Zalai Hírlap, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-01 / 230. szám

1985. október 1., kedd Bocföldén Délelőtt a tanácson A bocföldi közös községi tanácsnak hat dolgozója van. A félfogadás hivatalos időpontjait kiírták ugyan a bejáratnál, de a gyakorlat, hogy akkor van fogadás, amikor az ügyfél jön. Közigazgatásilag Csatár tartozik hozzá, no meg azok a más településeken élő állampolgárok, akiknek e két község határában ingatlanjuk van. Mint például a sárhudai Pete Gyulának. Ő az első ügyfél Gerencsér Ferencné gazdasági csoportvezetőnél. Vadkár bejelentések — Rétet vettem a Papi hegyen, a szőlőm mellett. Az átírás után azonnal jöttem adóbevallást tenni. Tudom, hogy ráértem volna jövő márciusig, akikor kell minden évben megtenni az adóbevallást, de úgy döntöttünk, hogy essünk túl rajta minél előbb — így Pete Gyula, s a felesége rábólint. — Mekkora területről van szó? — Nem nagy, 900 négyzetméter. Mellette a szőlőnk, ne kelljen abban járni. Meg aztán az 1200 forint vételár nem is pénz érte. — Az ügyintézéshez szabadságot kellett kivenni? — Á! A férjem szabadságon, nekem meg szabadnapom van — mondja Petőné. Szívesen jövünk a bocföldi tanácsra. Gyors, zökkenőmentes az ügyintézés. Kár, hogy nem így csinálják mindenütt. Kis szünet következik. Dr. Dénes Béláné a vb titkára említi: — Az utóbbi hetekben megszaporodott a vadkárbejelentés. Talán emiatt is egyre gyakoribb, hogy az erdőkkel határos földeket sokan ajánlják föl az államnak. — Az előbb sárhidai ügyfelünk volt. — Ez a régmúlt idők „hagyományából” adódik. A hegy egy része Pölöskéhez, másrésze Sárhidához, a harmadik Botfához — vagyis a városihoz — tartozik telekikönyvileg. Kocsis Istvánné tanácstag érkezik. A Kosztolányi utcaiak választották szószólójuknak. — A szórólapokat hoztam vissza. A településfejlesztési megajánlások ügyében jártam végig a körzetemet, számszerint 20 házat. — Az eredmény? — Nem rossz. Hatszáz forintot eleve mindenki megajánlott. A ráfordításban megoszlottak a vélemények. Természetes, hogy akinek nincs iskolás korú gyereke, az nem az iskolabővítést, hanem az út-, s a gázvezeték megépítését tette első helyre — sorolja a zalaegerszegi honvédségi mosodában dolgozó asszony. Gyors ügyintézés Horváth Ferencné iskolába járó gyerekei keresetigazolási papírjaival, érkezik. A háztájiból, s egyéb forásból származó jövedelmet a tanácsnak is rá kell vezetni, nem elég csak férje munkahelyének igazolása. — Nincs bürokrácia. Sőt! Ha hiányosan töltünk ki valami hivatalos papírt, akkor azt szó nélkül kiegészítik. Segítenek, minden ügyes-bajos, dolgunkat elintézni — mondja Horváthné, s az aláírt, lebélyegzett igazolásokkal elsiet — ebédet főzni. Kopognak az ajtón, azaz csak az ajtófélfán, mert Gerencsérné nyitott ajtóval várja ügyfeleit. — Adót szeretnék fizetni, csekket kérek! — állít be Kovács Pálné, csatári asszony. Nem tudom megállni. — Tényleg szeretne? — Ez állampolgári kötelességem. Négy gyermekünk van. Nekem is úgy kell viszonyulni az államhoz, mint az hozzám — mondja öntudatosan. Hamarosan kiderül a „kölcsönös” viszony. Két lánya orvos-egyetemista, illetve a győri közlekedési főiskola hallgatója. Egy-egy ipari tanuló, illetve még általánosba jár. — Amíg ide jártak, Bocföldére az iskolába, még a buszbérletüket is a tanács vette meg. Az adó egyébként a házra és 500 négyszögöl föld után esedékes. Ki lehet bírni. — Három év múlva kevés az első a gyerekek közül. Az aki ipart tanul. Attól kezdve már könnyebb lesz... Küldetésben Horváth Gáborné saját és szomszédja ügyét is intézi, úgymond: küldetésben jár. Két 20 forintos okmánybélyeget tart az ujjai hegyén, amíg az adminisztrátor papírra veti a panaszt. — A Petendi hegyen 40— 50 százalékos a kár a kukoricánkban, a vadak megdézsmálták a szomszédot is. Tudom, hogy a kárbecslés csak az érés után történik meg, de a bejelentést meg kell tenni. — Miért maga intézkedik? — Faluhelyen a hivatalos ügyeket az asszonyok intézik. Ha valami „ügy” van, tőlünk is én jövök. A tanácsban mindig gazdára találok. Olyan ügyem nem volt, hogy ne orvosolták volna. Nem hivatalnak tekintem, az itt dolgozók a mi jóbarátaink. Ja, majdnem elfelejtettem, hogy a két tehén utáni állami támogatást is kérjem. Nyolcezer forint, nagy pénz! Ez is elintézést nyer. Horváth Tibor érkezik. Ő is adó ügyben. Háza, kistehergépkocsija, földje és kutyája után jár tőle az államnak „jövedelem”. Előkerül a kartonja, melyet a SZÜV készít a tanács kimutatásai alapján. — Tavaly túlfizetésem volt... — Igen, nézze levonták. Azt is, amit az első félévben befizetett. — A bocföldi lakos Zalalövőn zöldségkereskedő. Elégedetten, nézi a számoszlopokat. Minden rendben. A nap egyébként csendes volt. Kifelé jövet újra az ügyfélfogadás „órarendjére” téved a tekintetem. Nyugodtan ki lehetne cserélni: „Ügyfélfogadás állandóan”. Mészáros Ferenc Magyar szovjet szőlőkutatás Egyeztetik a következő öt év közös feladatait a magyar és a szovjet szőlőkutatók. A Kertészeti Egyetem kecskeméti központú Szőlészeti és Borászati Kutató Intézete, valamint a skisimovi, a novocserkasszki, a jereváni és a tbiliszi Kutató Intézet tudósai a tízéves sikeres együttműködés után tovább bővítik a kutatási témákat, új agrotechnikai, tápanyagutánpótlási, művelési eljárásokat dolgoznak ki. (MTI) Cipész a traktoron Az ősz mozgat meg legtöbb embert a mezőgazdaságban. Dolgoznak a talajelmunkálók, a vetők, a betakarítók, a szállítók. Lenti környéki körútunk során is útba estek néhányan, közülük választottunk beszélgető partnert. ★ — Nem magányos így egymagában? — kérdem a piros MTZ traktor vezetőjét, miközben leállítja a rázkódó, dübörgő masinát. — Mért lennék az? — kérdez vissza Péntek Elek. — Ha többen dolgoznánk itt, akkor is, csak magam ülnék a kormánynál, beszélgetésre itt nincs idő. Még enni is alig! Reggel héttől járom a táblát a szárzúzóval. Ennek az egy MTI-nek meg kell ezzel birkóznia. Hamar bekaptam az ebédemet a gépen, hogy gyorsan menjen a munka. Igaz, spekulálgattam már, hogy egy kis pihenőt tartok, van két körte a táskámban, elvágom közben. Szállítógép dübörög el az úton, a traktoros int neki, a kollégája. Péntek Elek a tornyiszentmiklósi gépészbrigádba tartozik, méghozzá korelnök. A legidősebb traktoros nemcsak korban —, hiszen másfél éve van vissza a nyugdíjig —, hanem szakmai gyakorlatban is, mivel 1960-tól ül gépen. Ez az idő pedig minden szépítés nélkül negyedszázad. Hogy azóta hány traktor fordult meg a keze alatt? összehúzza a szemöldökét, úgy számol. — Négy—öt biztosan. Ez fiatal masina, három éves — bök a gépére. — Megbízható, lehet vele dolgozni. De a legkedvesebb a szuper retor volt. Ej, de sokat dolgoztam vele. Akkor még fiatal voltam, s azt gondolom, talán azért emlékszem rá legszívesebben. Persze, jó gép volt, értettük egymást... — Eredeti szakmája? — Cipész — mosolyodik el. — Az apám és a bátyám is az volt. Szerettem magam is, de az ötvenes évek végén se anyagot nem lehetett kapni, se munkában nem bővelkedtünk —, hát elmentem dolgozni a letenyei gépállomásra. Kitanultam atraktorozást — aztán mindent bele. Kiadtak a dobri tsz-nek. Sokat, nagyon sokat dolgoztam. Másfél—két év múlva hazakerültem Tornyiszentmiklósra. Most lenti tsz vagyunk. Nagy gazdaság. Hol itt, hol ott dolgozunk, nem számít, melyik faluban élünk, a munka határozza meg, melyik határba kell menni. Most nem vagyok otthonról messzire, ez itt a kerkateskándi mező. — Elvégez estére? — Nem hiszem. Pedig sietős lenne, mert jönnek a szántók előkészíteni a földet a búza alá. Elég kemény a talaj, egy kis eső jöhetne. Nézze csak ott azt a repcetáblát? Sorol. Mennyivel jobban kelne, ha egy kis eső megöntözné... Kézre álló bot pihen az ülés mellett. Nem állhatom meg, hogy meg ne kérdezzem, ugyan mire való a traktorosnak a nem éppen szerelőkulcsnak kinéző szerszám? — Várjon csak. Mindjárt megmutatom! Kiemeli a botot és a traktor mögé kapcsolt szárzúzóhoz lép. Nagy erővel tolja le vele a felvágódott, összehalmozódott kölesszárat. Menet közben vastagon rárakódik, ahogy mondja, a szemét, és így nem kell kézzel lekotorni. — Annyiféle munkát végeztem, meg végzek is a tsz-ben, hogy megtanultam, az ember egyszerűen is segíthet magán. — Mi lesz a következő munka ? — Majd tárcsázok a búzaföldön ezek a kisgépek arra valók. A szántáshoz vannak nagy masinák. A nyáron végig kaszáltam. Látta talán azt a sok rétet, amerre jöttek Lentiből? Nem akart elfogyni a fű. Aztán műtrágyát szoktam szórni, télen pedig a műhelyben és az erdőn akad elfoglaltság. így szezonban mindnyájan hajtunk, hogy több legyen a kereset, mert a téli bevétel bizony elég kevés. Persze most is lehetne több, különösen a nyugdíj előtt. Az ötezer forint nem sok... — Mit csinál, ha nyugdíjba vonul? — Lesz dolgom a háztájiban. Aztán lehet, hogy Szilvágyon megkeresem a bátyám cipész szerszámait, mert a gyerekek az enyémet széthordták már régen. Egy kicsit cipészkedek majd. — Csak egészség legyen hozzá — mondom ... Helyeslően bólint. Ebben maradunk. És elindítja a gépet, mert egy teljesítményben dolgozó traktorosnál az idő bizony kétszeresen is pénz. Bozsér Erzsébet Péntek Elek letisztítja napjában többször is a szárzúzót. (ZH fotó — Mészáros Ferenc felv.) ___ 3 Az igényekhez igazodva A többletmunkát is vállalja az „Április 4.” szocialista brigád Már jócskán vége a műszaknak, de a Keszthelyi Szolgáltató Szövetkezet Vegytisztítójában még együtt van az „Április 4." szocialista brigád. A kora őszi és tavaszi időszakban rendszerint csúcsforgalmunk van, a normál teljesítmény duplájával kell ilyenkor megbirkóznunk — tájékoztat Balogh Károly, az üzem vezetője. — Maximálisan igyekszünk kielégíteni a lakosság igényeit. A viszonylag rövid — 6 órás expressztől a legfeljebb 3 napig terjedő — vállalási határidők zökkenőmentes tartása érdekében, ha kell túlórázunk is. S ez mostanában nem ritka nálunk. Az évi kétmilliót forgalmazó kis üzemen belül esetenkénti a túlmunka, de a kampányidőszakban, valamint a nagyobb ünnepeket megelőzően, szinte naponta kell meghoszszabbítani a hivatalos munkaidőt. — Nem hagyhatjuk felhalmozódni a megrendeléseket — mondja a folttisztítással foglalatoskodó Pressing Sándorné. — Ilyenkor már mindenki készül a hideg hónapokra. A tapasztalataink azt mutatják, hogy a ruhatárban kallódó átmeneti kabátok, kosztümök, öltönyök ,az első hűvösebb őszi reggelek beköszöntését követően újra előkerülnek és dömpingszerűen érkeznek hozzánk. Miközben dolgozik a „masina”, mérlegre kerül az újabb adag. Szalagszerűen, kézről— kézre járnak a gondosan kezelt ruhadarabok. Tihanyi Rafaelné és Magyar Istvánné a vasalóasztal mellett szorgoskodva éppen családi témáról beszélget. — Egész nap talpalunk, de sokszor úgy elmegy az idő, hogy észre se vesszük. Valamennyien hasonló korú, gyakorló háziasszonyok, édesanyák vagyunk. Bőven alkad közös témánk — mondja Magyarné, akitől szomszédja, Tihanyiné veszi át a szót. — Természetesen az örömeinket is megosztjuk, és a vetélkedőktől a kommunista szombatig terjedő sokrétű brigádprogramunk mellett is gyakran szervezünk közös családi rendezvényeket, kirándulásokat is. A lakossági szolgáltatások mellett közületek számára is jelentős munkát végez az 1974-ben nyílt szalon. A vásárlók könyvének elégedett hangú, dicsérő bejegyzései meggyőznek munkájuk minőségéről. — Mindent a vendégért! ez a vezérelvünk — mosolyodik el az üzem alapító tagjai, Tóth Istvánné, üzletvezető-helyettes, aki tavaly a Nagykanizsai Vegyipari Szakközépiskolában szerezte meg a textiltisztító szakképesítést. A munkát irányító negyedszázados szakmai gyakorlattal rendelkező üzemvezető hol itt, hol ott bukkan föl, ahol a szükség kívánja ott segítkezik. Munkaidő után két órával a kosárban fogytán van a mára kiszortírozott tétel, a vállfákon pedig szaporodnak a pedáns ruhadarabok. Jóleső elégedettséggel tölt el bennünket, hogy sikerült teljesíteni a magunknak kiszabott tervet. Most, bár fáradtan, de nyugodtabban megyünk haza, hiszen akiknek holnapra ígértük, azok vihetik is a kész holmit — mondja az egyik ruhán utolsó simításokat végző Nagy Tiborné. Balázsy Mária Éva A vegytisztító asztal mellett (Kassai Istvánné felvétele) Csendes állóvíz Szakszervezeti választási értekezlet ürügyén az Ép gép kanizsai gyáráról A SZAKSZERVEZETEK érdekvédelmi, érdekképviseleti szerepe a jelen gazdasági környezetben, a lehetőségek ismeretében még inkább felerősödött. Nem lehetett irigylésre méltó helyzetben az, aki becsülettel teljesítette az előző választási ciklusban vállalt feladatait. Aki a napjainkban zajló választásokon bizalmat kap, annak ugyancsak rangsorolnia kell a tennivalókat. Az Épgép kanizsai gyárában lezajlott szakszervezeti tisztségviselői választói értekezleten az őszinte értékelés vita nélküli szavazással végződött, újólag megerősítve az eddigi szakszervezeti titkárt funkciójában. Amikor kifelé igyekeztem a gyárkapun — vasipari üzem lévén — megdöbbentett a mélységes csend. Lakatra zárt műhelybejáratok között vitt az utam végig, igazolva azt a tényt, amit a beszámolóban is említettek, nevezetesen, hogy a gyártási kapacitást évről évre ismétlődően nem tudják kitölteni. Az árbevétel öt év alatt 190 és 250 millió forint között mozgott, idén jó, ha 176 millióra teljesítik a módosított tervet. A második műszak tehát felesleges, s ezt jelezték a kikapcsolt gépek. És még valami: az 1979. évi 604 fős állományi létszám idén 438 főre csökkent. Azaz érthető módon a gyár munkaerő megtartó képessége nem javult. De javulhatott volna? Hiszen ahol nincs elegendő munka, ott a továbbéléshez szükséges feltételeket sem lehet megteremteni, mert manapság az 53 ezer 618 forintos éves bérszínvonal nem nagyon csábító. TÉNY VISZONT, hogy — mivel lecsökkent a beruházási igény — sokan házon belül javítják építőgépeiket, újakat alig vásárolnak, márpedig a kanizsaiaknak ez utóbbi adna munkát. Hiába alakult meg az önállónak mondható vállalkozási csoport, a speciális termékszerkezetre bőséges piacot máról holnapra nem tudtak — és a közeljövőben sem tudnak — szerezni, így aztán az sem csoda, hogy a kihasználatlan kapacitások miatt a korábbi fejlesztések kamatterhei óriási feladatot jelentenek. Jóval több a hitelvisszafizetési kötelezettség, mint a megtermelt nyereség. Az idén például 22,5 millió forint. A gyárvezetés intézkedései még nem hoztak kézzel fogható eredményt — ez is elhangzott a szakszervezeti bizottság beszámolójában. Nincs elég munka, kevés a nyereség, nem tudnak többet fizetni, ezért — meg a költséges külső kooperációk csökkentése érdekében is — amolyan fizetéskiegészítőként sorra alakultak a vállalati gazdasági munkaközösségek. Persze a főmunkaidőn túli igénybevétel káros hatása másutt jelentkezett: a gyárban ma már nem olyan hajtóerő a munkaversenymozgalom mint korábban, továbbá alig, vagy egyáltalán nem tudnak oktatásra dolgozókat beszervezni, s bizony az ifjúsági klub is látogatókra vár. Elhangzott az értekezleten, hogy ma már a szabadszombatok a jövedelem kiegészítése miatt vállalt többletfeladatok miatt messze nem azt a funkciót töltik be, mint amit korábban vártak tőle. Nem tudni, hogy a jövő év januárjától tervezett leányvállalati önállósodás sikeres megoldást hoz-e a kanizsai gyár esetében. Év végéig fel kell mérni ennek személyi és tárgyi feltételeit, a lehetőségeket. Az nyilvánvaló, hogy további termékszerkezetváltásra van szükség — bár ha most elmennek a munkások, akkor, ha lesz munka, ugyan kivel dolgoznak majd? Az is kérdéses, hogy a kéziszerszámok után az esernyőgyártást, a galvanizálást, az elektromos szerelést, később a lakatosmesterséget vagy a hegesztést megtanulók vállalkoznak-e újabb szakma elsajátítására? Egyszóval sok-sok kérdés kerülhetett volna terítékre ezen az értekezleten is, de a résztvevők hallgattak. PERSZE, EZ IS egyfajta véleménynyilvánítás, érdektelenség a jelenségekkel, bizalmatlanság a jövőt vázoló perspektívával szemben. Pedig lehetett volna, kellett volna szólni a gondokkal küszködő gyáriakat képviselő szakszervezeti aktivistáknak ezen a fórumon. T. S.