Zalai Hírlap, 1994. szeptember (50. évfolyam, 203-228. szám)

1994-09-01 / 203. szám

4 ZALAI HÍRLAP Veszélyes játék Ukrajnában Valóságos számháború fo­lyik Ukrajna és a Nyugat között, amelynek tétje nem más, mint hogy milyen pénzügyi feltételek mellett lehetne bezárni a cserno­bili atomerőművet. A Nyugat ajánlata azonban egyelőre kö­zelébe sem ér annak az összeg­nek, amelyet Ukrajna kéme Csernobil felszámolásáért cse­rébe. Szergej Sorsan maga is átélte a tragédiát. Amikor 1986. április 2-án reggel kinézett hálószobá­jának ablakán, egy nagy füstfel­hőt látott, amely munkahelyé­ről, a csernobili atomerőmű te­rületéről emelkedett fel. Az atomerőmű főmérnöke azonban nyolc évvel a történelem legsú­lyosabb nukleáris katasztrófája után úgy véli, Csernobilt nem szabad bezárni. Pedig alig há­rom év telt el azóta, hogy egy tűzeset következtében még egy reaktort le kellett állítani. Sor­san urat még az sem érdekli, hogy nyugaton egyre többen kö­vetelik az atomerőmű bezárását. „Itt senki nem akarja, hogy az erőművet bezárják”—mondja a kék szemű főmérnök. Ez az ál­láspontja a mintegy öt és fél ezer alkalmazottnak. Érthető: ha az utcára kerülnének, akkor nekik is a munkanélküliség szinte megoldhatatlan problémáival kellene szembe nézniük. A cser­nobili atomerőműben ráadásul nagyon magasak a fizetések. Egy takarítónő annyit keres, mint egy parlamenti képviselő: négymillió karboványecet, azaz 91 dollárt. Emellett ingyenes ét­kezés, díjtalan utazás jár min­denkinek. Évente egyszer pedig minden alkalmazott egyhóna­pos vakációra utazik valamelyik fekete-tengeri szanatóriumba. De vajon felér-e mindez a korai halál veszélyével, amely ott le­selkedik Csernobil levegőjé­ben? Az ukrán parlament képvise­lői más szempontokat követnek, amikor Csernobil nyitva tartása mellett kardoskodnak, ők a Nyugat segítségét várják. „Ha bezárjuk az erőművet, azzal évente 12 milliárd dollár értékű elektromos áramot veszítünk el” — mondta Alekszander Mo­roz, az ukrán parlament elnöke a vállalat munkásainak. — „Sem­mi kétség, hogy ennyi pénzt sen­ki sem adna nekünk.” A világ hét legfejlettebb ipari országa, a „Hetek” csoportja ed­dig 200 millió dollárt ajánlott fel segítségül Csernobil bezárásá­hoz. Az Európai Unió 480 millió dollár hitelt és 120 millió dollár segélyt helyezett kilátásba. A Világbank és az Európai Újjá­építési és Fejlesztési Bank is je­lezte már, hogy kész pénzügyi­leg támogatni Csernobil bezárá­sát, de e két intézmény egyelőre nem határozott meg konkrét összeget. Feltevések szerint egyébként ez az összeg elérheti a 700 millió dollárt is. Mindez attól függ, hogy a „Hetek” és Ukrajna képviselői miben tud­nak megállapodni szeptemberre tervezett megbeszélésükön. Mindent egybevetve, a Nyugat által összesen felajánlott pénz­ügyi segítség így is alig éri el a 1,5 milliárd dollárt. Ez messze elmarad attól a 14 milliárdtól, amelyre Ukranja saccolja a Csernobil esetleges bezárásából adódó összes veszteséget. Egy ukrán állami tisztviselő szerint a Nyugat is és Ukrajna is három szempontot fog követni a megoldás keresésekor: mennyit fizethet a Nyugat, mennyit kér­het Ukrajna, valamint mennyi idő múlva törhet ki egy újabb ka­tasztrófa abban az esetben, ha senki semmit nem tesz. Kétség­telen, hogy Csernobil még jó ideig működni fog, s Ukrajna sokkal inkább a Nyugat, és nem saját ügyének tekinti a reaktor problémáját. Ez az időhúzó tak­tika viszont alkalmat adhat arra, hogy az ukránok a lehető legjobb üzletet kössék meg Csernobil ügyében. A Nyugatnak azonban azt is figyelembe kell venni, hogy a volt Szovjetunió terüle­tén működő összesen 57 nukleá­ris erőmű közül 13 Csernobil-tí­­pusú, amelyeket feltehetőleg szintén be kell zárni előbb vagy utóbb. Csernobilban az is gondot okoz, hogy az 1968-ban felrob­bant 4. számú reaktor acélbeton szarkofágján repedések kelet­keztek, amelyeken keresztül be­jut a levegő, becsorog az esővíz, s ezek segítségével radioaktív anyagok jutnak a környezetbe. „Senki nem tudja, meddig bírja a szarkofág” — mondja David Kyd, a Nemzetközi Atomener­gia Ügynökség sajtófőnöke. Szergej Parasin, az erőmű igaz­gatója viszont azzal büszkélke­dik, hogy Csernobil ma már egy új atomerőmű. A csernobili atomerőmű napjainkban a lakos­ság elektromos energiaszükség­letének öt százalékát fedezi. Pa­rasin szerint az 1986-os baleset soha nem ismétlődhet meg. A nyugati szakemberek sze­rint viszont lehet ugyan javítgat­ni Csernobil biztonságát, de va­lójában be kellene zárni az erő­művet. Amerikai köztisztvise­lők úgy vélik, hogy ha több pénzt ígérnek Ukrajnának, ak­kor még azt is el lehet érni, hogy a kelet-európai ország csatla­kozzon a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozá­sát célzó atomsorompó-egyez­­ményhez. Sanghaj, a kínai New York Manapság már csak Sanghaj legidősebb lakói emlékeznek azokra a régi szép időkre, ami­kor a kínai kikötővárost a „mág­nások fővárosának” nevezték. Sanghaj volt Ázsia bálványa, a ragyogás fellegvára, és termé­szetesen az ópium hazája. Ma Sanghaj egyre nagyobb léptek­kel halad abba az irányba, hogy elszigeteltség hosszú évtizedei után — még Hong Kongot is le­körözve — ismét igazi világvá­rossá váljon. Sanghajt már nap­jainkban is Kína elsőszámú pénzközpontjának tekintik, s ezt alig négy év alatt sikerült a vá­rosnak elérnie. Emellett a nullá­ról indulva építgetik a külföldi befektetőket idecsalogató infra­struktúrát: széles autóutakat, korszerű vasúthálózatot hoznak létre és már több közvetlen légi összeköttetést teremtettek a vi­lág számos metropoliszával. A város nagy részére azonban még rányomja bélyegét az elmara­dottság: szűk utcákon kénytele­nek közlekedni a gépjárművek, amelyek száma az elmúlt három évben 200 ezerről a duplájára nőtt. Az egykori irodaépületek és bankházak többsége lepusz­tult, falaik omladoznak, ennek ellenére az ingatlanok bérleti dí­ja világviszonylatban is nagyon magas. Az ide érkező „úttörő” külföldi vállalkozókat látszólag nem érdekli a profit, amit a ma­gas adók egyébként is jócskán leapasztanak. Ők csupán arra játszanak, hogy jelen legyenek Kínában, a világ legnépesebb piacán, s várják a gazdasági re­formokat. Sanghaj felvirágzása akkor indult meg, amikor 1990-ben a pekingi kormány elhatá­rozta, hogy nagyobb önállósá­got ad a városnak. Addig Sang­haj az iparból származó bevételeinek 90 százalékát kö­teles volt az ország központi kincstárába beszolgáltatni. A város azóta létrehozta saját „kü­lönleges gazdasági övezetét” is. A belváros „Wall Street”-jének kereskedőházai és banképületei azonban még ma is érintetlenek, és benépesítésük érdekében Sanghaj kész lenne még arra is, hogy eredeti brit, amerikai és francia tulajdonosaiknak adja vissza azokat. A külföldi befek­tetők a kényelmetlenségek elle­nére is eddig több mint 14 milli­árd dollárt hoztak Sanghajba. Ők bíznak abban, hogy előbb vagy utóbb Sanghaj lesz a kínai New York. Az udvar most csendes, Rábán jól ismeri. Isme­ri az emeleti gangokat is, a szemközti tűzfalat, aminek hámló vakolata ember- meg állatfigurákat rajzol ki, a valaha díszes márványkút csorba kagylójára is emlékszik, a repedezett betonra, meg arra is, hogy a földszinti lakások előtt olean­­derek virágoznak zöld fahordókban. Ahogy ott ül a gangon, és csak a távolabbi meg közeli hangokat hallja, a lakásokból kiszűrendő rádiózenét, beszédfoszlányokat, ablakok zörrené­­sét, edények csörömpölését, világtalanul is jól tudja, mi történik. Mi történik a zárt ajtók, a lefüg­gönyözött ablakok mögött. A szobák mélyén. Fülel. Vajon mit tesz most Liza? Milyen gyönyörű volt a folyóparton! Karcsú, kívánatos, fiatal. Rábán élvezi a langyos, kora őszi napfényt, és az estére gondol. Lizára. Most arra vágyik, hogy hozzábújhasson az ágyban. Hogy megérintse a testét. — Liza! Csend. Liza nem válaszol. Rábán hátraveti a fe­jét és álmodozik. A nap még besüt a szoba egyik zugába. Éppen oda, ahol a toalett tükör áll. Régi bútordarab, ma­gas, ovális keretben az itt-ott már roncsora vesz­tett tükörlap alatt fiókos asztalka, rajta csipketerí­tő. Az ágyakkal meg a kétajtós szekrénnyel nász­ajándékba kapták ezt is, mint azt a porcelán vázát, amit Rábán összetört vigyázatlanul. — A kezem... — mondja csendesen, magában Liza. Felemeli, nézi. Májfoltos, száraz bőrű kéz. Görcsös, göbös a munkától. És a karja is — fony­­nyadt már. Akárcsak a melle, a csípője. Miket be­szél ez az ember? Mi ütött belé? De azért jólesik Lizának a férje udvarlása. Mindig is békésen meg­voltak egymással. Fülöp soha nem kóborolt el a cimborákkal, nem kocsmázott, hazasietett a mun­kából, hogy együtt legyenek. Talán azért is volt ilyen, mert kettesben éltek, gyerek nélkül. Aki lett volna, elveszett még azelőtt, hogy megláthatták. Liza nem tudta kihordani; a következő terhessége is megszakadt; le kellett mondaniuk a gyermekál­dásról. Örök szomorúsága maradt ez; idős korára unokákról álmodozott. Nézi megvékonyodott hajszálait, a sápadt szeplőket az arcán. Valamikor éppen ezek a szeplők tetszettek Fülöpnek, meg a vörösesbarna haja, a dús hajkorona, amit soha nem kellett hauerolni, mindig begöndörödött. Hová lett mindez? A lába is fáj, harmincnégy évig állt a gé­pek mellett a kötöttárugyárban, bokája megvasta­godott, csípőjében hasogat az isiász, ha leül, feláll, meg kell kapaszkodnia valamiben, aztán megfeledkezik róla, de éjszaka ide-oda rakosgatja a lábát, főleg a bal combjába nyilall bel az éles fáj­dalom. A napsugarak elcsúsznak a szoba sarkából. Li­za sóhajt, előveszi a félig összefércelt szövet szoknyáját, varródobozt, ollót visz magával a gangra. Jönnek a hűvös idők, kell ez a meleg hol­mi, évről évre átszabja, de hetekig tart, míg elké­szül vele. — Kijöttél? — érzi meg Rábán. Liza elhelyezkedik, sámlit igazít a lába alá, hogy magasan legyen a munkához a térde. — Éppen most futott el Piri — mondja Rábán. — Na és? — Veszekedtek. Megint veszekedtek. Hal­lottam. Az anyja még utána is szaladt, hogy visszahívja, de az oda se neki. Mindig veszeksze­nek. Liza nem szól, elfoglalja magát a férceléssel. —Szép nagy lány lehet már ez a Piri. Még min­dig megvan a copfja? — Copfja? — Liza felnevet. — Hol élsz te? A haja, mint a szénaboglya vihar után. És azok a te­nyérnyi szoknyák, amikben járt! Kinn van neki az egész micsodája! — Igazán? Na, mert teheti! Ha csinos. Talán azért üldözi az anyja. Féltékenységből. Van ilyen. Az is csinos. Az anyja. Nem? — Polákné? Hmmm... Ha nem slaffokban bo­lyong a gangon, akkor igen. Ha kifesti magát, és felvesz valami rendes ruhát, de amikor leviszi a szemetet a kukába, hát mint egy kísértet! Sokszor látom innen a másodikról. — Aztán közelebb ha­jolva Rabánhoz. — Meg a pasasát is látom, ami­kor besurran a kapun, és fel az emeletre... — Pasas? Azt mondod mindig, hogy rendes ember. Köszön neked, ha találkoztok. Azt mond­tad, valami úriember. Hogy milyen szerencséje van ennek a Poláknénak. Nem ezt mondtad? — Ezt mondtam. Rendesnek rendes. Tudom is én... — Majd hirtelen. — Nem akartam én az előbb valamit? — A kávét! — mosolyodik el Rábán. — A kávét! Hogy én milyen feledékeny va­gyok!... (Folytatjuk.) Szívek zárkái (2.) Sokféle 1994. szeptember 1., CSÜTÖRTÖK Megtámadták a polgári jogok hősnőjét Rosa Parksot, azt fekete bőrű asszonyt, aki 1955-ben nem volt hajlandó átadni ülőhelyét egy fe­hér férfinek egy alabamai autó­buszon, megtámadták lakásában —jelentette a Reuter brit hírügy­nökség. A 81 éves asszonyt a pol­gárjogi mozgalom anyjának ne­vezik. 1955-ben az Alabama ál­lambeli Montgomeryben letar­tóztatták azon a címen, hogy megszegte a feketékre vonatkozó törvényeket, amikor nem állt fel a helyéről egy fehér férfi felszólí­tására. Később a feketék megkü­lönböztetését az autóbuszon al­kotmányellenesnek mondta ki a bíróság. Az asszony a támadás során zúzódásokat szenvedett, nincs súlyos állapotban — közöl­ték a detroiti kórházban. Csak nézünk, mint a moziban Megkérdeztük a televízió új struktúráján éjjel-nappal dolgozó munkatársakat, hogy szeptember 5-től érdemesebb lesz-e kinyitni a tévét azoknak, akik nevetni, izgulni, szórakozni akarnak. íme a bő­ség kosara: A már megkezdett sorozatok — Dallas, Kojak, Szom­szédok, Magnum, Kisváros, Columbo stb. — folytatódnak, ezenkí­vül a „Póráz nélkül” című kétrészes, s az „Özvegyasszonyok” című, korábban betiltott orosz filmet láthatjuk. A francia Luc Besson ren­dezői sorozatában az „Élet-halál harc” című film kerül vetítésre el­sőnek — a rendező három filmjét mutatja be a magyar televízió —, majd a „Metró”, és végül a romantikus, csodásan fényképezett, a vizek világát bemutató„A nagy kékség” kerül képernyőre. A rende­zői sorozat másik nagy alakja, Luis Bunuel, akinek filmjei már mű­soron vannak. Szeptemberben, A szabadság fantomja”,, A vágy ti­tokzatos tárgya”, valamint „A burzsoázia diszkért bája” című film­jeit nézhetjük meg. A „Charley Warrick” című amerikai film és egy éjszakai thriller követi a sor, „A valami”, amely hasonlít a „Nyol­cadik utas, a halál” című filmhez, s Kurt Russell a főszereplője. Szintén amerikai a „Farmerek között”, a „Szelíd angyal” és a „A szerelem Harley Davidsonon érkezik” című film. Indul egy új, 6 ré­szes angol sorozat, címe: „Bangkok Hilton”. Ismét vetítésre kerül a „Csupasz pisztoly”. „Az elfelejtett Kennedy fiú” című amerikai filmben megismerkedhetünk azzal a legidősebb gyerekkel — Jo(seph)e Fitzgerald Kennedy­vel —, aki mint vadászrepülő a máso­dik világháborúban halt meg. Francia—román film a „Finom kis háború” című komédia, szintén francia „A vagány”. Újra indul a „Csak nézek, mint a moziban” sorozat, valamint is­mét láthatjuk a „Különben dühbe jövünk” című Terence Hill—Bud Spencer filmet., A kaméliás hölgy igaz története” címmel Isabelle Huppert főszereplésével Dumas, „Kaméliás hölgy”-ének eredeti változata alapján erotikus, kissé naturális alkotás készült., A meg­érzés” című angol krimiben egy idősödő író fiatal felesége és egy büntetett előéletű szintén fiatal fiú szerelmi háromszögét bonyolítja a feleség váratlanul felbukkanó ex-férje. Az immár történelemnek számító 1953-ban készített francia, fekete-fehér „Therese Raquin” című film főszereplője Simone Signorét. Alfred Hitchcock „Csalá­di összeesküvés” című krimi-vígjátékában a híres rendező másik arcát ismerhetjük meg. A „Zöld kártya” című francia—ausztrál film színesíti az amerikai filmek palettáját és életünket. Kedvenc tévéseink egytől egyig visszatérnek a képernyőre: Vit­­ray havonta egyszer megint arra invitál majd, hogy Töltsön velem egy estét, Kepes Andrásnak pedig eszébe jutnak érdekes dolgok Apropó jeligével. Friderikusz bevált showja mellett szombat estén­ként híres haragosokat békít, illetve korszakos meglepetéseket okoz, s lesz éjszakai finom erotikus játék Kaszinó címmel. A bevált játékok (Szerencsekerék, Mindent vagy semmit, Megáll az ész) megmaradnak, s László György, a rádióból tévéssé vált szórakozta­tó-karmester azt ígéri, hogy klasszikus kabaré mellett csattanós po­litikai kabarét is láthatunk. Vasárnap délelőtt Leporello címmel te­matikus műsor indul, s a könyvbarátoknak szól majd a tévés irodal­mi kávéház. Akik eddig hiányolták a tévéből a táncot, most örülhet­nek: balett-filmek is műsorra kerülnek . Világutazások az Operában — és havonta legalább egy élő színházi közvetítést ígér­nek a szerkesztők, a zenét kedvelőket pedig a Zenebutik szórakoz­tatja. A kettes csatornán heti öt alkalommal induló kulturális híradó „Múzsa” címmel jelentkezik esténként, 15-20 perces műsorral, a Nap TV készítésében. Az eddigi gyakorlattal ellentétben—hogy az esti Híradó után egy-egy rövid kulturális hírről szerezhetünk tudo­mást— a Múzsa folyamatosan, a legszélesebb értelemben tájékoz­tat majd a hazánkban és külföldön történő legfrissebb kulturális ese­ményekről, és a határainkon kívül élő magyar alkotásokról, így a film, zene, színház mellett az építészet, oktatás, divat, városkép ala­kítás, képzőművészetek, közművelődés területeiről is. Főrendező Luki Ágnes, főszerkesztő pedig Váradi Júlia lesz, akiknek nem tit­kolt vágyuk, hogy a sokféle ízlést ki tudják elégíteni. Az első hét anyaga már kész van, ebben bemutatkozik az Egyház Zenei Feszti­vál, szó lesz a középiskolák új oktatási módszereiről, tantárgyairól, például a „demokratizmus” című tantárgyról, Marosán Gyula kiál­lításáról, a Vígszínházról. Mélykúti Ilona és Győrffy Miklós mellett a műsorvezetők ismert színészek lesznek, s így egy másik szerep­ben is megismerhetjük őket. A sportot kedvelők se ijedjenek meg, marad elég idő meccsközvetítésekre is. (Atlantic)

Next