Állami Deák Ferenc gimnázium, Zalaegerszeg, 1933
már tömérdek egyetemi vizsga és szigorlat, az egyetemi docentura izgalmai, majd bel- és külföldi tudományos kongressusok magas niveatsa vitái is mögöttünk voltak. És ez lesz a legfőbb oka annak, hogy mi olyan különös szeretettel kapcsolódtunk össze egymással 8 év alatt és hogy olyan boldogsággal jöttünk vissza ma ezen intézet tanárai közé. De nem jöttünk vissza valamennyien: a 4 éves világháború a mi sorainkat is megtizedelte és egy kiváló tanárt és sok derék becsületes fiút elrabolt közülünk. Hősi halált halt: 1. Tanáraink közül: Kulcsár Gyula, az önképzőkör volt elnöke. 2. Osztálytársaink közül: Heincz Imre, Miszory György, Rohonczy Elemér, Vas Ernő és Zimits Lajos. Felejthetetlen hősei ők a maroknyi magyarság azon szinte thermopüles, 4 éves erőfeszítésének és kötelességtudásának, amely vállalt őrhelyén akkor is helytáll, amikor a remény leghalványabb sugara sem mosolyog feléje.Ki nem alvó baráti szeretettel és áhitatos kegyelettel őrizzük mindenkor áldott emléküket. Ugyanilyen kegyelettel őrizzük az azóta elhalt tanárok: Bencsik János, Horák István, Gőbei János, Laux Rezső, Takács József, Udvardy Vince és volt osztálytársunk, Fangler Imre emlékét. Minket, kik visszajöttünk, szintén nagyon megtépett, sok reménységtől, megfosztott, sok ideálunkat elhomályosította az elmúlt 20 esztendő, az a 20 esztendő, amelyhez foghatót a világtörténelem még kevés ifjúságnak juttatott. Most, hogy visszajöttünk a régi kedves légkörbe, úgy érezzük, mintha a szívünknek, ennek az itt szőtt vándortarisznyának talán néha elhalványult ideálkincsei nemcsak újra fényleni kezdenének, de úgy meg is sokasodnának, mint ahogy azt a biblia megírja Krisztus öt haláról és két kenyeréről. Nehéz életharcból kissé megtépázottan jöttünk ide, de tele tarisznyával és új életkedvvel fogunk visszatérni az életbe. És most nem volnánk hűek tanítványi hálánkhoz és iskolatársaink baráti szeretetéhez, ha ezen ideálkincsekből, 20 év kemény tűzpróbáját sikerrel álló életideálokból Nektek is ne juttatnánk valamit fiatal Barátaink. Adni akarunk főleg azért, mert így szinte saját élettapasztalatainkkal is igazolhatjuk mindazt, amit közös kedves tanárainktól ma ti tanultok meg, ezzel is kifejezést adva el nem múló hálánknak bölcs tanításaikért. Tudnotok kell mindenekelőtt, hogy ma a középiskola és az egyetem gazdasági válságoktól leperzselt évei alatt nektek nemcsak diplomás emberré, de testben és lélekben kiforrott férfivé is kell lennetek. Ma nem elég átnyomorogni az egyetemi éveket és a keservesen megszerzett diplomát büszkén lobogtatni a létért való küzdelemben megkínzott tisztviselői, iparosi, munkás vagy földműves családban, melyből ma tömegetek nagyobb része kikerül. Ma, mint annak idején Fichte mondotta a napóleoni győzelmektől leigázott német ifjúságnak: „Minden embernek a maga hatáskörében olyan meggyőződéssel és felelősségérzettel kell dolgoznia, mintha csak maga lenne és egyedül tőle függne az egész jövő nemzedék sorsa.“ De ma még a talpig férfit sem képesíti mindig a diploma akár a létminimum megszerzésére sem. Ma csak az fog érvényesülni közületek, aki szakmáját olyan odaadással műveli és abban olyan specializált tudásra tesz szert, hogy abban nélkülözhetetlen lesz. Sok nyelvtudás, a szakma tudományos irodalmában való elmélyedés, szívós, folytonos önképzés lesznek azon átütőerejű tényezők, amelyeknek eredményét szerény, de határozott, a kiegyensúlyozott lélekből fakadó kellemes modorral kell tudni nyújtanotok, hogy a megérdemelt sikert elérjétek. Ha azután sikerült a létminimumon megvetni a lábatok, tűzzétek ki pályátok legmagasabb pontjait célul, mert higyjétek el, aki nem ambicionálja, hogy vezető állást nyerjen el, az a másod-, harmadfokú állást is csak méltatlanul fogja betölteni. „Nagy hit tehet csak szent csodát, ez őrzi földön ég jogát“. Énekelte a nemrég meg