön értünk édesanyám, jó nekünk a házikenyér szalonnával is. Mindig ezt mondják. Dehát nem lehet nem készülni. Már csak a gyerekek miatt is. A legrosszabb a visszaindulás. Mintha örökre mennének el, mintha sose látná őket többet. Az öreg nem mutatja, de utána két-három napig nem kapja a helyét. — Nehogy korán főzz — dugta be a fejét az öreg. — Mert ha korán kész az ebéd, elhal. Vagy a tűzhelyen akarod aszalni délig? — Tudom én, hogy mikorra főzzek. Olyan jó, amikor megírják, hogy a gyerekek mit mondtak az itthoni dolgokról. A fiú azt mondta, hogy traktorírta akar lenni. Jót nevettek rajta. A múltkor is ki kellett vinni a határba traktort nézni. Vitte is a nagyapja boldogan. Nemrég nagy ákombákom betükkel azt írták, hogy a nyári vakációban legalább egy hétre hazajönnek. Csak bírják ki egy hétig, mert hát itt nincs fürdőszoba, nincs fotel, nincs televízió. „ Az öregasszony elvágta a tyúk nyakát, majd bedugta a forró vízbe Az ura a postással beszélgetett a kapuban. Talán mégis írtak. Jajj, csak jönne már be! — Levél jött? — Dehogy. Az újságot fizettem ki a jövő hónapra. Akkor lehet, hogy jönnek. Ha nem lenne idejük, írtak volna. Legalább egy pár mentegetődző szót. Feldarabolta a tyúszot, odatette lőni. Ha megjönnek, levág még egyet. Lopva kiment a kapuba, elnézett a kanyarig, majd visszament a konyhába. Amikor másodjára kiment, az öreg már ott állt a tornác végén. Odakönyökölt ő is mellé. Nézelődnek, hamarabb eltelik az idő. Amikor a falu gyerekei a délutáni mozielőadásra indultak, megszólalt az öreg: — Hát akkor ebédeljünk. Megtérítettek. Az öregasszony menni kezdte a levest. Egy könnycsepp pergett végig az arcán. Sietve letörölte, nehogy az öreg észrevegye. Vasdtnap Tompa Z• Mihály írása SZOTYORI ANNA: Család vörös zaszló - » m PAt Emberarcú környezetünk — GONDOLATOK A FOTÓMűVÉSZF/a KIÁLLÍTÁS margójára — Nézem a Művelődési Palota galériáiban a XII. marosvásárhelyi fotóművészeti biennále képeit és önkéntelenül is mindegyre megjegyzem magamban: milyen jó jegyzettéma ez a fotó meg az a másik is, a harmadik, negyedik... Persze tudom, a legtöbb néző nem ilyen újságírói beállítottsággal szemléli ezeket visszahozhatatlan, egyedi pillanatokat megörökítő fényképeket, a szokatlanságukban rendkívüli vagy épp a tipikusságukkal megragadó élethelyzetek felvételeit. De az arcokról, a különböző reagálásokból, a véletlenül meghallott véleménynyilvánításokból következtetek, hogy a fotók másokban is hosszabb-rövidebb gondolatsort, képzettársításokat indítanak el, érzelmi ráhangolódást váltanak ki. Nyilvánvaló tehát, hogy próbálkoznom sem érdemes e több mint háromszáz fekete-fehér és színes fényképet bemutató kiállítás leírásával. Sőt, még a díjazott fotóknál sem áll módomban elidőznöm, hiszen a zsűri, amely kétezernél több felvételből választotta ki a tárlat anyagát, közel harmincat tartott kitüntetésre érdemesnek. És ha meggondoljuk, nem is túlzott ez a szám, hiszen lehet, hogy egy másik bíráló bizottság, mondjuk a nézők testülete esetleg egy vagy több ugyancsak érvényesnek vélhető újabb rangsorolást is készíthetne. Tény az, hogy az egész kiállítás iránt igen nagy az érdeklődés s fotóművészeti rendezvényeken még eléggé váratlan jelenségként, egyre több képen — és nem is csak a díjazottakon — jelenik meg a „visszatartva“ felirat. Ez is jelzi e népszerű művészeti ág folyamatos előretörését, azt a megbecsülést, amelynek megyénkben, városunkban is örvend. S hogy ez így van, abban nagy az érdeme a biennále szervezőinek, a helyi fotóklub lelkes tagjainak, akik ezúttal is tömeges, színvonalas jelentkezésükkel emelik a kiállítás rangját. Mellettük az ország számos jelentős fotóművészeti központja képviselteti magát, a tárlaton hivatásos és műkedvelő fényképészek állítanak ki — Bukaresttől Nagyváradig, Aradtól Craiováig, Kézdivásárhelytől Slatináig, Szatmártól Vulcanig és így tovább, azt is sejtetve, merre halad nálunk mostanság a fotografika. Szándékosan használtam ezt a szóösszetételt, hogy jelezzem: úgy tűnik, elég sokan kedvelik a fotózásnak azt az irányzatát, amely akár a különleges technikai eljárásoknak, akár a felkutatott szimmetriáknak vagy a kimódolt beállításoknak köszönhetően, a képeket mindinkább közelíti a grafikához. Látványosak, ötletesek, néha meghökkentők ezek a fotók, szó se róla, de mégis úgy látszik, a közönség jobban szereti a fényképezés hagyományos útjait, a gyönyörű havas vagy őszi tájakat, a természet, az állatvilág csodáit, az építészet, a népművészet remekeit, a csendéletek meghitt hangulatát. De mindenekelőtt magát az embert, aki ennek a tárlatnak is a vitátna (Enyeili) (Folytatás a 4. oldalon) !...... (TRIF JÓZSEF felvétele) Nyelv és élet Udvariasabban! Időpont: 1986. január 22. déli fél kettő. Hely: a húszas vonalon közlekedő egyik autóbusz a Papiu megállóban. Előzmények: az előző megállóban valahogyan mindenkinek sikerült felszállnia, még annak a 70—75 éves bácsinak is, aki állítólag már a harmadik autót várta. Az említett, megállóban egyetlen leszálló tolakodott az ajtó felé, egy 40—45 éves tekintélyt parancsoló, délceg, bőrkabátos férfi. A sok utas miatt az „előrehajlás“ elég nehezen ment. „Álljon félre vagy szálljon le! — kiáltott az idős emberre. A bácsi hiába próbálkozott, nem tudott mozdulni. Végül az illető csaknem lesodorva az öreget leugrott, de torka szakadtából visszakiáltotta: Maga öltöröe...! !“ Az utasok közömbösen hallgattak, a bácsi restelkedve lehajtotta a fejét... Otthon sem tudtam a jelenet hatásától megszabadulni. Rendrefelidéződött bennem az a soksok nem éppen hízelgő megjegyzés, megszólítás, melyet könnyen egymás szemébe vágunk. Csak az autóbuszon elhangzottak közül idézek: Szamár volt a tanítónőd is, hogy ilyenekre tanított; Menjen már, ne bámuljon, mint egy féléves borjú!; Olyan a pofája, mint egy bulldognak; Ez a marha még fékezni sem tud; Maga vaddisznó, nem ember!; Terpeszkedik, mint egy medve, s másnak nincs helye; Mit lép a lábamra, mint egy ló?; Állat, nem látja, hogy itt gyerek is van? Nem folytatom a felsorolást. Fölteszem magamnak a kérdést: hová tűnt az udvarias megszólítás. Az ilyenek: Lesz olyan szíves helyet cserélni," én leszállok?. Egy kicsit tessék megpróbálni félrehúzódni!. Olyan ritkák, mint a fehér holló. Ehelyett lemarházzuk, leszamarazzuk egymást. Gyakran vagyunk türelmetlenek, hiszen a munkahelyre vagy a vasútállomásra sietünk, és gyakran van okunk a közlekedésirányítók rossz szervezése miatt türelmetlenkedni. De mindez mégsem jogosít fel arra, hogy minden emberségünkből kivetkőzve ide züllesszük kifejezéskincsünket. HARTHA JÁNOS BEMUTATÓ A NEMZETIBEN Vasárnap este 7 órakor a marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata Tompa Miklós, a művészet érdemes mestere rendezésében Tamási Áron Csalóka szivárvány című színművét mutatja be. Szereplők: Ferenczy István, Tarr László, Csőri András, Szabó Duci, Ádám Erzsébet, Lőrinczy Ica, Bölöni Z. Klára, Magyari Gergely, Kárp György, Mózes Erzsébet, Zalányi Gyula, Hunyadi László, Tatai Sándor, Györffy András. Képünkön: Ádám Erzsébet, Tarr László és Ferenczy István (Darabont •►Lili felvétele).