Zalai Hírlap, 1970. március (26. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-01 / 51. szám
1670. március 1. Havas a táj, hideg szél pásztázza a mezőt, a pusztaszentlászlói termelőszövetkezet kertészetében azonban a tavaszra készülnek. A kertészbrigád rendbehozza a melegágyakat, kicseréli benne a földet, hogy a belekerülő növények gyorsan fejlődhessenek. A szövetkezet arra törekszik, hogy korán adhasson primőröket. (Kiss Ferenc felvétele) Először maketten készülődés a Barátság II. kőolaj távvezeték építésére Nemrég az egyik szovjet lap cikket kért a Barátság I. kőolajtávezeték magyarországi szakaszáról abból az alkalomból, hogy egy évtizede kezdődött meg ennek a négy szocialista országot érintő távvezetéknek az építése. A cikk megírása kapcsán kezembe kerültek azok a feljegyzések, amelyek az egykori nagy munkáról szólnak. A száraz műszaki nyelvezet ellenére is izgalmas olvasmány volt például a hatalmas csőkígyó átvezetésének története a Duna alatt. Ha figyelembe vesszük, hogy másfél év alatt 14 vasutat, 30 műutat és 3 vízfolyást — közöttük az Ipolyt kellett keresztezni, képet alkothatunk a vezetőképzők teljesítményéről Most pedig itt van a küszöbön a másik nagy feladat, a mintegy 300 km hosszú Barátság II. kőolaj távvezeték építése, amely nemcsak hoszszabb, hanem nagyobb teljesítményű is lesz elődjénél. Hiszen amíg a Barátság I-en a nemrég elkészült szadai nyomásfokozó üzembe helyezésével is csupán 4, a Barátság II-en 10 millió tonna kőolaj szállítható évenként. Most is akad bőven nehéz terep, kritikus műtárgy-, folyó-, patak- keresztezés. A nagyátmérőjű csövet többek között át kell vezetni a Tiszán. Mondhatni, nagyrészt attól függ, megjelenik-e 1972. december 31-én a távvezeték százhalombattai végén a hömpölygőfekete arany, a Volga környékéről érkező olaj, hogy mennyire sikerül folyamatossá tenni az építkezést. Ezt lényegesen befolyásolhatja a Dunai Vasmű, amely a csöveket szállítja, a Szabolcs-Szatmár megyei Állami Építőipari Vállalat, amely a létesítményeket készíti, és folytathatnám a közreműködők sorát. Természetesen leginkább a beruházó, a Kőolajvezeték Vállalat munkájának szervezettségétől függ a siker. A vállalat vezetői ennek megfelelően igyekeznek biztosítani a maximális szervezettséget. Úgy határoztak, hogy pontosan feltérképezik a területet, amelyen át a vezeték halad. A Képzőművészeti és Iparművészeti Vállalat már megbízást kapott arra, hogy a Fényeslitkétől — a szovjet olaj fogadóállomásától — számított 20 km-es szakasz maketjét készítse el. Ennek segítségével a Kőolajvezeték Vállalat szakemberei tereptanulmányt végeznek, és kijelölik az anyagot szállító járművek, munkagépek számára a legmegfelelőbb utakat, átkelőhelyeket. A makett alapján a munkások, gépkocsivezetők, gépkezelők is alaposan megismerhetik a munkaterületet.Egyébként vizsgálják annak lehetőségét, hogy a továbbiakban légifelvételek segítségével jelöljék ki a legcélszerűbb szállítási utakat A Barátság n. építésénél több vállalat működik közre. Most az előkészületek idején a legfőbb óhaj, hogy a „bedolgozó üzemek” a partnerek kellő előrelátással készüljenek Időben elkészüljenek az importot helyettesítő, jó minőségű, nagyátmérőjű csövek a Dunai Vasműben, létrejöjjenek az ifjúsági táborok, minden terv a kivitelező kezében legyen amikor kell, megfelelő ütemben építse fel az objektumokat a Vegyiműveket Szerelő Vállalat, a Villamoserőmű Termelő és Szerelő Vállalat Amikor a vezeték által érintett 6 megye, és az érdekelt vállalatok KISZ fiataljainak képviselői elhatározták, védnökséget vállalnak a Barátság II. felett nem volt hiány lelkesedésben. Reméljük, nem lesz a vezeték építésekor sem. SZ. N. Ilonka néni nem fáradt el Éppen vasal, amikor bekopogtatunk. Őszhajú, megnyerő mosolyú asszony. Ilonka néni — így ismerik és nevezik a városban. Pontosan egyidős évszázadunkkal. Ám fiatalabbnak tűnik. Életvidám, gyorsmozgású asszony. Pedig... — Hetven évet megértem. S több rosszat, mint jót. Nagykanizsán született, apja hentes volt. Tizenegy éves korában két öccsével apátián, anyátlan árva. Egyik rokontól hányódtak a másikhoz. Két öccse fiatalon, még szinte gyerekfejjel került a munkásmozgalomba. Ennek hatása alól nem vonhatta ki magát ő sem. 1921-ben ment férjhez Száeger Lajos szabósegédhez. A szabósegéd szakszervezeti tag volt Szavazati jogot a Horthyrendszerben soha sem kaphattak. A nyilasok 1944-ben elvitték a két öccsét. Jószándékú ismerősök értesítették: "Vigyázzatok, most ti következtek! Éjszaka menekültek az otthonukból. Hamis papírokat szereztek. Először Magyarszentmiklóson bújtak meg, aztán rettegésekkel teli szörnyű tizenhárom hónap következett Bebarangolták Somogy, Sopron és Vas megyét . Ez borzalmasabb vol bárminél Örökös félelem. Soha nem tudtuk, hogy mire virradunk. Nem tudhattuk, hogy akitől egy, vagy két éjszakára menedéket kapunk, nem ad-e ki bennünket a nyilas számonkérő széknek, vagy a csendőröknek. Szerencsénk volt. Amikor meg volt bolondulva a világ, mi csak jó emberekkel találkoztunk. Jó és elszánt emberekkel. Mert abban az időben nagy bátorság, lelkierő kellett ahhoz, hogy valaki a nyilasok elől menekülő embereket bújtasson. Felkoncoltatik ... minden hivatalos közleményt ezzel a fenyegetéssel húztak alá. Nehéz idők voltak, de túléltük ... Ilonka néni még most, huszonöt év távlatából is borzongva gondol azokra a napokra, hetekre, hónapokra. Kacorlakon érte őket a felszabadulás. Másnap visszatértek Nagykanizsára. Április 8-án pedig Lajos bácsival kézenfogva elindultak a Magyar Kommunista Párt nagykanizsai szervezetének helyiségébe. Gsengery — ma Béke út 6. szám. Itt rendezkedett be az MKP szervezet — Még ma is előttem a kép. Beléptünk a gyéren bebútorozott, rosszul fűtött szobába. Reményi Jenő titkár és az azóta elhunyt Kaufer Sándor fogadott bennünket. Könnyeztünk. Szótlanul elénk tették a belépési nyilatkozatot. Lajossal egymásra néztünk és kitöltöttük. Reményi és Kaufer elvtársak elolvasták, s mindjárt kiállították a kis fehér kartonra nyomott, orosz nyelvű felirattal is ellátott párttagsági könyvecskénket. Aztán megkérdezték, miben segíthetnek nekünk... Lajos felelt: Dolgozni akarunk! A sok nélkülözés, rettegés, ide-oda való hányódás nem múlt el nyomtalanul. Honka néni megbetegedett. Négy hónapig nyomta az ágyat. Amint azonban lábadozni kezdett, ismét jelentkezett a pártnál . Itt vagyok, feladatot kérek. Falujáró munkára osztották be, meg az MNDSZ-be küldték dolgozni. — Nehéz, de szép időszak volt. Sokat kehet agitálni, magyarázni, hogy oszlassuk a fejekben megbúvó sötétséget, mozgósítsuk az embereket az új élet megteremtésére. Ilonka néni 1949-ben résztvett a kereskedelem államosításában, az akkor megalakuló Textilnagykereskedelmi Vállalathoz került És többé nem is változtatott munkahelyet. Számlázó, pénztáros, majd áruátvevő volt , mindig tagja volt a vállalat pártszervezeti vezetőségének. Még az 1963-ban való nyugdíjba vonulása után is. Nem régen mondott le, betegsége miatt. — A pártszervezetben azonban maradtam és maradok. Én már nem tudnék máshol megszokni. Pártmunkát végzek, amíg csak bírom. 1967-ben nagy szomorúság szakadt rá. Meghalt Lajos bácsi. Negyvenhat évig élettársa és elvtársa. — Az éltet, hogy sokan szentnek — mondja. Ilonka néni most is, mint mindig a mások örömének örül. Egyéni érdekével nem sokat törődött. Keresete soha nem volt sok, s nyugdíja is csak férje halála után emelkedett 800 forintra.Tímár fia* ZALAI HÍRLAP 3 Eltűnt újításunk nyomában, a Zalaegerszegi Ruhagyárban Félreértés ne essék, az újítások nem mint akták tűntek el a Zalaegerszegi Ruhagyárban (bár a sokszor hónapokig húzódó szakvéleményezés közben joggal gondolhat erre is az újító!), hanem mint megvalósítható javaslatok. Ezt a megállapítást igazolja a statisztika is: míg a gyár dolgozói 1968-ban harminc elfogadható újítási javaslatot küldtek be, addig a múlt évben már csak huszonegyet. Ez így önmagában még nem lenne baj, hiszen — mint a gazdasági élet annyi más területén — itt sem a javaslatok mennyisége a fontos, hanem a minősége. A Zalaegerszegi Ruhagyár azonban ezzel az utóbbival sem dicsekedhet. A harminc újítás 1968-ban 360 ezer, a huszonegy 1969-ben 280 ezer forint megtakarítást hozott a gyárnak. Ebből már logikusan következik a kifizetett újítási díjak csökkenése is, a két évvel ezelőtti 24 ezer forintról a tavalyi 18 ezer 400 forintra. Lehetne, de... Pál Béla újítási előadó csak megerősíti az elmondottakat: — Az igazság az, hogy a javaslatok zöme nívótlan, nincs kellően kidolgozva. Elképzelhető, hogy valakinek van egy jó ötlete, de a rajz, amit készít, nem biztos, hogy ezt mutatja is. A műszaki rajzhoz nem mindenki ért. A szakvéleményezők aztán nem sokat töprengenek felette, hanem elutasítják. A műszakiak sem jeleskednek túlságosan. Pedig elsősorban nekik lenne képzettségük ahhoz, hogy új eszközöket, gépeket, eljárásokat dolgozzanak ki. Hogy ennek mi az oka? Helyesebb lenne talán őket megkérdezni. Megkérdeztem. Szatmári István, a II-es gépterem teremmestere így válaszolt: — Nagyon le vagyunk terhelve, nincs időnk végiggondolni a munkafolyamatokat, hogy hol lehetne gépesíteni, egyszerűsíteni. Tavaly például anynyi új cikket gyártottunk, hogy az átállások elvették minden szabad percünket. És a kis szériák mellett nincs is mód újításra. Mert hiába van egy jó ötlete valakinek, mire megvalósítja, már lefutott Tíz az anyag, jön egy új, s annál már más problémák merülnek fel. Ezzel kapcsolatban az igazság az, hogy azért itt is lehetne újítani, de... Nincs a gyárnak egy olyan részlege, amely az elfogadott újításokat azonnal elkészítené, késedelem, huzavona nélkül. A tiik-sok azok, akik ilyennel foglalkoznak, viszont csak „másodállásban”, mivel napi munkaidejük jelentős részét leköti a termeléssel kapcsolatos javítás, szerelés. Az érem egyik oldala Talán furcsán hangzik, de a ruhagyár esetében még a megrendelők igényeinek maradéktalan kielégítése is akadályozhatja az újítómozgalom kiszélesítését. Déri Péter technológiai csoportvezető mondja: — Köztudott, hogy termékeink nagy részét exportáljuk, s Hollandia részére is jelentős bérmunkát végzünk. Nos, itt az a helyzet, hogy a megrendelők több helyen is kézi munkát kívánnak. Hogy csak egyet említsek: a gallérokat kézzel kell felvarrnunk. Hiába tennénk ezt géppel, nem fogadnák el. A holland bérmunkánál nagyon sok újításra, ésszerűsítésre volna lehetőség, azonban a technológiát nem mi, hanem ők szabják meg, s esetenként személyesen ellenőrzik is! S ma már a belkereskedelem is egyre igényesebb. Mi viszont csak úgy tudunk megélni, ha termékeinket eladjuk. Ennek feltétele, hogy mindig és mindenben teljesítsük a megrendelők kívánságát. Az eddig elmondottak alapján könnyű lenne levonni a végső következtetést: a Zalaegerszegi Ruhagyárban objektív okai vannak az újítómozgalom stagnálásának. Könnyű lenne ilyet kijelenteni — csak éppen nem fedné a valóságot. Mert ez csak az érem egyik oldala. A másikról beszéljenek azok, akik legrégibb újítói a gyárnak, s akik ma is tevékenyen dolgoznak. Mit mondanak az újítók? — Az igazság az, hogy ma is van mit újítani. Csakhogy az idő pénz, s ezt a pénzt nem mindig fizetik ki, helyesebben nem fizetik meg azt a fizikai, szellemi munkát, amit egy-egy javaslat kidolgozásába az újító feltez. Itt van például az idei újítási feladatterv egyik tétele: a szabászati véglevágó korszerűsítése. Meg lehetne oldani nagyon szépen, pneumatikus úton, gombnyomással, de ez időt venne igénybe, nem is keveset, s mit kapna érte az ember? ötszáz forintot. Ráfordított órabérben is több jönne ki — mondja Szíj József műszerész csoportvezető. — És az ügyintézés. Tavaly adtam be egy újítást, el is fogadták, de még mindig nem döntöttek arról, hogy mennyit fizessenek érte. Ez az egyszemélyi elbírálói módszer se jó. Egy igazgatóhelyettesnek, egy főmérnöknek nagyon sok dolga van, elsősorban a termelés irányításával kell foglalkoznia, nem, vagy csak nehezen tud időt szakítani a javaslatok elbírálására — ami érthető is. Valami más módszert kellene alkalmazni. — Az sem viszi előre a mozgalmat, hogy az utóbbi években mindig kevesebb az éves újítási verseny helyezettjeinek díja — nyilvánít véleményt Simon Ferenc műszerész. — Pár évvel ezelőtt még ezerötszáz, kétezer forintot kapott az első helyezett, most már csak ötszázat. Ez az egyik probléma. A másik: a gyár már tíz—tizenöt éve nagyjából azonos cikkeket gyárt. Ennyi idő alatt a lehetőség szerint mindent gépesítettek, újítani csak nagyobb szabású elképzelésekkel lehet, erre viszont nincs mindig pénz. Mert mi a jelenlegi gyakorlat? Ha van egy elfogadott újításom, megbíznak a kivitelezésével. Megkérdezik, mennyi túlórát kérek az elkészítésére. Ilyenkor a hasamra ütök és mondok egy számot, mert ugyan ki tudja előre megmondani, hogy mennyi idő megy rá, hiszen menet közben ezernyi új ötlet, változtatás jöhet. Aztán vagy megadják a kért óraszámot, vagy nem. Mert az is előfordult már, hogy a műszaki vezetőség azt mondta, ennyit nekik nem ér meg az újítás. Viszont az is gyakran előfordul, hogy kapok pár embert, azok segítenek is addig, amíg az óraszám el nem fogy, akkor szépen lelépnek, én meg dolgozhatom tovább egyedül, ingyen. Így nem lehet kedvet csinálni az újításokhoz. Nem tűntek el végleg „Eltűnt újítások nyomában ...” — írtam a címben. A beszélgetések tanulságaként viszont azt lehet levonni,hogy ezek az újítások nem véglegesen tűntek el, ott vannak ma is az emberekben, azokban elsősorban, akik már egy évtizede hűséges résztvevői a mozgalomnak. Csak éppen fel kell ébreszteni bennük az alkotó kedvet Hogy mivel? Azzal az elképzeléssel például, amit az újítási előadó mondott, hogy prémiumfeltételként kellene megszabni a műszaki középkádereknek, m művezetőknek a szakvéleményezés időbeni, gyors elkészítését. És lehetőleg kerülni kellene az eszmei díjazást. Ezzel tudják elvenni leginkább az újítók kedvét. Meg azzal, hogy nem mernek megfelelő díjkulcsot alkalmazni, mert félnek, hogy a felettes hatóság egy vizsgálatnál esetleg „kiszúrja” Pedig ha jól kalkulálnak, ettől nem kell félni. Újabban egyre több helyen jön „divatba”, hogy a vezetők szándékosan alacsony díjkulcsot alkalmaznak, számítva arra, hogy az újító ebbe nem nyugszik bele, bírósághoz fordul, s ha az megítéli a magasabb összeget, nyugodt lélekkel kifizetik, mert van hivatalos parpír róla. De szükség van-e erre a manőverre? Azt hiszem, nincs. Hiszen a gyárnak is, az újítóknak is egy az érdeke: olyat alkotni, ami előbbre viszi a termelést, könnyebbé, gyorsabbá teszi a munkát, javítja az önköltséget, a minőséget. Mi szükség van hát a pereskedésre? S aki nem szeret a bíróságra járni? Az legyint egyet, levonja a tanulságot, s többet még az újítási iroda felé sem megy. Biztató jel viszont a ruhagyár esetében, hogy január óta már öt olyan javaslat érkezett be, amiből három bizonyosan hasznosítható. Már csak az szükséges, hogy a díj is az újítás értékéhez igazodjon. A kedvcsinálás érdekében is Császár Zoltán Számos pályamű érkezett • Békevonatot szerveznek Tervek a jubileumi évfordulóra Kellő részt kér a jubileumi készülődésből a Hazafias Népfront nagykanizsai városi bizottsága is. A népfront segít azoknak a megemlékezéseknek a megszervezésében, amelyeket április első napjaiban a különböző vállalatoknál, üzemeknél tartanak, de természetesen speciális népfront feladatokkal is igyekszik elevenebbé tenni a jubileumi készülődést, a jubileumi ünnepségeket. Megszervezték a körzeti népfront bizottságok jubileumi akcióját is, amelyben a fő helyet a város szépítése foglalja el. Nagykanizsa szebbé tétele érdekében a városi tanáccsal közösen versenyt indítottak a körzetek között s a nyertes körzet részére jelentős pénzösszeget irányoztak elő, beruházás, fejlesztés formájában. Ezenkívül a népfront mozgósít az „Olvasó népért” mozgalomra, részt vesz a békevonat szervezésében, továbbá két 25 éves fiatalt küld a Budapesten március 21—22—23 -én megrendezendő ifjúsági találkozóra, valamint egy kiváló népfront aktívát a budapesti népfront aktívák találkozójára.