Zászlónk, 1920. szeptember - 1921. június (19. évfolyam, 1-10. szám)

1920-09-15 / 1. szám

1920. szeptember 15. ZÁSZLÓNK I. A kollégium folyosóin szokatlan csend pihen. Pedig most szabad idő volna, ha nem csal az emlékezetünk. De nemcsak a folyosók, a termek is üresek . . . Nincs Studium, nincs előadás, nincs kis diák. A szomorú 1918.-i ősz szétszórta őket. És ez a csend sem olyan, mint máskor . . . Nem nyugodt, nem pihentető, ijedt, terhes, fájdalmas, várakozó csend ... A lesújtott, fe­szült idegű magyar lélek csendje : a gyászos, szégyennel, mocsokkal teli októberi forradalom után. De mégis ! Ajtó nyílik. Két nagy diák közeledik. Hát mégis, mégis van még itt élet? Van még! Az itt ma­radtak, akik nem tudtak hazamenni! Akik bárcsak haza­mehetnének, ki Erdélybe, ki a Felvidékre, ki Bácskába, Bánátba ! . . . Úgy, mint nem is olyan rége ! . . . De most, most napról-napra szűkül a gyűrű ... A diadalmas hódítók, bocskorban, szalmakalapban, toprongyos csoportokban, lassan, félve lopakodnak előre, hogy aztán, mikor nincs, aki ellenálljon, diadalmas győzelmi bevonulásokat tart­sanak szomorú, hihetetlen tehetetlenségbe merült váro­sokba, falvakba . . . — Oh, szégyen most magyarnak lenni ! Az egyik fiú mondja ezt társának ... A szavak végig­suhognak a csendes folyosón . . . s eljutnak, visszhangra találnak messze, túl a falakon is . . . hallatlanul is . . . minden magyar szívében . . . — Nézd, Ferkó, — nyúlánk, sápadt arcú fiú, aki mondja — nézd a térképet ! . . . Előhúzza az újságot s mutatja a belerajzolt térképet. — Nézd Ferkó, már hol járnak 1 Nagyszombat az övék . . . Szered is . . . A mi kis falunk már szintén a kezükben 1 . . . Istenem 1 A mi házunkban gyáva, rabló cselákok 1 .. . — Ne izgasd magad, Pista 1 Nem kell mindjárt úgy elszomorodnod 1 Nem lesz az így sokáig . . . Egy-ket­tőre összeszedjük magunkat! Hallottad, már szervezik is a nemzetőrséget. Érsekújvár körül nagy ellenállás lesz­­ . . . Aztán egy-kettőre kirepül a sok rabló az or­szágból . .. — Hiszen jó, abban nem kételkedem, hogy pün­kösdi királyság az övéké ... De tudod, apám, meg az anyám . . Apám kemény ember, a véleményét sem hallgatja el . . . Te, Ferkó, úgy féltem őket ! Elhallgatott. Ferkó nem válaszolt . . . Nem tudott hirtelen újabb vigasztaló szót találni. A folyosó végé­ben felmentek a lépcsőkön. Az üvegajtó nagyot nyikor­­dult. A két fiú szabad levegőre jutott. A kollégium kertje hegyoldalban feküdt, több ter­­raszszerű tér volt egymás fölött. Pista és Ferkó lassan felsétáltak a legfölső terraszra. A téli alkony már ráereszkedett a fővárosra, de még jól lehetett látni . A­áz épületei élesen kiváltak a szürke­ségből . . . Szemben a levéltár hatalmas, vörös épülete, odább a helyőrségi templom bástyaszerű tornya, meg hátrább a Mátyás-tempom csúcsívei. A Svábhegyre azonban már rászállt a teli köd.­ Csak az itt is, ott is előtűnő lámpák apró fénypontjai jelezték a villákat . . . legfelül a templomot s a víztorony irányát. Hideg szél kerekedett. A két fiú fázósan fogta össze a nagy gallért, jobban a fejükbe nyomták a sipkájukat s rótták az utat fel és alá . . . Pista kezdte újra a beszédet: — Ma levelet kaptam bátyámtól. Tudod, a Gabitől, aki huszárfőhadnagy a Nádasdy-regimentben . . . Azt írja, hogy ő csak jól van. Nemrég kapott hírt hazulról. Odahaza nincs baj. — No, látod! Nem kell mindjárt aggódni ! Mikor írta a levelet ? 1 — Tegnapelőtt ! Elég gyorsan ideért 1 — Bizonyosan jól vannak szüleid 1 — Hadd, Ferkó, azóta egy hét is eltelt! Egy hét! Minden megváltozhatott azóta 1 — Cak bízni, bízni kell, Pista ! — ... írja a bátyám, hogy feloszlatták az ezredü­­ket! . . . A Nádasdy-huszárezredet! . . . Hogy milyen szomorú is volt az . . . összegyűltek a tisztek, már akik ott vannak s mindenik vitt magával emléket a tiszti kaszinóból . . . Szépen, testvériesen megosztoztak. A távollevőknek is gondosan eltették a részüket . . . Egy képet, egy zászlócskát, egy-egy puskát, kardot . . . Min­dent, ami tiszti közös tulajdon volt . . . Megőrzik és el­teszik — a jobb időkre ! . . . Jobb idők­­ . . . A városból tompán hangzott fel a moraj . . . Pista és Ferkó megálltak. Figyeltek. — Milyen szép kép . . . Nézd, Pista! — Látom, látom, Ferkó ! De nem tudok benne gyö­nyörködni ! . . . Nem merek benne gyönyörködni. Hát megérdemeljük mi ezt ? . . . Kőrös-körül elszedik tőlünk a haza földjét, — mi meg tétlenül ülünk itt a főváros­ban, mintha csak ez volna Magyarország ! Hát nem hallatlan, arcpirító szégyen az, ami itt történik?! Ez a gyáva meghunyászkodás­­ ? . . . — Te, nem is lehetnek azok magyar emberek, akik most az országot kormányozzák ! — tüzelt Ferkó. — Ez az alázatoskodó hajlongás, gyáva meghunyászkodás nem a magyar ember tulajdonsága. — Ez az, Ferkó, — vágott pajtásának szavába Pista! — Nem magyar sajátság!... S ez még vigasz­taló ... De hát akkor, ha nem magyar, hol van hát a ma­gyar­­ ? A magyar ! Hiszen mindig azt hallottuk : a ma­gyar hazáját utolsó csepp vérig védi ... És most! . . . Mi történhetett velünk ? Egyszerre az épület felől kiáltás hallatszott... — Korompay 1 Korompay 1 — Hallod Pista ! Téged szólítottak 1 — Korompay, itt vagy ! ? — Itt, itt ! Mi történt ? — kiáltotta vissza Pista. — Gyere azonnal! Keresnek ! Pista szive nagyot dobbant. Ilyen szokatlan esti idő­ben. Előre futott, Ferkó elmaradt mögötte ... A folyosó ajtajában egyik konviktor, Gálszécsi Jani várt Pistára. — Pista, siess a prefektus úrhoz ! Pista felrohant a második emeletre s lihegve állt meg a tisztelendő úr előtt, aki szobájában már várt rá. — Korompay, azonnal készüljön föl. Kijön velem az Újszentjános-kórházba.Egy beteg akar magával beszélni !

Next