Zalamegye, 1896. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1896-11-08 / 45. szám

XV. évfolyam­) Zalaegerszeg, 1896. november 8. 45. szárq. Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szára ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit­sora 12 kr. ur A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szer­kesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza, ,Zalamegyei gazdasági egyesü­let", a „Zala­egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási, községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. MM­egj­elenik minden vasárnap. Kapuzárás után. Az ország fővárosában, Budapesten, bezá­rultak annak a tündérkertnek a kapui, amelynek egy félesztendőn át csodájára járt az ország s ahová elzarándokoltak a távol Európának civili­zált nemzetei is csodálni egy régi, de maroknyi nép bámulatos energiáját, teremtő képességét és a haladás iránt való rendkívü­li fogékonyságát. Mi szomorúan állunk meg ezek előtt a be­zárt kapuk előtt! Elszomorít bennünket, hogy elmultak dicsőséges, a szép napok ! Elszomorít bennünket, a­hogy ez a tündérkert nemsokára oda lesz dobva a bontó csákányok vashegyének ; hogy az a sok szépség, amelyet egy nemzet — mint egy téli kaptárba — összehordott, szétzüllik, szerte múlik s nem láthatjuk magunk előtt hosszú hosszú ideig azt a tárlatot, amely bennünket lelkesített, önérzetünket fokozta, bizalmunkat a nemzet jö­vőjében erőssé, rendíthetetlenné tette. Valóban kár, hogy minden elmúlik a földön ! De amikor megadjuk magunkat a változ­hatatlan sorsnak , fölébred bennünk a prakti­kus gazda és mérlegelni, számítgatni kezdjük az eredményeket. Mit eredményezett a megfeszített munka ? Mit képvisel az aratás eredménye? És itt szigorúan mérlegelünk , mert hisz a magunk bírái vagyunk. Ez ez okból nem ragad el bennünket a keb­lünkben még most is fellángoló tüze a hazafiúi lelkesedésnek, hanem sorra vesszük az eredmé­nyeket szigorú komolysággal,pártatlan igazsággal. A legfőbb és legtöbbet érő eredménye ki­állításunknak s a vele kapcsolatban rendezett ezredéves ünnepségeinknek, hogy a külföldön föl­fedeztek bennünket. Évszázadok mulasztásai ugyan­is, valamint az utolsó évtizedeknek rossz akaratú magyarázói a külföldön olyannak tüntették fel a magyar nemzetet, mely a kultúra alacsony fokán, erőszakkal és jogtalanul nyomja el a nála sokkal nagyobb számban levő nemzetiségeket. Jól emlékezhetünk a csak közel­múltban történ­tekre, amidőn a külföld kóbor zsurnalisztái rólunk oly alávaló hireket terjesztettek, hogy hazánkban még most is a régi „betyár" világ uralkodik s akadtak komoly, előkelő emberek, akik állig fölfegyverkezve, mint valami szudáni expeditióra, jöttek el hozzánk Budapestre, hogy a magyar „pusztán" kalandokra vadászhassanak s megis­merkedhessenek Rózsa Sándorral, a gavallér betyárral. Akadt egy angol tíz évvel ezelőtt, aki szörnyű haragra lobbant, mikor Budapestre érve, itt európai várost, európai viszonyokat és erkölcsö­ket talált s nem akartak neki egy „jogász"-t, meg egy „kanász"-t mutatni. Egy heti sikertelen kutatás után azzal utazott el Budapestről, hogy ilyent talál Párisban is, azért nem kell 48 óráig tovább utaznia. Ilyen vélemények voltak felőlünk ez ideig a külföldön. És a kiállítás, mely hozzánk vonzott mintegy kétszázezer idegent, akik között a külföld leg­kiválóbb nemzeteinek írói, politikusai, szereplő férfiai voltak ; akik fölismerték erőnket és hiva­tásunkat a kulturában ; akik nem szűntek meg a dicséretben, a magasztalásban; — mindezeket az exotikus rágalmakat összetörte, a külföldet alkotóképességünkről, politikai érettségünkről föl­világosította. A világnak ezer, meg ezer lapjában egy év leforgása alatt számtalan cikk és közlemény jelent meg Magyarországról, amennyit nem írtak rólunk az elmúlt ezer év alatt összesen. Hogy mi volt ezekben a cikkekben, azt olvashattuk napról-napra , mert hisz jó részüket a magyar sajtó is reprodukálta. Feltétlen elismerés, igen gyakran magasztalás s nem egyszer bocsánatkérés volt, hogy a ma­gyar nemzetet annyi ideig egészen félreismerték Ismételjük, hogy a külföldnek ez az elis­merése és magasztalása képezi ezredéves kiállí­tásunknak legnagyobb eredményét! A másik fő eredménye kiállításunknak köz­gazdasági. A kiállítás nemzetünk erejének olyan tel­jességét tárta az ország elé, hogy egy csepp jó­akarattal minden igaz magyar minden szükség­letét beszerezheti hazai forrásból. Nem kell be­várnunk, míg a külföldi utazók, akik országunkat egészen elárasztják, helyünkbe jöjjenek s nya­kunkba sózzák szóbeszédüségükkel a külföldi selejtes termények maradékát látszólag ugyan olcsóbban, mint a hazai, de a valóságban sok­kal drágábban. Az ilyen külföldi gyártmányokat látszólag csakis az olcsóság jellemzi. Sem szín, sem jó ízlés, sem tartósság dolgában meg sem közelíti a hazai iparos munkáját, melynek már azért is jobbnak kell lennie, mert képtelen versen­nyel kell szemben állania. A kiállításon láthattuk, hogy nem kell a külföldre szorulnunk sem ruházati cikkeink, sem a gazdasági gépeknek a behozataláért. Van itt bőven minden, csak a magyar emberben legyen meg annyi hazafiság hogy megkérdezze a ke­reskedőtől, honnan szerzi be áruit ? És végül az eredményeknek a során kiemel­kedik az erkölcsi diadalérzet, amelyet az ország egész lakossága merített a kiállítás látogatásából. Három-négy millió magyar ember látta kulturális érettségünket, köztük közel fél millió a föld népéből. Amazokban a magyar nemzet erejének tudatát, emezekben a magyar állam­eszméhez való ragaszkodás érzetét élesztette és erősítette a kiállítás. Az ifjúságot büszkévé tette magyarságára, az öregeket nyugottá tette az ország sorsa iránt. Az iparost bizalommal töltötte el, a keres­kedőnek új forrásokat mutatott, a vállalkozónak feltárta a nemzet kiaknázh­atlan kincseinek egész egész tárházát. A „Zalamegye" tárcája. Kitagadva? Elbeszélés. Irta :Rédei Lajos. Egy óránál tovább nézte a sötét, szegényes lakás ablakán keresztül, m­íg nem alakját megpillanta. De azok a lassú léptek, a mellre horgasztott fő és a néma kétségbeeséstől földre szegzett tekintet eléggé elárulták, hogy ismét hasztalan­­ áradott, hogy minden remény nélkül tér haza, miként a múltban. De azért az arc, mel­lyel elébe sietve, üdvözölte, mosoly telt volt, legalább külseje erről tanúskodott. Azonban azok a kék szemek, melyek most még nagyobbaknak látszottak a lesoványodott, beesett halovány arcon, azok a szép szemek, melyek Lufkánt az égboltozat csillagai az éj sötétjében, oly tündöklően fénylettek, most a titkon hullatott tengernyi könnyek miatt csillogó fényüket nélkülözték. S az a tudat, hogy ezen nyomorúságos állapotnak, a beköszöntött szükségnek és a vesztett isménynek, egyedüli okozója ő maga, oly maró fájdalmat okozott, hogy attól nem bírt menekülni. Ha szabadkozott volna s nem megy nőül hozzá, vagy legalább azon időpontot húzta, halasztotta volna, mig nem atyjának beleegyezését frigyükhöz kinyerhették volna, akkor minden másként történik, mert Géza nem csak legidősb fia volt atyjának, hanem egyúttal kedveltje is. A mostohának minden fondorlata, cselszövénye, hogy saját fiát csempés­sze be Géza helyett az atya szeretetébe, hajótörést szenvedett volna s ha Géza atyját, azzal, hogy őt — Lacit — feleségül vette, meg nem haragítja és mélyen meg nem sérti, most nem volna oly nyomorban. Ennek egyedül csak ő az oka. Hogy is merészke­dett egy közönséges lelkész leánya, kinek atyja a leg­csekélyebb földi javakkal sem rendelkezett, feltolakodni egy gazdag családba és ezzel az atyát fiával ellenséges viszonyba hozni ? —­­Ugyan azon eredmény, édes lelkem mondá Géza, midőn a hiányosan bútorozott hajlékba lépett és gyengéden m­egcsókolá nejét. — Minden megüresedett állásra száz pályázó folyamodott s mindegyiknek nagyobb reménye és több előjoga van a kinevezésre, mint nekem. Mihez is értek én, m­it is tanultam ah­oz képest, hogy másokkal szemben előnyben részesüljek és eszem, munkabírásom után szerezzem meg kenyeremet ? Nem vagyok másra alkalmas, minthogy napszámos legyek. Istenemre közéig az idő, a midőn napszámossá kell lennem, m­ondá és a fáradtságtól s lelki gyötrelem­től kimerülten egy székre rogyott. — Te nagyon fáradt vagy édesem, midőn fejét arcához hajtá és kezével ajakát mondá Luci, simogatta, mig ő a sötét barna húshajzatba temeté jobb kezét. Még ma mit sem ettél — folytatá a gondos nő ! Géza szótlanul intett, hogy Luci eltalálta a valót. — És én csak igen sovány eledellel szolgálhatok édes Gézám, mert a vendéglősné ismételve oly barát­ságtalanul fogadott. Ekkor sirás fogta el a szegény asszonyt és kezeibe rejtő kétségbeeséstől barázdált halvány szép arcát. Önkénytelenül visszatért emlékezetébe és elmondá férjének, hogy mily adag gorombaságot kellett a cseléd­lányok jelenlétében eltűrnie a kíméletet nem ismerő korcsmárosnétól, mert a lakbért nem voltak képesek megfizetni. Géza hallgatagon ült, gondolatokba elmerülve, és mit sem válaszolt, de azért Laci észrevette, hogy tehe­tetlen dühében és kétségbeesésében fogait csikorgatá. Azonnal megbánta, hogy a korcsmárosnéval való kellemetlen találkozásának részletezésébe bocsátkozott. — Tudod édes Gézám, hogy ő igen ingerlékeny s nem is gondolta úgy, miként magát kifejezte. Ah Lucikám, szegény Lucikám ! mily nyomort és gyalázatot hoztam én reád, mondá Géza sirva és arcát tenyerébe rejté.' Te édes Gézám? — Nem, ezerszer nem, hisz én vagyok egyedüli oka e te mérhetlen szerencsétlensé­gednek. Ha én még­is — de nem, még ha meg nem történtté tehetném is, nem kívánhatom, mert én téged oly végte­lenül szeretlek ! Válasz helyett szorosan magához ölelte és csókolta haját és kék szemét, mi­közben lágyan suttogá : — S ha semmink sincs, épen semmink édes Lucim, de egymásé vagyunk és ez több, értékesebb a világ minden kincsénél. Egymáshoz simulva ültek egy ideig. Hirtelen zörgettek az ajtón. Szabad ! Itt van egy távirat, mondá egy leány,az ajtót kinyitva. Luci sietve átvevé a sürgönyt, melyet férje, azon hiedelemben, hogy az kedvező a válasz egy kért állás iránt benyújtott számtalan kérvényének egyikére, resz­kető kézzel felnyitott. Márthától jött, mondá és hangosan olvasá: „Atyja halálos betegen fekszik. Azonnal jöjjön. Minden jövete­létől függ". Mártha volt Gézának dajkája ; ő volt az, ki minden időben Géza érdekében eljárni az alkalmat táplálta a remény, hogy apa és fiú között a kereste és kibékülés bekövetkezik. Siess Géza ! Nem szabad egy percet sem késned. Igazad van kedvesem, rögtön indulnom kell, hogy még életben találjam édes­atyámat. Szegény atyám ! Ekkor ültéből felugrott, és kalapja után nyúlt, de már az ajtónál ijedten vissza­fordulva mondá nejének. „De hát én — én nem mehetek egy tapodtat sem, hisz nics az utazáshoz megkívántató pénzem ! — Oh Istenem, hogy erre nem is gondoltunk, válaszolá Luci.­­ Talán a korcsmárosné . . . ? Laci kétkedőleg rázza fejét. — Akkor édesem, valamit zálogba kell tennem ! — Oh édes Gézám! mit tegyünk ? Nincs már semmink sem, a­mire adnának valamit. Mai számunk: IOZ fél ÍV mellék­let van csatolva

Next