Zalai Hírlap, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-01 / 101. szám

4 zalai hírlap ­ Éljen a Magyar Szocialista Munkáspárt! l Utu­skiö 1. ­ Felvonulók Az első szabad május else­jére már csak kevesen emlé­kezhetnek, nem ma volt, azóta két emberöltőnyi idő is eltelt. Pedig Nagykanizsán emléke­zetes volt az a verőfényes má­jus elseje, amikor a naptár még 1919-et mutatott. — Óriási tömeg volt — mondja a ma 85 éves Hackler János, aki már akkor évek óta szervezett nyomdászként dol­gozott, s ma is napi négy órát tölt munkával a Zala megyei Nyomda Vállalat kanizsai üze­mében. — Korábban is megemlé­keztünk május elsejéről, ami­­re még gyerekként jutottam el. Később mint szervezett munkás, a szociáldemokrata párt egyik helyi vezetőjeként vettem részt e megemlékezé­seken, s bizony volt idő, ami­kor csak a Cserfái hegyet, 20—30 társammal együtt jö­hettünk össze. Pedig mi nyom­dászok erősek voltunk, hiszen öt nyomda is működött a vá­rosban. S ott voltak a pékek, a szabók, az építők, a vasasok. Emlékszem, az első szabad május elsejére, a mai Vár út végéig ért a gyülekezők egyik sora, s a korabeli újságok is mintegy tízezer emberről ir­tait. S merengünk a számokon, az évekről, a tömegről. — Amikor tiltva volt az ün­nep, egy idős vasutas szőlőjé­ben jöttünk össze. És­ eljött 1945, amikor ismét minde­nt feledve lehetett ünnepelni Minden gyár hozta a mega emblémáját, élveztük a sza­badságot, nem­ tudtunk vele betelni — idézi a múltat a vá­rosi nemzeti bizottság első el­nöke. Az 1907-ben született Puszt­­tai Ferenc szintén nyomdász volt, de akkor, 1919-ben még­ diákként élte­­át május else­jét. — Behoztak az iskolába rengeteg friss, ropogós kiflit. Hogy az milyen élmény volt... Azután délután a Ka­tonaréten tartott népünnepé­lyen, mert akkor így hívták, mi a polgári iskola diákjai is szerepeltünk. Erre az alkalom­ra tanultuk meg az Interna­­cionálét, amit elénekeltünk. Mint nyomdász család fia, még protekcióm is volt, mert a virslit egy bizonyos Jáberics nevű szedő osztotta, s én két adagot kaptam. Este a vasúti töltés temető felöli oldalára már minket gyerekeket nem engedtek át, mert ott volt a tűzijátékhoz felhalmozott lő­szer. — Más emlékek? — Van ilyen is, meg olyan is. Mi nyomdászok már akkor kiharcoltuk a nyolc órás mun­kaidőt, sőt a kollektív szerző­désünk alapján május elseje fizetett ünnep volt később is, azaz a fehérterror kezdete után rövidesen eltörölték. At­tól kezdve örökös reménység volt az életünk. Pedig milyen emlékeiből szép volt, amikor a Munkás­­otthon dalárdája az utcán éne­kelte: „Vörös zászlót lobogtat már a szellő, ter alája te ok­talan szenvedő...” ★ A kor krónikásai közé tar­tozik Wolf Mihály is, aki szin­tén ott volt az első szabad május elsején. — Én még csak gyerek vol­tam, hiszen 1906-ban szület­tem, de családunk már akkor kivette részét a munkásság megmozdulásainak szervezésé­ből. Azt biztosan tudom, hogy a mai Deák téren a város pe­dagógusaiból szervezett ének­kar a Marrseillaise-t énekelte, a karnagy Ketting Ferenc volt. A hajdani városháza er­kélyén Sneff József tartott ün­nepi szónoklatot, mellette ott volt Bárány József és Brónyai Lajos is.­Az utóbbi mondta a zárszót. Innen a Katonarétre vitt az utunk. Ott eleinte né­mi tumultus­­volt, mert vá­ros pékjei először kocsiról szórták a kiflit, a perecet, s csak később jöttek rá, ez olyan kavarodást eredményez, hogy jobb ha inkább osztják. Néhány hentes is „szerepelt” a készítményeivel, a legnép­szerűbb az Adler féle virsli volt. — S mint gyerek mit csi­nált? — Volt ott lepényevő ver­seny, zsákbafutás, a pózna mászást pedig az egyik osz­tálytársam Reicher Béla nyerte. — És a későbbi ünnepek? — Hol itt, hol ott. Legtöbb­ször az Alsóerdőn találkoz­tunk. Azokon a napokon 20— 30 kidekorált kerékpáros je­lezte a városnak, hogy május elseje van. Ezek azután kike­­rekeztek az erdőbe, sorra kö­vették őket a többiek. — A háború után hogyan kezdődött ? — Én csak 1946-ban kerül­tem haza. Akkor már a kör­nyékbeliek is bejöttek, a kis­­kanizsaiak például legalább hatvan lovasfogattal képvisel­tették magukat. És vajon hogyan emlékez­nek a mai gyerekek? Szekeres Zsuzsika még csak első osztá­lyos. — Két éve volt a nagy föl­vonulás, utána a majális a Csónakázó-tónál. Volt népi­tánc, körhinta. Egész délután jártuk a sátrakat, vízibicikliz­­tünk, vettünk babákat, ettünk virslit. .. — És anyuka mire emléke­zik — fordulok az Izzó fiatal munkásasszonyához. — Akkor volt Zsoltika négy éves. Nem győztük a két gye­reket cipelni a sátrak és a kü­lönféle bemutatók között. A felvonulás és a majális nagy esemény volt az ő életükbe, de, hogy milyen könnyen aludtunk el, arra azt hiszem csak én, meg a férjem emlék­szem igazán. Győri András Feljegyezték: miután a fél­milliós tömeg együtt énekelte az Interstacionálét (s ezzel vé­get ért a budapesti Hősök te­rén a nagygyűlés) és Kádár János megszorított sok, felé­je nyújtott kezet, az újjászü­letett párt vezetője lehajolt egy aprósághoz: — Hát ez a böttön mit lát ebből? Hiszen még a luftbal­lonja is nagyobb, mint ő ma­ga... Az­ anya derűsen válaszolt: — Majd megnő! — Nőjön is nagyra! — hang­zott a jókívánság. A gyerek — a nevét, az élet­korát nem tudjuk — azóta már túl van a huszonötödik életévén, de minden bizony­nyal még innen a harmincon. Jó volna tudni, hogyan él ma és mit csinál. Remélhetőleg együtt nőtt azzal a néppel, amely negyedszázada. 1957. május elsején az ellenforrada­lom vihara után Budapesten és szerte az országban hitet tett a munkáshatalom mellett, amelynek létét néhány hónap­pal ezelőtt súlyos, s csak a testvéri szovjet csapatok se­gítségül hívásával elhárítható ellenforradalmi lázadás fenye­gette. A korabeli tudósítások — mind Budapesten, mind a megyeszékhelyeken megjelent lapok — a felszabadulás utá­ni, 1945-ös májusi munkásün­nepek hangulatához hasonlí­tották a nagyszerű demonstrá­ciókat. És idézték 1999-et is: a magyar történelem első sza­bad májusát, amelynek sok egykori résztvevője is ott volt az ünneplő, a munkáskatala­­jom mellett hitet tevő soka­ságban. Közülük sokan, haj­lott­ koruk ellenére a munkás­őrség soraiba álltak: a fővá­rosban, ahol a dolgozók fel­vonulását az újonnan alakí­tott önkéntes fegyveres testü­let tagjainak díszalakulatai nyitották meg, és a megye­­székhelyeken, városokban és falvakban lezajlott ünnepsé­geken is. Az egész ország ünnepelt, de a figyelem mindenekelőtt Bu­dapest felé fordult. A televí­zió közvetített már — ez volt az első helyszíni közvetítés történetében —, de mert alig egy kilowattal sugározták az adást, s a készülékek száma is inkább kevesebb, mint több volt ezernél, a rádiókészülé­kek mellett fülelt az ország népe. A hangszórókból hatal­mas moraj áradt: a nagygyű­lésre, amelyre csak a gyüle­kezőhelyeket jelölték ki, az előző évek gyakorlatával szemben, sehol senkinek nem tették kötelezővé, még „aján­lotta” sem a részvételt, a várt­nál jóval többen, négy-, öt­százezren mentek el. Sokan könnyes szemmel énekelték a Himnuszt, a nemzeti fohászt, amely — alig fél esztendővel az ellenforradalom után — a dolgozó nép ajkán nyerte vissza igazi tartalmát. Mint ahogyan visszanyerték erede­ti jelentésüket a szavak is. A megnyitó beszédben, Maro­sán György, a budapesti párt­bizottság első titkára nem az alázat, hanem, az igazi tiszte­let hangján köszöntötte az or­szág, a párt első emberét: „A magyar munkásmozgalom szerencséje, hogy vezetője az októberi események alatt Ká­dár elvtárs volt. Ő volt az a kommunista, aki maga köré gyűjtötte a szétesett párt kom­munista derékhadát. Vezeté­sével harcoltunk a kegyetlen, nehéz időben Kádár János beszédében szólt a nehéz napokról, de már beszélhetett az eredmé­nyekről is. És elsősorban a jövőről, nemcsak a jelenlévő százezrek, hanem milliók vé­leményének hangot adva: „Mai májusi ünnepünkön messzehangzóan hirdetjük, és ezt hallja meg barát és ellen­ség egyaránt, hogy népünk begyógyítja az ellenforrada­lom által okozott sebeket, és eltökélt szándéka, hogy a ma­gyar földön, amelyet annyi munkás­ és paraszt nemzedék vére és verejtéke öntözött. . . . felépítjük szabad, független, szocialista hazánkat, a szocia­lista Magyarországot !” A szocializmus építésének és a magyar nép történetének kiemelkedő eseménye ez a ne­gyedszázaddal ezelőtti május elseje. Amelynek helyszíni közvetítése — hallhatta az ország, világ, barát és ellen­ség —, egy munkásasszony és Kádár János rövid beszélge­tésével zárult: — örülünk, hogy itt látjuk, Kádár elvtárs.. — Hát még én, hogy örülök, hogy magukat itt látom ... — hangzott a párt első titkárá­nak öriteli válasza. Hiszen a tömeg jelenléte nem kevesebbet bizonyított: a magyar dolgozók, amint ta­pasztalták, hogy a párt úrrá lesz az anarchián, az árulá­son, és leküzdi a korábbi idő­szak­ bűnös torzulásait, lelke­sen, tevőlegesen csatlakoztak a szocializmus ügyéhez. Azok a milliók, amelyek 1957. má­jus elsején ünnepeltek, sza­vak nélkül is hirdették: bíz­nak és bízni lehet őbennük is. Pintér István Hitvallás negyedszázaddal ezelőtt Egy derűs beszélgetés a sok közös Német, szlovák és török dolgozók felvonulása 1919-ben Bud­apesten, a magyarországi el­ső szabad május elsején.­­ Május 1. a hetvenes években: kanizsaiak me­nete az 1972-es felvonuláson. Budapest 1957, Hősök­ tere Az elmaradhatatlan felvonulási kellék, a lu­fi. Egy kocka az 1978-as, zalaegerszegi ma­jálisból.

Next