Zalai Hírlap, 1983. november (39. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-01 / 258. szám
Alapítók voltak Emdlékidézőben a letenyei Áfész-n át Murarátkától Pusztamagyaródig. Kistolmácstól Semjénházáig tizenhét hajdani földművesszövetkezetből alakult ki a mai Letenyei Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet. A negyvenes évek végén alakultak a felszabadulás utáni első, új tartalmat kapott szövetkezetek. Az alapítás 35. évfordulójára emlékeztek a minap a letenyei áfésznál, köszöntve az alapítókat és a szövetkezet idős, nyugdíjas dolgozóit. A tótszentmártoni Lovkó Alajosné falujában a kezdettől fogva lelkes híve a szövetkezésnek, hosszú időn át agitátora volt a mozgalomnak, választott vezetőként több tisztet is betöltött. — Negyvennyolcban hozzáláttunk a szervezéshez — mondja —, a következő év elején pedig már voltunk anynyian, hogy megalakíthattuk a szövetkezetet Szentmártonban. Szegényes volt a kezdet, szerencsére voltak köztünk pénzesebb emberek, azok nevére adott kölcsönt a bank, azon vehettünk árut a kis boltunk polcaira. Akkoriban lovaskocsival fuvaroztattuk a legfontosabb cikkeket Kanizsáról. Később egyre teltek azok a bizonyos bolti polcok, háztartási gépek is érkeztek, amiket eleinte nem sok bizalommal fogadtak a falusiak. — Akkor pedig megszerveztük a gépkölcsönzést, mosógépeket, porszívókat adtunk néhány forintért kölcsönbe, hogy megismertessük az újat, az asszonyok munkáját könnyítő eszközöket. Mint annyi faluban, Tótszentmártonban is szűk lett a bolt, új építéséhez viszont kevés volt az áfész pénze. — Megint előtérbe került a szervezés, mi falubeli tagok , szép summa kölcsönt adtunk az építkezéshez, öreg vagyok, de én is letettem az ötezer forintot. Lett is új üzletünk, amolyan kis ABC áruházunk. Aztán a szövetkezet felkarolta a kistermelői tevékenységet is. Ezresével nevelték nálunk a pecsenyének való csirkét, de sok disznót is hizlalnak, korábban pedig a fürjtenyésztés volt divatos foglalkozás. És itt a szövetkezet oltványkészítő szakcsoportja! Ki gondolta volna, hogy a mi falunkban, ahol csak direkttermő volt honos, szőlővesszőt állítanak elő megrendelésre? Ehhez is az áfész juttatta hozzá az itteni embereket. Ugye érdemes volt 35 esztendeje életre hívni? A mai Szemenyecsörnyén, a korábbi Muraszemenyén Marjkó Lajos volt a földművesszövetkezet egyik úttörője. — Akkor 1947-et írtunk — mondja. — A környéken léteztek ugyan kis szatócsboltok, de mi jobb áruellátást akartunk. Aztán a megalakult szövetkezetünk vette kezelésbe az uradalmi épületeket és eszközöket is. Az első és leghatékonyabb tevékenységünk a cséplőgép üzemeltetése és a terményfelvásárlás volt. Három évvel később alkalmazottja, pénztárosa lett a szövetkezetnek, majd fél évre rá ügyvezetőnek választották. — Nem a pénzért vállaltam, hiszen száz forint volt a havi bérem, mint asztalos ennél lényegesen több pénzhez juthattam. A kommunista párt tagjaként kaptam feladatul a szö-vetkezet szervezését, később annak vezetését. A lelkes szövetkezeti emberre hamar felfigyeltek és két évvel később már a földművesszövetkezetek letenyei járát it irányító apparátusában dolgozott, majd a járási központ elnökének választották. — E középirányító szervezet megszűnéséig vezettem a választott testületet, aztán a lettenyei áfész kereskedelmi, majd felvásárlási és ipari főosztályának a vezetője lettem. Huszonhárom évi szövetkezeti szolgálat után mentem nyugdíjba. Nekem egyben a biztos megélhetést jelentette és jelenti ma is a szövetkezet, örülök, hogy idáig fejlődött ez a szervezet és ennek egy szerény részese lehettem. # Petriverztén Magyar István volt a földművesszövetkezet egyik szervezője és alapítója. — Harmincan, vagy inkább harmincöten lehettünk az 1949-es alakulást kimondó gyűlésen — emlékezik a ma is fiatalos gazdaember. — Tíz forint volt akkor egy részjegy, annak a megváltásával lehettünk tagjai a falu új szövetkezetének. Azt várták tőlük a kívülmaradottak te, hogy mielőbb boltot nyisson az ímsz. Meg te tették. — Lehetett abban kapni mindent, amire a legnagyobb szükség volt a háztartásokban. Cukrot, sót, petróleumot, cérnát és tűt. Nagy szó volt ez akkoriban. Szalámi, tej vagy vaj? Az még nem jutott a falusi boltokba. Mégis örültünk a kis üzletünknek. A termelést is a földművesszövetkezet szervezte a gazdák körében. — Azért is mondom, hogy sok helyen a tsz-ek előhírnökei voltak az fmsz-ek. Nálunk hamarosan meg is alakult a kis közös gazdaság, aminek én is tagja és brigádvezetője lettem. A későbbi termelőszövetkezetnek pedig négy éven át elnöke voltam. Hetven felé járok, de egyik szövetkezettől sem szakadtam még el. A tsz-ben a petriventeiek egyik küldötte vagyok, így a nyugdíjasokat képviselem az áfésznál, most már a letenyeinél, hiszen egyesüléssel ide kerültünk, ma is intézőbizottsági tagként tevékenykedek. A három alapító a hőskorról beszélt, s a jelenről Lőrincz I László, a letenyei fogyasztási szövetkezet elnöke szól. — Szövetkezetünk érdekeltségi területe ma húsz községre terjed ki és közel 13 ezer ember ellátásáról gondoskodunk — mondja. — Jelenleg 3400 tagja van a szövetkezetnek, a 14 mezőgazdasági szakcsoportban pedig félezer tag, kistermelő végzi szervezett keretek között termelő munkáját. Két iskolaszövetkezetünkben a fiatalokat igyekszünk megnyerni a szövetkezeti eszmének. A valamikori szatócsboltok helyén túlnyomó többeségben korszerű üzleteink vannak, ahol évente 320 millió forint értékű áru cserél gazdát. Fejlődésünk szempontjából nem közömbös, hogy a nehezebb gazdálkodási körülmények között is évről évre javuló eredményt, nyereséget tudunk felmutatni, az idén már tízmillió forintra számítunk. A sok kis szövetkezet egyesülése után idáig fejlődött a letenyei áfész és ez tagjainknak, köztük az alapítóknak is érdeme. Nemen Ferenc Kétkerekű gondolatok Harminc évvel ezelőtt legtöbb vidéki városunkban jelentős kerékpárforgalom volt. Még aligha kellett kerékpárosnak félnie attól, hogy a sűrűn száguldó gépjárművek elütik. Tíz évvel később, a gazdasági növekedés éveiben itthon és külföldön a gépkocsi vált a fejlődés egyik szimbólumává, a a kerékpárok kiszorultak, kitiltottak a zsúfolt városi utakról Újabb tíz év és az energiaválság, a környezetvédelem, az egészséges életmód iránti igény hatására ismét előtérbe került a kerékpár-közlekedés. Ez a tendencia hazánkban is jól érzékelhető. Több vidéki városunkban már megkezdték a védett és biztonságos kerékpárútszakaszok építését, sőt néhány nagyobb forgalmú közút mellett is épült már kerékpárút mennyisége, hossza azonban ma még messze nem elegendő. Hazánkban mintegy négy és fél millió kerékpár van. Egy magyar családra majdnem két kerékpárt lehetne számítani, s ez kiugróan magas arány. Ami mellett hihetetlenül hangzik, hogy nálunk egy lakosra mindössze hat milliméter kerékpárút jut. Nincs is ma szakmai tanácskozás — ahol a közlekedésről tárgyalván a kerékpározás szóba kerül —, hogy ezt a számot ki ne mondanák. Jó, hogy elhangzik és minél többször, mert ideje már megváltoznia, de rossz, hogy idestova fél éve bukkant fel először, s azóta is tartja magát makacsul. Pedig számos példa bizonyítja, hogy a kerékpárosok külön közlekedésének biztosítása nem feltétlenül milliós beruházások kérdése. Békés megyében társadalmi összefogással épültek kerékpárutak. Több mint 200 ezer kerékpáros rendszeres közlekedése már valóban olyan biztonságos feltételeket kíván, mint amilyent bármilyen más tömegközlekedés. Azt tartják, Hollandia a kerékpárosok hazája, legalábbis Európában. Nos, Hollandiában 710 kerékpár jut ezer lakosra. Nálunk 370 kétkerekű jut ezer emberre, s Békésben pontosan 61,6. Bizonyára nem véletlen, hogy éppen ebben a megyében vált társadalmi üggyé a kerékpárutak értése. Van persze más példa is a kerékpáros mozgalom térhódítására. Például az 52. számú főút kecskeméti és solti bevezető szakasza melletti kerékpárutak építése. Ezek a kerékpárutak elkészültek, még mielőtt a budapesti Petőfi-híd átépítése miatt szükségessé vált forgalomelterelés keretében odairányították volna a nehézgépjárműveket. Ami a kerékpárutak, sávok kiépítettségét illeti, bizony még nem állunk hollandiai színvonalon. De biztató, hogy a kerékpárosok biztonságos közlekedéséért ma már az ország többi megyéjében is tapasztalhatók kezdeményezések. RA. /ALAI NIKLAS Az oktatást tanulmányozzák Japán vendégek Zalában A magyar és a japán oktatási minisztérium a távolság ellenére jó kapcsolatot alakított ki az elmúlt évek során. Ennek keretében érkezett Nagykanizsára az a 37 tagú általános és középiskolai tanárokból álló küldöttség, amely a magyar oktatási rendszert tanulmányozza négy napig, ezúttal megyénkben. Mintegy 15 ezer kilométert utaztak a Kjusu szigeti Fukuoka megyéből, ahol ötezer négyzetkilométeren 4,5 millió ember él A csoport vezetőjétől, Joda Sigotadától első benyomásaikról, a japán oktatási rendszerről érdeklődtünk. — Delgációnk tagjai először járnak Magyarországon, ami nem azt jelenti, hogy teljesen ismeretlen az itteni pedagógiai munka. Elindulás előtt sokat olvastunk és érdeklődtünk a már itt járt kollegáktól. Már az első tájékoztatók után számos közös vonást fedeztünk fel a két ország oktatási rend- szerében, de most egy nálunk készülődő nagyobb reform, előtt hasznos a legapróbb részleteket megismerni. — Milyen különbségeket fedeztek eddig fel? — A mi gyermekeink, akárcsak a magyarok szinte ugyan-s azokat a tantárgyakat tanul ; ják, naponta átlagosan hat órát töltenek az iskolában. Na ,lünk azonban a szabad szom -bat ismeretlen, legfeljebb csökkentett a hétvégi óraszám. Ez általános és középiskolákra egyaránt vonatkozik. Az általánosban 6+3 éves a tagozódás. Ezt követi a három éves középiskola, amit a gyerekeink 95 százaléka elvégez. A gondot főként az írás tanítása jelenti Köztudott, hogy akárcsak a kínaiaknál, ez nálunk is bonyolult. Ezt a gyerekek részben az iskolában, részben otthon a szüleiktől sajátítják el, végül hatodikos korukban érik el azt a szintet, amellyel a mindennapi életben boldogulnak. Ennek megfelelően készülnek a tankönyveink, az ifjúsági iro-dalom ugyancsak a megfelelő korcsoportok írásjel ismereteihez igazodóan kerül ki a nyomdákból. — Japánban hány analfabéta él? — Egy százalék alatti az arányuk. — Hogyan mérik le a diákok tudását, milyen osztályzatokat használnak? — Érdemjegy nincs, nálunk egy precízen kidolgozott, afféle tanulmányi verseny folyik, amelyhez hasonlóról Magyarországon is hallottunk. Vagyis az osztály tanulói között rangsort alakítunk ki tudásuk alapján. Hasonló rangsor van az iskolák, sőt a 980 egyete-münk között. A középiskolák- ba komoly felvételi után jut- j vak a gyerekek, a legjobb is- kolák, legjobb tanulói természetesen a legerősebb követel- ményt állító középiskolába és így tovább. — A három éves középiskola után milyen választási lehető- ség áll a gyerekek előtt? — Egyharmaduk általában egyetemre jelentkezik, ez min- denhol — még az orvosi is — négyéves. A többiek vagy dolgozni mennek, vagy a három éves főiskolára felvételiznek. Akik a gyárakba kerülnek azok beosztásuknak megfelelően, a gyár érdekeivel összhangban különféle időtartamú szakképzést kapnak, ez helyenként változó, 1—3 év lehet. A korszerűbb, fejlettebb nagyüzemekben a képzés ugyancsak magasabb szintű, mint például valamelyik kisebb üzemben. Az iskolákban már megszokott rangsor itt is él. Csak példa, a Toyota gyárban technikusként dolgozni nagyobb rangot jelent a szakmai hierarchiában, mint egy kis műhely mérnökeként irányítani. Éppen ezért nálunk, például a műszaki életben, nincsen olyan éles elhatárolás a fizikai és szellemi munka között, mi inkább a szerencsésebb alkalmazotti kifejezést használjuk. — Japánban ingyenes az oktatás? — Az állami iskolákban, akárcsak Magyarországon nem kerül pénzbe. Természetesen vannak magániskolák — közép- és felsőfokú intézmények — ahol fizetni kell mindent. — Léteznek Japánban úgynevezett divatszakmák? — Mint általában az iparilag fejlett országokban, nálunk is a műszaki pálya a vonzó mostanában. Túlképzésről mégsem beszélhetek, mert mint mondtam, a szakmai oktatás már a gyár keretein belül történik, s mindig annyi embert iskoláznak be amenynyire szükség van és arra a szakterületre, ahol hosszú távon foglalkoztatni tudják — mondta befejezésül Joda Sigotada. — Győri — s la hétel) műsoráBól ÉPÍTÉSZETÜNK KRITIKÁJA ★★★★ A hazai építészet kérdései kétszer is szóba kerültek a héten. Az építészeti kritikáról beszélgetett szerdán este az Unokáink is látni fogják. . . című műsorban Borvendég Béla építész, Rózsa Gyula műkritikus és dr. Kustos Lajos, a zalaegerszegi városi tanács elnöke. Csütörtökön pedig dr. Ábrahám Kálmán építési és városfejlesztési miniszter válaszolt Baló György kérdéseire a Munka közben... című műsorban. A két műsort, azok nyilvánvaló zalai érdekeltségén kívül , az egyik szereplő itt tanácselnök, a másik ugyanitt képviselők, azért is hozom szóba, mert erősíteni szeretném mondanivalójukat. Az előző műsornak például azt a javaslatát, amely a megvalósulás előtti szakértő tervbírálat jelentőségéről és fontosságáról hangzott. Ez tudniillik feltétlenül hasznosabb és célszerűbb, mint a már megvalósult épület bírálata. Hiszen az előbbi a még meg nem valósult épület terveinek kijavítását szolgálja, az utóbbit már csak meghallgatni lehet, a változtatás — legalább is azonnali — lehetősége nélkül. Amellett — valljuk be — a frissen épült létesítmény bírálatának semmiképpen nem kedvez a légkör. Az alkotás felett érzett eufóriás örömben disszonánsnak, ünneprontásnak hat az esetleges nagyobb hibák emlegetése, a kisebbeké pedig kákán is csomót keresésnek, szőrszálhasogatásnak. Erről alighanem nemcsak a laikus bírálóknak, a sajtó dolgozóinak, de szakértő kritikusoknak is alkalmuk volt már nem egyszer meggyőződni. Mindazonáltal természetesen teljesen igaz a műsor végső következtetése az építészeti kritika szükségességéről. A kritika igazsága minden előző — bármilyen fölényes, ellentmondást nem tűrő — elutasítás ellenére is hat, kimunkálja érvényesülését. Jól lehet mérni ezt a folyamatot például a zalaegerszegi úgynevezett csipkeházak megépítésük — bírálatuk — óta történt változásban, a sok, kihasználatlan holt tér azóta történt beépítésében, hasznosításában. De aligha lehet vitatni, ha a kritika még a tervezés stádiumában hangzik el, úgy hatása célszerűbben érvényesül. Nem is beszélve arról, mennyivel olcsóbban. . . (!) Ami a másik műsort illeti, rokonszenves és nem egyszer meggyőző volt az az optimizmus, amellyel a miniszter megítélte építészetünk helyzetét Derűlátóan vázolta fel a kilátásokat, benne az erővonalak olyan változását jelezte, amelyek azt mutatják, mintha úton lennénk afelé a cél felé, amikor az építészeti fronton a megrendelő és nem az építő diktál. Derűlátását Baló György és vele a néző is szeretné osztani. A hétköznapok azonban... Most csak annyit: az elmúlt hét végén egy olvasónk cementet akart venni. Tudvalevő, hogy ebből az anyagból most éppen túlkínálat van. Nos, a zalaegerszegi nagy Tüzép telep leltározott (?), a másik telep nem tart cementet. S a vevő, akinek a hét végére sikerült kőművest találnia házának felépítéséhez, hiába ment Bagodba, Zalalövőre, Bakra, Pókaszepetkre, Zalaszentivánra, vagy nem találta nyitva a Tüzép telepet, vagy nem volt cement... TÖRTÉNETEK TOLNAYVAL ★★★★ A közelmúltban elhunyt írónő, Palotai Boris jellegzetes írói értékeiből, feltétlen maiságából, pontos megfigyeléseiből, melankolikus humorából adott ízelítőt a Reumavalier című tévéjáték, amelyet szerdán este mutattak be. Az író Tolnay Klári számára írta a főszerepet, de a nagy színésznő játéka alighanem ugyanilyen átélt és természetes lenne különben is. Neki tudniillik megvan a tehetsége, képessége és rutinja is hozzá, hogy minden szerepét — ha úgy tetszik — testére formálja. A darab arról szólt, hogy az öregember akkor is érezheti magányosnak magát, ha körülötte nyüzsög az élet, s komoly gondok nem feszítik. Tolnay öreg asszonya ettől a magányérzettől ösztönözve keres és végül talál is magának társat. Közben mulatságos és kínos felsülések érik, de célját elérve is rá kell döbbennie: nincs lehetősége arra, hogy maga rendezze be életét. A történet fővonala körül Palotai Borisnak alkalma van elmesélni néhány anekdotát, mini-történetet, s ezekhez Bokák György rendezőnek kitűnő színészeket sikerült szerződtetnie. Moor Marianna és Tordy Géza, Csákányi László és Igó Éva kettőse, illetve Mensáros László, Őze Lajos, Agárdi Gábor, Gera Zoltán, Hűvösvölgyi Ildikó, Schütz Ila és a fiatal Rudolf Péter mind egy-egy kis történetet játszanak el a történetben, a rájuk jellemző jó színvonalon. FONTOS ÉS NEM FONTOS LEGEK ★★★ A Guiness kiadó rendszeresen megjelenő könyvét a Szuperlativuszok lexikonét hazánkban nem lehet megkapni. Pedig biztosan siker lenne a könyvpiacon. Az ember mindig kíváncsi, nem fontos, de érdekes dolgokra, köztük például arra, hogy milyen őrültségekre is képes az ember? A könyv címszavai alapján például megtudhatjuk, hol készült a legnagyobb virsli, ki írta a leghosszabb levelet kinek volt a leghosszabb nyaka, orra, haja stb. Az efféle információk nélkül természetesen meg lehet élni, de ha megtudjuk, az sem baj. Nyilván ez serkentette a televíziósokat élükön Rózsa Györggyel, amikor bevezették a magyar televízióban is a Guiness könyv televíziós változatát. Immár lezajlott néhány adás, és íme ismét megállapíthatjuk, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak. Sem vállalkozókedvben, sem — őrültségben. A kettő között persze — különösen a vigasztalanul józanok számára — hajszálnyi a választóvonal. A csütörtök esti adásból például megtudhattuk, hogy egy kassai magyar tartja a kézenjárás sebességi világcsúcsát 100 yardon, s hála a televíziónak, kiderült az is, ki tud leggyorsabban kézenfutni a hazai magyarok közül. Némi öklendező sajnálkozással, de megszemléltük azt is, amikor a főtt tojás evés magyar bajnoka megszületett. 49 tojást héjastól ropogtatott el, azaz szőröstül, bőröstül, mivelhogy köztük két „kotlós” tojást is megevett. Ami magyarul legalább is állottságot jelenthet... Szóval volt „leg... ” Ám a legekről szólva meg kell mondanom, hogy nekem, inkább a tornász világbajnokság, s annak közvetítése tetszett. Először is az, amit a mai tornászok, és tornásznők tudnak, az feltétlenül a „leg”-ek birodalmába tartozik. Egyegy mozdulatnál már-már a nehézségi erő legyőzését lehet csodálni. De meg lehetett csodálni ezúttal a magyar tévéközvetítés technikai nagyvonalúságát is. Az ismétlések lassítva — más és más nézőszögből —, valamint a gyors eredményközlés olyan szolgáltatások voltak, amelyeket eddig még nem láttunk. Ha a rendező és a riporter néha — mint a vasárnapi férfi, szerenkénti döntőnél — nem feledkezett volna meg az eredményközlésről, teljes lenne az elragadtatásom. Szári Sándor