Zalamegye, 1887. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1887-10-09 / 41. szám

VI. évfolyam. 41. szám JL Előfizetési díj: Egészévre 4 ft., Félévre 2 ft., Negyedévre / ft. Hirdetmény­ek: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirde­tésnél 7 kr., Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsom 12 kr.­­, közművelődési is A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kam­ara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A filloxera ellen. A jó Isten már elég sanyarú csapást mért erre a mi áldott „tejjel mézzel folyó" hazánkra, amitől keservessé lett ezen az élet, áldatlanná a föld. Volt itt már tatárjárás, sáskajárás, föld­indulás, ti­zár, vizár, még vér­ár is a legátko­sabb fajából, mikor testvéreink kiontott vérétől párolgott a föld. A veszedelmekből, csapásokból annyi jutott, erre a mi édes, drága Szent­földünk­re, amennyit csak maga és sok viharral megküz­dött népe elbírhatott. Mert hát az meg­tagad­hatatlan, hogy mi mód felett sok veszedelemmel meg bírunk küzdeni. Éhínség, döghalál, vérengző csaták, annyi terhes század viharjai után is élünk, mozgunk, vagyunk. Szembe szállottunk a legóriásibb csapásokkal, s ha nyomorogtunk is, de nem lankadtunk, nem csüggedtünk. Nyu­godtan vártuk, hogy egyszer csak a sajtoló sors keze kifárad rajtunk, megtörik ritka szívós­ságunkon. De nem úgy lett, ahogy vártuk! Egyszer csak az érzékenyebb idegeket erő­sen megrázó hírként szárnyalta be hazánkat, hogy a mi nektárt termő hazánkat egy borzasztó ellenség támadta, rémesebb és vészesebb vala­mennyinél, ahán­nyal csak dolga volt eddig hazánk sokat próbált, sokat szenvedett népének. Mi az? Hogy híják? Mekkora? Így jöttek sorba a megdöbbentek ajkaira a kérdések. Hogy mi ? Hát egy istentelenül apró jó­szág, közönséges emberi szem nem bir vele. A neve: filloxera. Közönséges parasita. Éppen azért beláthatatlanul veszedelmes. A magyar ember megszokta volt már a különböző fajtájú parasitákat s büszkeség n alulinak tartotta azo­kat valaha ellenségekü­l tekinteni. De talán soha semmiféle módon és alka­lommal jobban be nem igazoltatott, hogy a pa­rasita, az élősdi mily rettenetes, m­i a kipusztít­hatatlan ellenség, — mint éppen a fiiloxeránál. A szőlejében sokat gyönyör!­­dt s boldo­gan büszke szőlősgazda egyszer csak azt tapasz­talta, hogy szőlőjének egy része lassan, lassan hervadni kezd. Ott volt a rettenetes, a láthatatlan ellenség! Tapasztalt g­azdák, sok könyvet tanult és irt tudósok megriadtan dugták össze fejeiket, hogy mi az? Mert hogy óriási ellenség, akár állat, akár növény, — azt az első pillanatban átlátták. A parányi, de vészes erejében és pusztítá­sában óriási ellenség kifogott a közönséges em­beri szemen: a tudomány eszközével lehetett csak hozzáférni. Górcsővel megtalálták azt a csudálatos, undorító parasitát, ami paradicsom­kertjeink, gyönyört és vagyont biztosító nektá­ros földjeink ellen jött csudálatos falánkságával. Próbálták irtani , nem fogott rajta semmi Nincs ellene fegyver, nincs ellene méreg. A tu­dományos elmélet és gyakorlat minden próbája hajótörést szenvedett a kipusztítása iránt, tett törekvéseknél. Igaz, hogy mint minden ilyen veszedelem­kor történni szokott, a filloxéra-irtó bűbájos sze­rek és találmányok nem maradtak el , de min­den kísérletnek az lett a vége, hogy a hatalmas parasita élve maradt, szőlőink pedig vesztek, pusztultak. Mikor már igen nag­gyá, szinte a kétség­beejtésig nőtt a veszedelem, akkor már gondol­ták, hogy jó le­t valami, a filloxerapusztításnál hatalmasabb dologgal és móddal előállani­ let­tek a filloxérabiztosok. Ennek az erélyes intéz­kedésnek annyi haszna minden­esetre lett, hogy azt legalább tudjuk : hol ütötte föl újabban-új­abban vészes fejét a filloxera. A filloxera biztos urak ezt minden alkalommal kellő hivatalos ko­molysággal constatálják a veszélyes parasita je­lenlétét s árkusokra terjedő jelentéseket tesznek; irtanak is derűre, borura; de az a gonosz pa­rányi jószág van annyi egykedvüséggel, hogy még a filloxera-biztos urakat sem respectálja. Most már belátják a legilletékesebb szak­körök is, hogy az eddigi kísérletek mind hiú törekvések voltak; a filloxera-irtásnak egyéb módja nincs, mint hogy azokat az amerikai sző­lőfajokat kell meghonosítani, amik nincsenek a filloxera szája íze szerinti complexioval. El­kezdették azután szakközlönyökben, tu­dományos alapossággal irt röpiratokban ajánlani szőlősgazdáinknak, hogy honositsák meg nyakra főre azokat a vészmentes fajokat. Igen, csakhogy ahhoz pénz, áldozat kell. A szőlős­gazdák legtöbbje azt gondolta magá­ban, hogy mért vágja ő ki azt a hálás istenál­dotta tőkét, ami neki most már igazán „t­ő­k­e" s adja a gyümölcsöt, kamatot hoz a­nélkül, hogy valami óriási költséggel járna. Ha pedig új tőkéket akar meghonosítani, akkor azokat a szegény hálás tőkéket sorban ki kell vagdalni , helyeket be kell ültetni azzal a vészmentes faj­jal, melynek legnagyobb részét be kell még nagy fáradsággal oltani is, ha azt akarjuk, hogy a mi szánk ize szerinti italt teremjen. Bizony alig akadt, szőlősgazda, akit a könnyebb — ha­bár veszélyesebb — módot ne választotta volna. Tapasztalták ezt a magasabb körök is s most már arra gondoltak: miként lehetne hát elsőben a népet azokkal a vészmentes fajokkal megismertetni, s azoknak behozatalát megked­veltetni ? Ott vannak a falusi tanítók ! Most azután a közoktatásügyi miniszter úr Őnagyméltósága kibocsátott már egy erélyes ren­deletet valamennyi állami tanítóképző intézet igaz­gatótanácsához, hogy a tanítónövendékeket a­ként neveljék, hogy a nép közé jutva, a filloxéra­mentes szőlőfajok behozatala és terjesztése körül eredmén­­nyel buzgólkodhassanak. Igen szép törekvés! Semmi kétségünk sincs az iránt, hogy a tanítónövendékek igen szak­­­­erű oktatásban fog­nak részesülni; abban sincs kétségünk, hogy az életbe jutva s kellő támogatásban részesülve, fog­nak is buzgólkodni a jelzett irányban; de hogy eredményre valami nagy mértékben nem ver­gődhetnek, az is bizonyos. Minden ilyen török­nép szegénységén, pénztelensé­gel megtörik a „Zalamegye" tárcája. A varrógépnél. Csöndesen dől a gép, nyugszik, a kereke. Álmodozva ül a kis leány mellette. Parányi kis kese a habgyolcson nyugva Úgy tűnik fel mintha : Úton esett hara rózsalevél hullna. Keblére van hajtva a kedves angyalfő, Mint a rózsabimbó, ha éri a szellő. .. viruló arcon, üde mosoly játszik, Piros rózsa nyilik! --1 csintalan ajkon e suttogás hallik: l'n édes szerelmem, mily messze vagy­­ ölem, Szeretsz el — Gondolsz e, beszélsz e felőlem E sóhajtás röppen röppen, mint a villám Egyenesen hozzám. Még ha halott volnék, akkor is meghall­nám. „ Szeretlek, imádlak — Isten úgy segéljen ! Nélküled boldogság nincs földön, nincs égen ! Minden gondolatom csak te vagy leányka Te vagy lelkem álma, Nélküled életem haldoklássá válna ." Németh Elek Jelen szamunkhoz negyed ív melléklet van csatolva. A magyar tüzoltók Vili. országos közgyűlése Fiuméban. Folytatas. Aug. 20-án gyönyörű reggelre virradtunk. Igaz, hogy a programaiban megirt „ébresztő zeneszóval" kel­tett­ fel, mert e nélkül aligha délfelé nem keveredtünk volna ki az álomból. Öltözés közben eszembe jutott az 1884-ik év aug. hónapjának 20-ik napja. Ekkor szin­tén távol voltam enyéimtől : Selm­eczbányán. Csakhogy akkor ily időtájban már öltöztem s nem készültem az államalkotó első magyar király emlék- és névünnepén tartandó szent­misére, mint most, hanem félig önkívületi állapotban, láz által gyötörve, feküdtem ágyamon. Az isten házába vonuló tűzoltók trombitáinak harsogását és harangok zúgását csak mintegy álomban hallottam, míg egy-egy tiszta pillanatban eszméletre térve, szív­szorongás közt kérdeztem Istenemtől : vájjon látom-e még élve Zala-Egerszeget és benne mindazokat, kiket szeretek ?! Hála az egek urának, hogy bár hosszú szenvedés után, visszaajándékozta az egészséget és életemet! . . . Siettem ez alkalommal is leróni hálámat és túláradó szivvel megköszönni a mindenható végtelen kegyelmét. . . A tűzoltók künn a „Giardino Publicca-ban (nép­kert) gyűltek össze és zászlóik alatt — gyönyörű lát­ványt nyújtva — zeneszó mellett vonultak be a főut­czákon át az Adamich térre, hol Zichy Ágost gróf kor­mányzó és Ciotta podesta mindketten díszmagyarban, továbbá Cziráky Béla gróf szövetségi elnök, Thierry Frigyes lovag, a rendező bizottság elnöke már várták a menetet. Az Adamich tér nem nagy ugyan, de ezúttal felette szűknek bizonyult ! Óriási közönség nézte a tűzoltók felvonulását, kik csak úgy voltak képesek a téren elhelyezkedni, hogy a rendőrség a publikumot a térről kiszorította. A mely tűzoltó-egyletnek zászlója nem volt, az előtt az egylet székhelyének feliratával ellátott táblákat vittek ölnyi hosszú rudakon. Innét a „Scogli­ette" nevű sétatérre vonult a tűzoltók menete, hol a szabad ég alatt Várady Ferencz ném­etsági esperes plé­bános (a tűzoltó püspök) tábori misét mondott, mely alatt a városi zenekar imaszerű csinos darabokat játszott. Az oltártól balra állott a zászló anya és a koszorú leányok számára készített díszes emelvény virágguirlande-okkal és szalagokkal felékesítve. Jobbra a férfi vendégek ré­szére készült egyszerűbb emelvény, melyen a kormányzó, a podesta, az országos tűzoltó szövetségnek elnöke, al­elnöke, választmányi tagjai és titkárja, a helyi rendező­bizottság elnöke foglaltak helyet. A mise végeztével Steiner Á­dám várpalotai plébá­nos és az ottani tűzoltó-egyletnek elnöke mondott oly kitűnő egyházi beszédet, minőt keveset hallottam. Szó­noklatának alapeszméjét az egység képezte. A fényesen sikerült beszéd egyházi, irodalmi, szónoklati és törté­nelmi szempontból egyaránt a legmagasabb színvonalon mozgott. Hogy az én Ádám barátom jó szónok, azt tudtam még veszprémi káplán korából, de hogy ily ki­tűnő szónok és az egyházi irodalom terén elismert te­hetségű és igen jó nevű férfiú arról csak most, rész­ben azóta győződtem meg. Azt mondanom is felesleges, hogy a szónoklat történelmi s politikai részletei szigo­rúan a magyar államjog és állameszme szilárd alapján nyugodtak. — Oly sokáig e kiváló szónoklat behatása alatt ál­lottunk, hogy alig vettük észre, mikép a fiumei önk. tűzoltó-egylet zászlója felszentelésének ünnepélye elkez­dődött. A zászlószentelési ü­­nnep­­­ly bevezetéseül Fiamin fiumei apát mondott ünnepélyes isteni tiszteletet és tar­tott olasz nyelven szónoklatot. Sajnos, hogy nem ért­h­ettük meg az olasz tűzzel elmondott és nálunk kissé szokatlan heves taglejtések­kel kisért beszédet. A­kik megértették, azt mondták, hogy igen szép volt;­­őt a Fiume cziviű­ lap tudósítója „klassikus becsült nek minő­sítette — lelke rajta ! A betegeskedése miatt meg nem jelent zászló anyát Ciotta Jánosné úrnőt, a p desta nejét, dr. Ge­le­tich Miklósné úrhölgy helyettesítette fényes és gazdag toilette-ban. A zászlószegek beverését szintén a zászlóanya he­lyettese kezdte m­eg, utánn a sorban a kormányzó, Czi­ráky Béla gróf, a podesta, Marussig fiumei főparancsnok, Fiume város képviselői, az orsz. szövetség választmányi tagjai, a tűzoltó egyletek főparancsnokai és képviselői. A tö­bbé kevésbbé szellemes jelmondat közül Cziráky

Next