Zalai Hírlap, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-01 / 1. szám

2 Nem kell senkinek?! Warszawa személygépkocsi. Rendszáma: CS 98—97. Még a hónap elején, a téli hóviharok első rohama idején állt meg Nagykanizsán a Rózsa és az Andrejka utca sarkán. S azóta még mindig ott áll. A szelek hol meghintik hóval, hol meg letisztítják. Úgy látszik ez a kocsi nem kell senkinek , még a tulajdonosának sem. Mindenesetre el kellene már távolítani mostani helyéről. A kocsi ugyanis az úttest közepét foglalja el. Miatta nem tudnak közlekedni a Rózsa utca Andrejka és Néphadsereg útja közötti szakaszán sem a hótisztító, sem más járművek. Az eltávolítás és a megfelelő helyen való parkírozás költségeit aztán majd megfizeti tulajdonosa. Mert egyszercsak mégis keresi majd a kocsiját. Elkészült a munkaterv Nyolc alkalommal ül össze 1970-ben a nagykanizsai járási tanác Elkészült a nagykanizsai járási tanácsnál az 1970 évre szóló munkaterv és munkaprogram, amely meghatározza a tanácsülések elé kerülő napirendeket, valamint az állandó bizottságok fő feladatait. A tanács nyolc alkalommal ül össze, s számos nagy jelentőségű témát tárgyal. Áprilisban a felszabadulás 25. évfordulóját, októberben pedig a tanácsok megalakulásának 20. évfordulóját köszöntik ünnepi üléssel. A februári tanácsülésen az 1970 évi költségvetést, valamint a járási népi ellenőrzés munkáját és feladatait vitatták meg. Áprilisban jóváhagyják az 1969 évi költségvetési és fejlesztési alap zárszámadását, m majd a tsz-ek 1969 évi gazdálkodását és a gyenge szövetkezetek tevékenységét várják meg. A népművelés helyzete és a zalaszentbalázsi községi tanács munkája a júniusi ülés anyaga lesz. A második félévben szintén négy tanácsülést terveznek Beszámoló hangzik el az első félévi költségvetési gazdálkodásról, majd a népi ellenőrzés második félévi munkatervéről döntenek augusztusban. Októberben az 1971—75 évi költségvetési, pénzügyi tervet, a negyedik- ötéves tervre való felkészülést, valamint az oktató-nevelő munka eredményeit tárgyalja a tanácsülés Utoljára decemberben ülnek össze a tanácstagok, hogy megvitassák a járás állategészségügyi helyzetét és határozzanak a gümökórmentesítés teendőiről. Vörös ék szil Az esti etetés is befejeződött, a téli nap további programja egy kis beszélgetés a konyhában. Megszokott „napirend” ez Esztergályhorvátiban Vörös Gézáéknál. Partner mindig akad. Most például egyszerre kettő is. Egyik a falu pedagógusa, másik az újságíró. A téma: az év utolsó napján egy kis visszapillantás az elmúlt évekre, 1945-től. A házigazda, ötvenhez közeledő, erős termetű parasztember észrevétlenül átveszi a szót. Eleinte nehezen válogatja, osztályozza az emlékeket, de aztán egyre jobban belejön, s csendes szóval érzékletes képet fest egy parasztcsalád életéről, sorsának alakulásáról. — A frontról sebesültként kerültem haza. Itthon szerencse volt hogy megmaradt a befogás, meg egy növendék is. Hat hold földje volt az apámnak, s ehhez a zalaapáti papi birtok osztásakor még hatot kaptunk. Mit mondjak? Arra bizony nem gondoltam a fronton, hogyha kikapunk, az lesz a vége, hogy itthon megtoldják a földünket. No, hát elkezdtünk dolgozni. Két év múlva már szépen mozogtunk, fellendült a gazdaság. Hamarosan szomorú esemény következett: az apám öngyilkos lett. A pince miatt. Merthogy felgyújtották, s leégett Isten tudja, mióta vágyódott naár pincére, arra, hogy neki is saját pincéje legyen. Ezen a vidéken ez nagyon fontos volt. Hát meglett a pince és el is veszett. Szegény ember nem bírta ki. Később a beszolgálta■I tás évei következtek. — Nekem nem volt különösebb bajom a hatósággal — mondja. — Amikor a tanácsnál közölték, hogy Géza bácsi, neked ezt és ezt kell leadnod, azonnal tervet készítettem. Ha láttam, hogy minden nem megy, kérdeztem: nem lehetne valamelyikből többet, s azzal letudni a másikait? Rendszerint lehetett. Megvoltunk. Hogy mennyi munkával járt, az persze más kérdés. Sokan csak annyit láttak: no, a Vörös Géza megint hajt két bikát Hajtottam, de hányszor mentem éjszaka kaszálni! Ötvenhatban, amikor tartott a felvonulás, mi istállót és pajtát építettünk. Kérdzeték ám: hát én nem megyek?. Nekem is volt kérdésem: hová, minek? Egy pillanatra az asszony, koránál jóval fiatalabbnak látszó, energikus menyecske veszi át a szót: — ötvenhétben már megvolt a sárgarezes kocsi, sárgarezes új lószerszám, két csikó A szerszámot az egyik hízd árából fizettük ki. A lovai még mindig megvannak t. Az, ám, a tsz. Percig sen vitás, hogy a legnagyobb változást, a legemlékezetesebb lépést ez jelentete az elmúltuszonöt évben. — Hogyan is fogadtam? keresi a szavakat a ház — Végül is olyanformán hég úgy látszik, most ennek jöt el az ideje. Egy dolosbal ízos voltam: holnap úgy várhatunk valamit, ha ma dolgozunk. Ez volt előttem abban az időben is, amikor hipny igen gyengécskén működött a szövetkezet, az első három évben szinte semmit sem fizetett. Hat-hétszáz munkaegységem is volt ebben az időben, mint takarmányos és tejes kocsisnak. Az idén körülbelül négyszáz lesz. A négyszázas s majdnem ... rostél-kedve mondja, s gyorsan hozzáfűzi az okot: fiatal lovakat kapott, azokkal nem tud anynyiféle munkát végezni, mint a jó befogós állatokkal. Négyszáz munkaegység! Ez már nem kis tétel a zárszámadásnál. A házaspár egymással kezd beszélgetni. — Úgy tudom, harmincnyolc volt a terv — mondja a férj. — Akörül. — És úgy mondják, talán negyvenötöt is elérünk. — Az bizony nem lenne rossz. Valóban szép jövedelem. S akkor még ott a háztáji. Most is benn áll az istállóban egy tehén, egy vemhes üsző és egy növendék, az ólban két hízó és három süldő. — Nem is érdemes sorolni — szól a családfő. — Elég annyi, hogy jól megvagyunk, sok mindent vettünk az utóbbi időben. — Én a gáztűzhelyet szeretem a legjobban — csillan fel az asszony szeme. — Esküszöm, ha azt mondanák, hogy adnak százezer forintot, de többet nem használhatom a tűzhelyet, nem fogadnám el a pénzt. Van aztán mosógép is, s más, mai dolgok. Tévé kellene még, meg is ígértük a gyerekeknek a télre, de aztán szegény mama meghalt, s a pénz egy része elment a temetésre. ősszel viszont megkapják a televíziót. Addig olvasnak, úgyis nagyon szeretik a könyvet. Átmelegszik a hangja ...! az apának is, amikor a tizenhárom éves kislányról és a tizenegy éves fiúról folyik a szó. A gyerekek most az anyai nagyszülőknél vannak, ilyenkor, úgymond, már biztosan itt ülnének az asztal körül a könyveikkel. — Amelyekből aztán én is át-átveszek egyet — mondja a családfő. — Újságolvasó, könyvszerető ember lett a falusiakból. Teljesen más világ van itt már, mint régen. Főleg a tsz alakulása óta történt sok változás. Nem ismerni rá se a falura, se az emberekre. Régen például a harminc kilométerre levő Kanizsára gyalog járt innen a többség. Ma? Zalaapátiig busszal tesszük meg a három kilométert. Újra a gyerekek kerülnek Úgy tervezik, a kislány varrónő lesz, a fiú peig hadd válassza kedvencét, a traktort faktorosiskolára akar menni, lágyon szereti a gépet, s egyénien, a mezőgazdasági muncát. — És nyitott szemmel dolgozik — mondja nem kis büszkeséggel az apa. — A múltkor például azzal jön haza: édesapám maga annyit kínlódik a kukoricamorzsolással. Százhat forintért célszerű morzsoló kapható a boltban. Kétszáz forintot adtam neki, hozzon egyet A pénzből nem kértem vissza. Karácsonykor apró ajándékokat hozott. Kérdeztem: fiam, hogyan gondoltál te erre? Azt mondta, nem ez a fontos, hanem az, hogy az ő szülei megilletik az ajándékot. Kérdezték már: nyugodt szívvel biztatom a mezőgazdasági pályára? Mondhatom, nyugodtan, ő ott kezdi, ahová az én generációm végül eljutott. És most már nem menne vissza belőle. A korban hasonló pedagógussal — aki néha közbe-közbeszól, véleményez, kiegészít — tegeződnek. — Egy ízben — mondja Vörös Géza — a főagronómusunk is megkérdezte: „Mi az Géza bácsi, téged mindenki ismer? Jönnek a párttól, jönnek a tanácstól, más szervektől, s úgy beszéltek, mintha legalábbis szomszédok volnátok”. Igen, így van valahogy és nagyon örülök neki, örülök, mert ez a példa is azt mutatja, hogy aki ma elvégzi a munkáját, az mehet bárhová, annak arányában mindenhol, mindenkitől megkapja a tiszteletet. Borral csillan, s már az ■........fúj esztendőre ürül a pohár. Meg persze az elmúltiakra is, amelyekről a fenti „gyorsfényképet” adták a legutóbbi szilveszteren egy zalai kisközségben. Kovács Ferenc ZALAI HÍRLAP * ' ^ '*** ,y}j| / Kint esik a hó, fúj a szél, de itt a kis irodahelyiségben jó meleg van. Mégsem vetik le a köpenyüket. Csak pár percük van, két út között ültünk le beszélgetni. Bojtor Tibor, a 16-os AKÖV nagykanizsai üzemegységének gépkocsivezetője most Letenye—Becsehely—Nagykanizsa között rója a kilométereket, Sasvári Dezső pedig munkásjáraton teljesít szolgálatot. Mint a zalai utakon Most, mert Skoda Gyulával és Bíró Alberttel ők a különjáratos brigád. Szolgálati idejüknek majdnem felét a külföldi országutakon teljesítik. Jugoszlávia, Csehszlovákia, Lengyelország, a Német Demokratikus Köztársaság útjain, de Ausztriában is majdnem olyan otthonosan mozognak, mint a zalai utakon, de azért az mégis más. Ilyenkor nemcsak gépkocsivezetőnek kell lennünk, hanem sokszor idegenvezetőnek, útikalauznak is. Mi szívesen csináljuk ezt, adunk tippeket kirándulásra, szórakozásra, de sokszor még a vásárlásra is. Jól ismerjük már a „dörgést”, hol lehet kevés , pénzzel is valamit kezdeni, de mindig megvesszük a kinti újságokat is, hogy tájékozottak legyünk — mondják. Persze nem ez a filfeladatuk, hanem a gépkocsivezetés. Mint kiderül, minden országnak kialakult a KRESZ-től függetlenül a maga közlekedési „háziszabálya”. Az osztrák országutakon, de főleg Bécsben az erőszak érvényesül az utakon, vagy jobban mondva a rámenősség Jugoszláviában a zágrábi medencében még jók a közlekedési viszonyok, de aztán át kell állni a balkáni közlekedésre. Szerpentinek, éles hajtűkanyarok, 16—18 százalékos lejtők, emelkedők váltogatják egymást és a köd, az úgynevezett balkáni köd. Mielőtt Rijekciba érünk, körülbelül 26 kilométeren keresztül 18 százalékos lejtőn haladunk. Fenséges, csodálatos látvány — mondják az utasok, de hogy valójában milyen is ez a táj, én bizony még nem tudom, pedig már sokszor jártam ezen az útvonalon. Itt egy másodpercnyi elernyedést sem engedhet meg magának az ember, s jó néhány százezer kilométernyi vezetés után is úgy fogom itt a volánt mintha tegnap ültem volna a kormánykerék mögé. Mondanom sem kell talán, hogy ezen az útszakaszon rendszerint elcsitul a beszélgetés, s mindenki a tájat, a gépkocsivezető mozdulatait figyeli. Amikor leérünk, az utasok mindig gratulálnak — mesél Bojtor Tibor, majd elmosolyodik. — Pedig ezért nem jár se gratuláció, sem köszönet. Az csak természetes, hogy célba érünk. Alapos felkészülés Persze azért nem ilyen egyszerű a dolog. Egy-egy külföldi út előtt igencsak alapos felkészülés veszi kezdetét. Vonatkozik ez a gépkocsik műszaki felülvizsgálatára, de az útiterv részletes tanulmányozására, s egyéb felkészülésekre is. Így aztán érthető, ha a brigád kocsijai mindig „szerencsésen” célba érnek, most arról nem beszélve, hogy a legkiválóbb gépkocsivezetők ülnek a volán mögött. Valamennyien több mint ötszázezer kilométert vezettek már baleset nélkül, s ennek egy részét külföldi országutakon teljesítették. — Néha persze azért érnek meglepetések is bennünket — kapcsolódik a beszélgetésbe Sasvári Dezső. — Körülbelül másfél hónapja éppen Rijekából hoztam hazafelé a csoportot. Reggel napsütésben indultunk, s néhány kilométer után olyan hóviharba kerültünk, amilyenre nem is emlékszem. Hetvenöt kilométeren keresztül, jöttünk ebben az ítéletidőben és semmi téli felszerelés nem volt nálunk Azt hiszem, egyben ez volt a legemlékezetesebb utam is Nem kérek még egyszer belőle. — Valami kedves élmény, epizódok? — Az mindig akad. A múltkoriban a nagyrécsei tsz dolgozóit vittük kirándulni Jugoszláviába. Nagyon sok idős parasztbácsi volt közöttük, akik ezen a környéken teljesítettek katonai szolgálatot. Ferenc Jóskát emlegették szüntelen, meg a „regulát”, aztán estefelé, a jó vacsora után az opatiai estében egyszer csak felhangzott az „Édes lányom add oda", amit tényleg nem lehetett meghatottság nélkül hallgatni — mesél Bojtor Tibor. Állandó önképzés Persze a gépkocsivezetői rutin, a szakmai tudás és lelkiismeretesség még nem minden. Valamennyien állandóan képezik magukat. Nemcsak szakmailag, de valamennyien nyelveket is tanulnak. Bojtor Tibor német nyelvtanfolyamra jár. Sasvári pedig horvátul tanul, de a többiek is járnak nyelvtanfolyamokra, mert odakint nagy szükségük van rá. Melyik volt eddig a leghosszabb útjuk? — Nagirkanizsa—Varsó. Közel kétezer kilométeres út csak oda — válaszolják. — S minek örülnek legjobban eev-eev ilyen külföldi út alkalmával? — Három dolognak. Ha az utasok jól érzik magukat, ha az idegen országutakon találkozunk egy-egy magyar járművel, s annak, amikor megérkezünk — válaszolják. Szalai Zoltán idegen ország Egy kis pihenő és városnézés Dubrovnikben Történelmi évtized írta: dr. Romány Pál, az MSZMP KB. gazdaságpolitikai osztályának helyettes vezetője MÁTÓL nem egy, hanem két új számot kell megszoknunk a keltezés írásakor: 1970-et írunk, az 1960-as évek végére értünk. Bizonyos azonban, hogy sokszor, sokféle összefüggésben emlegetik majd ezeket az 1960-as éveket politikusok és közgazdászok, történészek, vagy éppen iskolások, egyszóval mindazok, akik a magyar nép alkotásainak számbavételével valamilyen módon foglalkoznak. A szó igazi értelmében mondhatjuk, hogy eseményekben gazdag évek voltak. Erre az évtizedre esik a mezőgazdaság termelési viszonyainak forradalmi átalakulása, amit az évtized legnagyobb hazai változásának tekinthetünk. A történelem, különösen pedig az agrártörténelem krónikásai folyamatosan összegezik, értékelik a magyar falu e nagy évtizedét. Elvégezte és bizonyára újból és újból elvégzi ezt egy-egy paraszt család is. S az élet rendje már olyan, hogy nem mindig esik pontosan egybe a különböző űrlapokon végzett értékelés. A társadalmi haladás nagy folyamatát ezer és ezer kis patakocska táplálja és egymássá egyesülve határozzák meg annak jellegét. A hasonlatnál maradva: a szövetkezeti mezőgazdaság, nagy folyója élő valóság lett, jóllehet változik, alakul, új medret is vág magának. KEVESEN HITTEK 10 évvel ezelőtt abban, hogy a termelőszövetkezeti gazdálkodás ennyi idő alatt ilyen fokra jut. Nem is volt könnyű. Közöttünk vannak — bár sajnálatosan fogyó számban — azok, akik 20—25 évvel ezelőtt a mezőgazdaság úti útján az első lépéseket megtették, s azok is, akik az 1960-as évek kezdetén elhatározott csatlakozásukkal általánossá tették Magyarországon a szocialista mezőgazdaságot. Tanúk és a résztvevők egyaránt meggyőződéssel állíthatják, hogy nemcsak a mezőgazdaság átalakulását jelentő nagy elhatározást foglalják magukban az 1960-as évek, hanem az azt követő nagy változásokat is. Még felsorolni is nehéz ezeket, hiszen számos társadalompolitikai, gazdasági és szervezeti változásról van szó, amelyek mind-mind ennek az elmúlt évtizednek a leltárába tartoznak. Az 1960-as évek elején még olcsó viccek visszatérő témája volt például a közös és a háztáji termelés eltérő színvonalának különbsége. Való igaz, hogy akkoriban a gondozott és a kevésbé gondozott kukoricatáblákat aszerint is meg lehetett különböztetni, hogy háztáji, avagy közös művelésű-e. Az évtized végére viszont elértük, hogy a közös, nagyüzemi termésátlagok elhagyták a régi módon elért kisüzemi hozamokat. A kukorica példájánál maradva: 1962-ben 14 mázsás volt a szövetkezetek közös gazdaságaiban a holdankénti átlagtermés , 16 mázsás a háztáji gazdaságokban. Ez a helyzet úgy változott, hogy a háztáji kukoricák átlagtermése nagyobb lett egy mázsával, miközben a közösben 4 mázsával nagyobb holdankénti szemes kukoricát takarítottak be. E változás mögött töménytelen munka, szervezés, technika, anyagi eszköz és sok más, a haladást elősegítő erőfeszítés húzódik meg. MEZŐGAZDASÁGUNK fejlődése nem volt látványos Az 1960-as évek első felében elmaradt a mezőgazdaság teljesítménye a terv céljaitól, a jelenlegi ötéves terv feladatait pedig már meghaladja a teljesítmény. A szövetkezetei alakulásának befejezése — 1961 — óta ezideig a mezőgazdaság termelése csaknem 30%-kal átnövekedett az az évi átlagban közel 3%-kal. A termelés növekedésének évi üteme azonban a második ötéves tervidőszakban — 1961—1965 között — csak 1,8% volt. Az 1960 as évek második felében mnél kétszer nagyobb lett az évi növekedés üteme, jóval meghaladva az évi 3%-os emelkedést. Soha nem látott terméshozamokat takarítottak be az utóbbi években szántóföldjeinkről, meggyorsult néhány állattenyésztési ágazat fejlődése is, így teremtődött meg a feltétele annak, hogy a szövetkezetek társadalompolitikai problémái is megváltozzanak, a szövetkezetek tekintélyt szerezzenek a faluban is, az országban is. Noha vannak ma is alacsony jövedelmű szövetkezeti gazdaságok, mégsem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy országos átlagban az egy munkanapra jutó jövedelem ez alatt az idő alatt megkétszereződött. A közös munkában töltött egy (10 órás) munkanapra jutó jövedelem 1961-ben 43 Ft volt, 1968-ban pedig 82 Ft. A jövedelmek növekedését a termelés emelkedése alapozta meg, de jelentős szerepük volt azoknak az intézkedéseknek is, amelyek a magasabb termelői árakat, a jobb gazdaságpolitikai feltételeket jelentették. A korábbi években felhalmozódott hitelterhek egy részét az állam elengedte a szövetkezeteknek, s mindezeken felül a társadalmi ellátás (családi pótlék, betegségi biztosítás stb.) színvonala is 1970. január .