Zalamegye, 1893. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1893-03-26 / 13. szám

XII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1893. március 26. Előfizetési dij : Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 trt. Egy számára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyitt tér petitsora 12 kr. 1, lia es Megjelenik minden vasárnap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. rH rr 13. szám. A tá j minden irányban, minden vonalon haladást sürgető egyéneket az erkölcsi és anyagi hatás szempontjából ez idő szerint kétféle játék foglalkoztatja : a felnőttek és ifjak játéka. Ismert dolog, hogy egy idő óta veszedelmes erővel grasszál az a divat, hogy a fiatalemberek még le sem rázzák magukról jól az iskola porát, máris ott hagyják az ifjúkor játékszereit előveszik a férfiak imádott játékszerét , ama biizonyos 32 lapra nyomott ördögi bibliát. Sőt azzal se mondunk meglepő újságot, hogy ifjaink már a serdülő kor első éveiben ostoba affectálással ott hagyják a játszótereket és beállanak a felnőtteket és pedig a helytelen irányban haladó felnőtteket utánzók majomkompániájába. Ennek lehet azután tulajdonítani, hogy mire elérik azt a kort, mikor normális körülmények között a férfias komolyságnak kellene fölváltania a fiatalság aranyos naivitását : akkorra már komor, életunt, blazírt alakjaival találkozunk a korai érettségnek. Az igazi lelkesedés, az érett elhatározások, a meggyőződésen érlelt tettek korát, mely normális körülmények között a harminc éven túli életkorral kezdődik, majdnem teljesen elmosta a korai érettség. Erre a korra már vajmi kevés emberben marad meg az az egészséges ruganyosság, mely szakadatlan munka nélkül elveszettnek tartja a napot, mely munkában acélozódik, no és elkísér a folytonos bennünket a végelgyengülés koráig, egész az agg kórig. lattal Éppen nem csodálható, ha az ily tapasztaszemben a legmásabb intéző körök is indíttatva érezték magukat arra, hogy a gyermekkor naivitásának megőrzése iránt intézkedjenek. Az ily tapasztalatok indították bizonyára a vallás- és közoktatásügyi minisztériumot arra, hogy ifjúsági játszóterek alakítását rendes leti útán sürgesse. Ez, valóban nagyfontosságú dolog, nagyobb, mint első pillanatra gondolnak, sokkal igaz, hogy azok, kik az előbbi rendszer mellett végezték tanulmányaikat, könnyen mondhatják, hogy az ő tanuló korukban semmiféle külön játszótérről nem kellett gondoskodniok az egyes városoknak, azért mégis eleget játszottak , sokkal többet, mint amennyit a mai fiatalság majd a berendezett játszótereken fog játszani. Hát ezt megengedjük, sőt határozottan mondhatjuk is, hogy ez így van , de nem szabad elfelednünk, hogy abban a korban a fiatalság ideje nem volt ennyire elfoglalva s a mostanihoz képest elég kurtára szabott előadási idő után még mindig elég ideje maradt a tanuló ifjaknak kivonulni a szabadba, esetleg a várostól távolabb eső helyre is, hol a játék testedző és lélekfrissítő százféle módját egészen fesztelenül űzhették. Hanem a mostani rendszer annyira elfoglalja a tanulókat, hogy csak egy-egy órát, félórát szakíthatnak ki játékra. Ennélfogva a mostani rendszer mellett oly játszóterekre van szükségünk, mely kéznél legyen, hova néhány perc alatt eljuthatnak a tanulók, vallás- ily játszóterek alakítását célozza, sürgeti a és közoktatásügyi minisztérium is, és bizonyára a hivatott tényezők mindent el fognak követni, hogy az ifjúkori ártatlanság, naivság megőrzésének eme legbiztosabb eszköze egyetlen helyen se hiányozzék. Vissza kell nekünk varázsolnunk azt a jobb, bölcsebb nevelési rendszerű kort, mikor még a bajuszos, szakállas jogász urak a jogakadémiás városok nyilvános terein, felső kabát nélkül, ingujjra vetkőzve, labdáztak, mint ahogy ma már — sajnos — csak a kisiskolás fiúk teszik. Teremtenünk kell új divatot, mely a tanulóifjúság játékkedvét átvigye a felnőttek világába is és szorítsa mentől szűkebb térre a felnőttek most divatozó ördögi játékait, mik csak anyagi, erkölcsi romlásba döntik az embert, Örömmel vesszük mind ama törekvéseket, mik fényesen bizonyítják, hogy legmagasabb helyen is komolyan foglalkoznak az ifjúság testi nevelésének előmozdításával s hogy a letűnt classicus népek nevelési rendszerének visszaállítása képezi közoktatásügyünk vezéregyéniségeinek is intenzióját. Örömmel vesszük és üdvözöljük e törekvéseket annál inkább, mert a testi nevelés hátrányára túlsúlyra vergődött szellemi is erős nyomokat hagyott a fejlődő képzés már fiatalságon s aggodalomba ejtett minden mélyebben gondolkozó szakférfiút és szülőt a mind erősebb mértékben grasszáló, folyton szokatlanabb koraisággal föllépő kór: az idegesség. Erős bennünk a meggyőződés, hogy mihelyt az ifjúság nevelésében vissza lesz állítva a classicus nevelési rendszer egyensúlya, mihelyt fejlődő fiatalságunk több alkalmat és módot talál a lelket üdítő és kellemesen elfoglaló játékra, — azonnal más fejlődési irányt valódi érettség korára is sokkal vesz a szív s a több zománca marad meg a léleknek. Akkor azután az érett férfiak játékkedve is sokkal nemesebb irányt fog venni s egyre szűkebb térre szorulnak azok a játéknemek, mik ez idő szerint nem kis mértékben járulnak az általános ideg — romboláshoz. A zalamegyei gazdasági egyesület hivatalos értesítője. Jegyzőkönyve a zalamegyei gazdasági egyesület 1893. évi március hó 13-án Zala-Egerszegen tartott rendes közgyűlésének. Jelenlevők: Háczky Kálmán ügyvezető elnök, Bakó Gyula, Baranyay Ödön, Csillagh Gyula, Unger János, Farkas József, Haiden Sándor, Csertán László, Sümegi Kálmán, Gyömörey Vince, Skublics Gyula, Szűcs Dezső, Krosetz János, Szily Dezső, Bogyay Máté, Dervarics János, Nagy Károly, Skublics Jenő, Udvardy Ignác, Strausz Sándor, Kaiser József, Háry József, Gráner Béla, Zathureczky Márton, Fárner Márton, Deák Mihály, Königmayer János, Csutor János, Orosz Pál egyesületi tagok, utóbbi mint jegyző is. A „Zalamegye" tárcája. A gyermekvilágból *) Ha látok fiatal leányt fejlődő, szép testtel ; ha szemembe ötlik egy egy mosolygó gyermekarc; ha látok a szerelem gazdag fájáról igaz virágokat szakítani : mindannyiszor te jutsz eszembe, első, poétikus gyermek-szerelmem bájos alakja, te. Nem keresgélek, csak úgy találomra veszek a múltból. Egy kedves kép elevenedik meg emlékezetemben. Fogóst játszunk lányok és fiúk együtt. Én tüntetőleg mindig téged foglak el először ; bárhogy szaladsz is előlem, megfoglak a derekadon, átölellek, s te hiába erőlködöl tovább. A lányok boszantanak velem, de te majdhogy nem pityeregve jelented ki, hogy nem csak hogy nem szívelhetsz engem, hanem ha továbbra is ilyen udvariatlan leszesz irántam, határozottan gyűlölni fogsz. Hanem azért mikorra a másik játék következett, már megbékültél és ha abban a bizonyos kosárban, amely játék közben menni szokott, az arany alma és az arany körte ismert szimbólumok alatt engem sejtettél, — és megsejtettél mindig, — biztosra vehettem, hogy a harmadik határba küldesz búzavirágért, amely a te kedvenc virágod volt. És én hűségesen meghoztam a virágot mindig, bár eleget szamaraztak érte pajtásaim. De mit törődtem én azzal, ha te feltűzted kebledre a virágot, amit én szedtem, én hoztam neked. Mert lásd édes, az a gyakori ölelés, amely elfogásodra szolgált, meg az a tenger sok búzavirág, amelyet én báránytürelemmel és ebhűséggel hordtam össze neked, ébredő szerelmemnek volt első robbanása. De te ezt akkor még meg sem értetted. Én aztán távoztam hazulról tanulni és két évig nem láttuk egymást. Két év nagy idő, s én ez alatt az idő alatt alapos változáson mentem keresztül. A tanárok per ön által szólítottak; a cukrászboltban, ahova lopva hordtuk a nagynénik és nagybácsik által egy egy látogatás alkalmával hátrahagyott forintokat, a cukrász leány határozottan kitüntetett a többiekkel szemben, és nem egyszer észrevehető nyájassággal cirógatta meg az arcomat. Ez nagyban emelte önérzetemet, kezdtem öltözködni, sőt a házi kisasszonyunknak megpróbáltam tényleg udvarolni is. Nem csoda hát, ha rólad, édes, egészen megfeledkeztem. És mikor két év múltán megint visszakerültem a mi kisvárosunkba, nem is csodálkozhatol rajta, ha nem szaladtam először is hozzátok, sőt megvallom, azt sem találtam volna meglepőnek, ha te keressz föl engemet. És látod, édes, mintha csak tudtam volna, hogy másnap reggel a mi utcánkon keresztül fogsz a piacra menni, pedig nagy kerülőt tesz, olyan bizonyosan vártalak a kapunál. És tényleg arra jöttél. Ki akartam tenni magamért, és minden áron dokumentálni akartam előtted, mennyit változott azóta a világ és mennyire más az, akit most előtted látsz, mint az, aki valamikor neked a búzavirágot hordta. Legelőször is, ahogy jól körülnéztelek, kijelentettem, hogy nemcsak megnőttél azóta, és hogy valóságos kisasszony lettél, hanem meg is szépültél nagyot. Erre ugyan te lesütött szemekkel azt felelted nekem : „goromba," hanem meg voltam győződve, hogy nem úgy érzesz, mint ahogy* beszélsz, — amit különben magad is bebizonyítottál, mert mielőtt távoztál volna, mégegyszer visszafordultál felém, és biztató, elragadó, kedves mosollyal mondtad : A viszontlátásra ! Aztán ellebbentél. Perkál ruhád lobogott karcsú testeden, s én szárnyakat képzeltem belőle vállaidra. Néztem utánad, ameddig csak lehetett, s amíg a kanyargó utcában végleg el nem tűntél, sőt még azután is, mintha valami fényes, világító sáv maradt volna nyomodban, s mintha ez a sáv égetett, gyújtott volna, úgy éreztem a szívem tájékán. Annyi bizonyos, hogy a két év haladása oda lett és én megint csak az az ostoba gyerek voltam, aki egykor a búzavirágot hordta neked a harmadik határból. Újra napos vendég lettem nálatok, de már nem az udvaron, mint azelőtt. S ebből az időből újra egy kép elevenedik meg lelkemben. A zongoránál ültél és játszottál nekem, én melletted. A mamád valahol kinn járt a konyha körül, s mi egyedül voltunk. Te, édes, bár én aznap beszéltem neked, hogy mennyire érzékeny vagyok az arcomon és a nyakamon, játék közben fölötte gyakran hajoltál felé u, hogy hajad érintse; szokatlan hosszú ideig időztél azoknál arcomat az ütemeknél, amelyeknek hangjegyei én felém estek és nem egyszer szaladtak tovább ujjaid azokon a futamokon, amelyek az én oldalam felé tartottak, s fejed ilyenkor mindig felém hajolt, hajad arcomat érinté. A játékod rettenetes rossz volt, a mama rád is szólt valahonnan a falon keresztül : Ilon ! Hallgattunk is mi rá. Én reszkető kezekkel fordítottam egy-egy lapot a kólán, te botrány rosszul verted a billentyűket. Szemeim a kólák helyett szépséges arcodon voltak, lopva, alattomban téged fürkésztelek , szándékos-e ez az incselkedés, s nem készakarva hajolsz-e felém, hogy hajad arcomat érje. És lásd édes, ekkor megint azt a bizonyos pajkos, édes mosolyt láttam ajkaid körül lebegni, amelyet első találkozásunk óta feledni nem bírtam. S ez a mosoly engem megvadított, bátorrá, merészszé tett, úgy hogy egy ujabb futamnál, mikor karcsú termeted ingerkedve felém hajolt, selyem hajad arcomat érinté : kezem egyszerre csak lesiklott a zongoráról, s karjaim átölelték karcsú derekad. Te sikoltva ugrottál föl , a szék nagy zörejjel dűlt ki alólad, sikoltásodra pedig megjelent a mamád. Bambán és végtelenül szánandó képpel állhattam melletted, amikor mamád szigorúan végig nézve rajtunk, kérdezé tőled : • Felolvastatott a budapesti „Vasmegyei Kor" 1893. márc. hó 11-én 10 éves fennállása jubileuma alkalmával tartott díszgyűlésén. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.