Zalai Hírlap, 1992. december (48. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-01 / 283. szám
4 zalai hírlap Sokféle Fenyőszezon Surdon Nem egészen egy hónap, s itt van az Ünnep. Igaz, így nagy üveg, mert az évnek talán ez a szaka a leghivatottabb arra, hogy a család együtt legyen, béke honoljon az emberek szívében. Nem elég ilyenkor csak a lelket ünneplőbe öltöztetni, hanem a külsőségek is fontosak. Hogyan kerül a fenyőfa a lakásokba? Persze, meg kell venni. De a piacra honnét jut? Nagykanizsától alig több, mint 15 perces autóút után található Zalának az a vidéke, melyet a fővárosban és most már külföldön is a fenyőjéről ismernek. Ezek közül az egyik falu Surd. Rendezett, szép település. Egymás mellett sorakoznak a takarosnál takarosabb, nagyobbnál nagyobb házak. Azt mondják ennek nagy része a fenyő árából van. Évtizedekkel ezelőtt Petrezilka Károly főerdész ingyen adott fenyőcsemetéket a surdiaknak, s ezzel mintegy megalapozta a vidéken a fenyőtermelést. Ma már szinte minden család foglalkozik vele. November végén vágják ki azokat a fákat, melyeket aztán december 10-től Budapesten árulnak. Hosszú évek óta állandó helyeik vannak. Ki Kispesten, ki a Skála előtt, ki a Bosnyákon kínálja a portékáját. Az egyik ház előtt három idősebb ember beszélgetett. — Megöregedtünk mi már ahhoz, hogy fát áruljunk, meg aztán a neveléséhez is fogytán az erő. Tudja, sok munka van vele. Kapálgatni, permetezni kell, ha nagy a szárazság a víz is megjár neki. Az emberek talán bele sem gondolnak, hány év telik el, amíg a kis csemetéből karácsonyfa lesz. Az árusításban persze nagy a kockázat—idézte Lakatos Ferenc. Surd ebben az időszakban nem a kihalt falu képét mutatja. Az utcán nagy a forgalom. Szinte minden házhoz érkeznek a fenyővel megrakott utánfutók, hogy aztán az udvaron összekötözzék a fákat. Ez érdekes művelet. Egy állványra felállított fekvő hordóba kerül a fa, melynek az egyik végéhez zsineget rögzítenek. Pár ügyes mozdulat, néhány csavarintás, s a fenyőt „gúzsba” kötötték. Aztán mondják, így 400 fenyőt is össze lehet kötözni naponta. Az egyik udvaron Simon Péter kézzel kötözi a fenyőket, mert a „gépet” kölcsönadták. Az idei nagy vállalkozása a fiatalembernek, mert először vágott bele önállóan a fenyőfa árusításába. Még nem a sajátját kínálja, hanem a szomszédos faluból vett 200 darabot, s azzal indul szerencsét próbálni. — Most egyedül megyek az újpesti piacra. Már régóta oda járunk. Tavaly a szüleim voltak fent, én akkor itthon maradtam, mert dolgoztam. Most azonban nincs munkahelyem. A szakmámban—az érettségivel képesített gázszolgáltató bizonyítványt kaptam—nem tudok elhelyezkedni. Kell egy kevés kiegészítés. A Pátra felé vezető út kanyarulatánál francia, belga kamionok állnak. Éppen fenyővel rakják meg őket.A francia félnek innét a faluból 20 ezer darab fenyőt vásároltam fel, emellett Zákánytelepről szintén 20 ezer, Csurgóról körülbelül 35-40 ezer darab fenyő kerül exportra. Ezenkívül a belgák részére innét még mintegy 3 ezer darab fa kel el — sorolta az adatokat Czigeth Mihály, az üzlet bonyolítója. — Hogyan alakultak ki ezek a kapcsolatok? —A megrendelőink végigjárták Csehszlovákiát, Romániát, de nem tetszett nekik az ottani kínálat. Aztán tavaly Miskolc környékén ajánlottak bennünket. — Megéri külföldre szállítani a fenyőfát? —Majd kiderül. Idén ugyanis mi jelöltük ki a fákat, tavaly ezt a munkát a partnereink végezték. Szeretnénk, ha ez a kapcsolat megmaradna, hiszen érdekünk, hogy jó minőségben szállítsunk — mondta Czigeth Mihály. Surd már a karácsony előtt egy hónappal fenyőillatú. Az ember azt gondolná, hogy a gazdák a legszebb fát maguknak tartják meg, hogy aztán a ház díszévé váljék. Szó sincs rujo. Van, ahol az unoka választja ki még lábon a karácsonyfát, másutt megelégszenek az egy-másfél méteressel. Egy a lényeg: méltóképpen köszöntse a fa is az ünnepet. —mgy— Vágják a karácsonyfának valót. Ezzel a táblával gyakran lehet találkozni Surdon. (Szakony Attila felvétele) A mészkőhegyek városa (6.) Július 27-én, bár az álmosságtól kóvályogtam, a reggel első fényeinél olyan tájat láttam a vonatablakból, amelytől felgyorsult a szívverésem. A vonat trópusi karsztterületre érkezett. Trópusi éghajlaton — a sok csapadék, a nagy meleg, az igen aktív élővilág együttes hatására — különleges formák képződnek. A gyakran asztal simaságú alacsony síkság (hegyközi síkság), amelyből különböző magasságú, különböző alakú lankásabb vagy függőleges oldalú mészkőhegyek állnak ki. Ezt nevezik idehaza a kutatók szigethegyes karsztnak. A vonatablakra rátapadva láthattam, hogy a rizsföldek szintjéből emelkednek ki komoran, a reggeli fényben alig megvilágított hegyek csoportjai. Amikor Guilinba érkeztünk az állomáson több szállásajánlatot is kaptunk. A legkedvezőbbnek tűnőt választottuk. Később kiderült, hogy a választás mégsem volt talán olyan ideális. Azonnal busszal a szállodához szállítják a csoportot, kirándulásunkat megszervezik, ígérték, a szállodában légkondicionálás van. Tv is van , csábítgattak bennünket , de annak természetesen nem volt a számunkra jelentősége. Mindez mindössze 18 jüanba került. Amikor délután elindultunk nem kis meglepetésemre tapasztaltam, hogy a város (Guangxi tartomány székhelye 300 ezer lakosa van) egy hegyközi síkságon helyezkedik el. Nemcsak a várost övezik a mészkőhegyek, hanem a városban is egyes évek csoportosan magasodtak ki az épületek közül. Utunk egy parkba vezetett, amely három ilyen hegy területét foglalta magába. Természetesen belépőt kellett fizetni. Végig lépcsőkön sétálhattunk fel a Magányos Szépség szirt elnevezésű mészkőhegyre. Odafent hihetetlen panoráma fogadott bennünket. A városban meg körülötte is karcsú hosszú hegyek százai szöktek az ég felé. A közeliek, mint magányos ujjak mutattak az égre. A távoliak csoportosan, mint a tenyérről szétágazó ujjak sorakoztak. A már megcsodáltak mögött újabbakat és újabbakat fedezhettünk fel. Köztük, a hegyközi síkságon karsztfolyók kanyarogtak. Egyik helyen körülkanyarogva a hegyeket, más helyeken átfolyva rajtuk (itt a hegyekben barlangok vannak). Ezt a fantasztikus tájat a lenyugvó nap sugarai helyenként beragyogták. Egyes hegyek sejtelmes fény-árnyék megvilágításban fürödtek. Lefelé a hegyről, közvetlenül az út mellett egy hatalmas oldásos eredetű kürtőt akartam lefotózni. A csoport egyik tagját megkértem, másszon már le méretnek. Néhány méter után közölte, alatta valami a falon mászik. Hamarosan kiderült, hogy egy jókora (kb. 1-2 dm nagyságú) százlábú sietett a dolga után. Nosza határoztak a biológiai szakos hallgatók, gyűjtsük be, mind az állattani, mint a növénytani tanszék számára szórvány gyűjtéseket végeztek — ami több problémát is felvetett. Valahogy meg kellett fogni, viszont nem volt nálunk először, sőt rendesen zárható edény sem. Az állat várható akcióképességét a hozzáértők óvatos mértéktartással „valószínű, hogy a harapása nem halálos”, felkiáltással minősítették. Rövid tanakodás után hatékony eljárást találtunk ki: az egyik vállalkozó kedvű hallgató lemászott, majd faággal egy nylon zacskóba piszkálta, amelynek száját megcsomóztuk. Számítani lehetett azonban arra, hogy a csomón a százlábú esetleg átverekedi magát, ezért a zacskót botra akasztottuk. A parkból ezután zsúfolt autóbuszon vagy tíz percet utaztunk. Én nem tudom, hogy a százlábúnak hány embert sikerül megmarnia ha kiszabadul a börtönéből, de hogy az autóbuszon ezt követően kitört volna a pánik és ebből eredendően több lett volna a sérült, az biztos. A buszról leszállva kiadós sétát tettünk a városban már sötétedéskor. Különböző útjaim során volt szerencsém néhány olyan városhoz, amelyek szépségüket tekintve örökre emlékezetesek maradnak számomra. Guilin nem a szépségében, hanem az egzotikumában jelentett nekem páratlan, semmihez nem mérhető élményt. Hatalmas tömeg hullámzik az utcákon (Pekingen is túltesz), mindenfelé színes reklámok. Az amerikai kultúra sok vonása jelen van, illetve keveredik a hagyományos kínai kultúrával. Mindenhol árusok, szabadtéri kifőzdék, általam soha nem látott növényekkel, gyakran állatokkal. A szabad ég alatti konyhákban a járókelők előtt sütik a rákot, a halat, főzik a kagylót, a csigát (héjában). Az ilyen főzőhelyeket kifőzdék és éttermek sora szakítja meg. Bejáratuknál kirakva a kínálat. Ketrecekben a galamb, a macska, a teknősbéka, az angolnához hasonló vízben tartott élőlények, a kígyók (feltehetően a ketrecekben látható egerek a kígyók táplálékai). Kígyó ügyben tájékozódtunk, nem olcsó, egy valamire való mérgeskígyó 100 jüan feletti öszszegbe kerül. (Állítólag minél veszélyesebb valamely kígyó az emberre, annál ízletesebb a húsa és így annál drágább.) Az első a sorban az ún. „száz lépéses kígyó” (így fordította a kínai kísérőnk). A neve onnan ered, hogy marása után az áldozat 100 lépés után meghal. Ezt a 100 lépést azonban nem kell túl komolyan venni, mert a kínaiak élnek-halnak (és ennek megfelelően kellően misztifikálják is a kerek számokért. Mindenesetre kínai kísérőnk mindent megtett annak érdekében, hogy a várostól távol eső mészkőhegyekre nehogy felmehessünk, miután meghallotta, hogy ezeken „százlépéses kígyók” vannak. Persze nemcsak ételt árultak. Rengeteg az árus, akiknél gyakorlatilag mindent lehet kapni. Az alkudozás során folyamatosan engednek az áraikból. (Öreg nénikék egyetlen hokedlin üldögélve néhány tojást, legyezőt, vagy éppen ceruzát próbálnak eladni.) Hazaérkezve a szállodánkba gyorsan kiderült, hogy a viszonylagos luxus körülmények sem tudnak azon változtatni, hogy délen vagyunk. A fürdőszobában három hatalmas csótányt kellett elpusztítanunk. (Folytatjuk) Egy kiállítás képei Alighanem bekerül a rekordok könyvébe az a hangverseny, amelyre az alsószászországi zenebarátok azzal csalogatják a közönséget, hogy jövő májusban, a 6. Nemzetközi Braunschweigi Kamarazenepódiumon egyszerre 44 zongorista adja elő 44 zongorán Muszorgszkij Egy kiállítás képei című kompozícióját. Az 1993. május 23-i hangversenyt a rádió és a televízió egyenes adásban közvetíti. (MTI-Panoráma) 1992. december 1., KEDD Kerékpárral a világ körül Az út fele már mögöttük van — az öt mongol, akik kerékpáron akarják „körüljárni a világot”, 18.000 kilométer megtétele után a napokban szerencsésen megérkeztek Washingtonba. Csupán bringáik keltettek az amerikai fővárosban némi gyanút aziránt, hogy kibírják-e az utat az Egyesült Államokon keresztül és aztán vissza Mongóliába. A kerékpárok ugyanis a szó szoros értelmében „nemzetköziek” — az orosz „alapra” útjuk során szinte mindenütt pótalkatrészek kerültek. A „kvintet” — öt feleséget és összesen 15 gyermeket hátra hagyva Ulan Bátorban—április 12-én indult útnak és Szibérián keresztül 55 nap alatt jutott el Moszkvába. Onnan Lengyelországon és Németországon át vezetett az út Spanyolországba. Közben Franciaországban két hónapos kényszerszünetet kellett beiktatniuk, mert elfogyott a pénzük. Washingtonból az öt vállalkozó kedvű mongol férfiú San Franciscoba kerekezik, majd a Csendes-óceánt átrepülve Tokión és Pekingen keresztül érkezik vissza aggódó családjához.