Zalai Hírlap, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
4 zalai hírlap Éljen a Magyar Szocialista Munkáspárt! l Utuskiö 1. Felvonulók Az első szabad május elsejére már csak kevesen emlékezhetnek, nem ma volt, azóta két emberöltőnyi idő is eltelt. Pedig Nagykanizsán emlékezetes volt az a verőfényes május elseje, amikor a naptár még 1919-et mutatott. — Óriási tömeg volt — mondja a ma 85 éves Hackler János, aki már akkor évek óta szervezett nyomdászként dolgozott, s ma is napi négy órát tölt munkával a Zala megyei Nyomda Vállalat kanizsai üzemében. — Korábban is megemlékeztünk május elsejéről, amire még gyerekként jutottam el. Később mint szervezett munkás, a szociáldemokrata párt egyik helyi vezetőjeként vettem részt e megemlékezéseken, s bizony volt idő, amikor csak a Cserfái hegyet, 20—30 társammal együtt jöhettünk össze. Pedig mi nyomdászok erősek voltunk, hiszen öt nyomda is működött a városban. S ott voltak a pékek, a szabók, az építők, a vasasok. Emlékszem, az első szabad május elsejére, a mai Vár út végéig ért a gyülekezők egyik sora, s a korabeli újságok is mintegy tízezer emberről irtait. S merengünk a számokon, az évekről, a tömegről. — Amikor tiltva volt az ünnep, egy idős vasutas szőlőjében jöttünk össze. És eljött 1945, amikor ismét mindent feledve lehetett ünnepelni Minden gyár hozta a mega emblémáját, élveztük a szabadságot, nem tudtunk vele betelni — idézi a múltat a városi nemzeti bizottság első elnöke. Az 1907-ben született Puszttai Ferenc szintén nyomdász volt, de akkor, 1919-ben még diákként élteát május elsejét. — Behoztak az iskolába rengeteg friss, ropogós kiflit. Hogy az milyen élmény volt... Azután délután a Katonaréten tartott népünnepélyen, mert akkor így hívták, mi a polgári iskola diákjai is szerepeltünk. Erre az alkalomra tanultuk meg az Internacionálét, amit elénekeltünk. Mint nyomdász család fia, még protekcióm is volt, mert a virslit egy bizonyos Jáberics nevű szedő osztotta, s én két adagot kaptam. Este a vasúti töltés temető felöli oldalára már minket gyerekeket nem engedtek át, mert ott volt a tűzijátékhoz felhalmozott lőszer. — Más emlékek? — Van ilyen is, meg olyan is. Mi nyomdászok már akkor kiharcoltuk a nyolc órás munkaidőt, sőt a kollektív szerződésünk alapján május elseje fizetett ünnep volt később is, azaz a fehérterror kezdete után rövidesen eltörölték. Attól kezdve örökös reménység volt az életünk. Pedig milyen emlékeiből szép volt, amikor a Munkásotthon dalárdája az utcán énekelte: „Vörös zászlót lobogtat már a szellő, ter alája te oktalan szenvedő...” ★ A kor krónikásai közé tartozik Wolf Mihály is, aki szintén ott volt az első szabad május elsején. — Én még csak gyerek voltam, hiszen 1906-ban születtem, de családunk már akkor kivette részét a munkásság megmozdulásainak szervezéséből. Azt biztosan tudom, hogy a mai Deák téren a város pedagógusaiból szervezett énekkar a Marrseillaise-t énekelte, a karnagy Ketting Ferenc volt. A hajdani városháza erkélyén Sneff József tartott ünnepi szónoklatot, mellette ott volt Bárány József és Brónyai Lajos is.Az utóbbi mondta a zárszót. Innen a Katonarétre vitt az utunk. Ott eleinte némi tumultusvolt, mert város pékjei először kocsiról szórták a kiflit, a perecet, s csak később jöttek rá, ez olyan kavarodást eredményez, hogy jobb ha inkább osztják. Néhány hentes is „szerepelt” a készítményeivel, a legnépszerűbb az Adler féle virsli volt. — S mint gyerek mit csinált? — Volt ott lepényevő verseny, zsákbafutás, a pózna mászást pedig az egyik osztálytársam Reicher Béla nyerte. — És a későbbi ünnepek? — Hol itt, hol ott. Legtöbbször az Alsóerdőn találkoztunk. Azokon a napokon 20— 30 kidekorált kerékpáros jelezte a városnak, hogy május elseje van. Ezek azután kikerekeztek az erdőbe, sorra követték őket a többiek. — A háború után hogyan kezdődött ? — Én csak 1946-ban kerültem haza. Akkor már a környékbeliek is bejöttek, a kiskanizsaiak például legalább hatvan lovasfogattal képviseltették magukat. És vajon hogyan emlékeznek a mai gyerekek? Szekeres Zsuzsika még csak első osztályos. — Két éve volt a nagy fölvonulás, utána a majális a Csónakázó-tónál. Volt népitánc, körhinta. Egész délután jártuk a sátrakat, vízibicikliztünk, vettünk babákat, ettünk virslit. .. — És anyuka mire emlékezik — fordulok az Izzó fiatal munkásasszonyához. — Akkor volt Zsoltika négy éves. Nem győztük a két gyereket cipelni a sátrak és a különféle bemutatók között. A felvonulás és a majális nagy esemény volt az ő életükbe, de, hogy milyen könnyen aludtunk el, arra azt hiszem csak én, meg a férjem emlékszem igazán. Győri András Feljegyezték: miután a félmilliós tömeg együtt énekelte az Interstacionálét (s ezzel véget ért a budapesti Hősök terén a nagygyűlés) és Kádár János megszorított sok, feléje nyújtott kezet, az újjászületett párt vezetője lehajolt egy aprósághoz: — Hát ez a böttön mit lát ebből? Hiszen még a luftballonja is nagyobb, mint ő maga... Az anya derűsen válaszolt: — Majd megnő! — Nőjön is nagyra! — hangzott a jókívánság. A gyerek — a nevét, az életkorát nem tudjuk — azóta már túl van a huszonötödik életévén, de minden bizonynyal még innen a harmincon. Jó volna tudni, hogyan él ma és mit csinál. Remélhetőleg együtt nőtt azzal a néppel, amely negyedszázada. 1957. május elsején az ellenforradalom vihara után Budapesten és szerte az országban hitet tett a munkáshatalom mellett, amelynek létét néhány hónappal ezelőtt súlyos, s csak a testvéri szovjet csapatok segítségül hívásával elhárítható ellenforradalmi lázadás fenyegette. A korabeli tudósítások — mind Budapesten, mind a megyeszékhelyeken megjelent lapok — a felszabadulás utáni, 1945-ös májusi munkásünnepek hangulatához hasonlították a nagyszerű demonstrációkat. És idézték 1999-et is: a magyar történelem első szabad májusát, amelynek sok egykori résztvevője is ott volt az ünneplő, a munkáskatalajom mellett hitet tevő sokaságban. Közülük sokan, hajlott koruk ellenére a munkásőrség soraiba álltak: a fővárosban, ahol a dolgozók felvonulását az újonnan alakított önkéntes fegyveres testület tagjainak díszalakulatai nyitották meg, és a megyeszékhelyeken, városokban és falvakban lezajlott ünnepségeken is. Az egész ország ünnepelt, de a figyelem mindenekelőtt Budapest felé fordult. A televízió közvetített már — ez volt az első helyszíni közvetítés történetében —, de mert alig egy kilowattal sugározták az adást, s a készülékek száma is inkább kevesebb, mint több volt ezernél, a rádiókészülékek mellett fülelt az ország népe. A hangszórókból hatalmas moraj áradt: a nagygyűlésre, amelyre csak a gyülekezőhelyeket jelölték ki, az előző évek gyakorlatával szemben, sehol senkinek nem tették kötelezővé, még „ajánlotta” sem a részvételt, a vártnál jóval többen, négy-, ötszázezren mentek el. Sokan könnyes szemmel énekelték a Himnuszt, a nemzeti fohászt, amely — alig fél esztendővel az ellenforradalom után — a dolgozó nép ajkán nyerte vissza igazi tartalmát. Mint ahogyan visszanyerték eredeti jelentésüket a szavak is. A megnyitó beszédben, Marosán György, a budapesti pártbizottság első titkára nem az alázat, hanem, az igazi tisztelet hangján köszöntötte az ország, a párt első emberét: „A magyar munkásmozgalom szerencséje, hogy vezetője az októberi események alatt Kádár elvtárs volt. Ő volt az a kommunista, aki maga köré gyűjtötte a szétesett párt kommunista derékhadát. Vezetésével harcoltunk a kegyetlen, nehéz időben Kádár János beszédében szólt a nehéz napokról, de már beszélhetett az eredményekről is. És elsősorban a jövőről, nemcsak a jelenlévő százezrek, hanem milliók véleményének hangot adva: „Mai májusi ünnepünkön messzehangzóan hirdetjük, és ezt hallja meg barát és ellenség egyaránt, hogy népünk begyógyítja az ellenforradalom által okozott sebeket, és eltökélt szándéka, hogy a magyar földön, amelyet annyi munkás és paraszt nemzedék vére és verejtéke öntözött. . . . felépítjük szabad, független, szocialista hazánkat, a szocialista Magyarországot !” A szocializmus építésének és a magyar nép történetének kiemelkedő eseménye ez a negyedszázaddal ezelőtti május elseje. Amelynek helyszíni közvetítése — hallhatta az ország, világ, barát és ellenség —, egy munkásasszony és Kádár János rövid beszélgetésével zárult: — örülünk, hogy itt látjuk, Kádár elvtárs.. — Hát még én, hogy örülök, hogy magukat itt látom ... — hangzott a párt első titkárának öriteli válasza. Hiszen a tömeg jelenléte nem kevesebbet bizonyított: a magyar dolgozók, amint tapasztalták, hogy a párt úrrá lesz az anarchián, az áruláson, és leküzdi a korábbi időszak bűnös torzulásait, lelkesen, tevőlegesen csatlakoztak a szocializmus ügyéhez. Azok a milliók, amelyek 1957. május elsején ünnepeltek, szavak nélkül is hirdették: bíznak és bízni lehet őbennük is. Pintér István Hitvallás negyedszázaddal ezelőtt Egy derűs beszélgetés a sok közös Német, szlovák és török dolgozók felvonulása 1919-ben Budapesten, a magyarországi első szabad május elsején. Május 1. a hetvenes években: kanizsaiak menete az 1972-es felvonuláson. Budapest 1957, Hősök tere Az elmaradhatatlan felvonulási kellék, a lufi. Egy kocka az 1978-as, zalaegerszegi majálisból.