Zászlónk, 1924. szeptember - 1925. június (23. évfolyam, 1-10. szám)

1924-09-15 / 1. szám

1924 szeptember 15. ZÁSZLÓNK — Igenis, tanár úr. Hát igaz, ami igaz. Nagy kitüntetés érte Csejtey Laj­csit. Díszes közönség előtt elszavalni az ünnepi ódát — nagy, nagy dolog. Irigy szempárok szegződtek a sze­rencsés kiválasztott felé. Különösen Misó haragudott. Elvégre ő igazi csehszlovák gyerek, mit szavaltatja a tanár úr ezt a magyar kölyköt. Nem is a legjobb tanuló. De mindegy. A tanár úr határozott. A gyerekek hall­gattak. Lajcsi pedig szívdobogtató örömmel üldögélt a helyén. Szinte meghatott komolysággal vette át a hosszú cseh nyelvű költeményt s a kabátja belső zsebébe rej­tette. Voltak elegen magyar gyerekek is az osztályban, de bizony — ha beszédjöket hallgatta volna valaki — senki sem­ sejtette volna bennök a magyart. Óra után, amint megindult a zaj, a lárma, csak tót meg cseh szavak röpködtek a levegőben. Még az utcán is, amikor már nem állt mögöttük a csehszlovák tanár, csak tovább karatyolták a szlovák szavakat. Pedig az a kis csoport, amely Csejtey Lajcsival ha­ladt a nagytemplom felé, csupa magyar gyerekből állt. Mind egyívású, tizenkét-tizenhárom éves magyar gyerek. Igaz, igen szigorúan tilos volt nekik magyarul be­szélniük, még az utcán, egymás közt is, — de az már mégis furcsa, hogy a magyar ajkakról csupa csehszlovák dicséret görgedezett a keményejtésű szavakban. Hogy így, meg úgy. Milyen kitüntetés. A dicső Mas­­sarykról szóló, a csehszlovákok felszabadulását ünneplő költeményt Csejtey Lajcsi szavalhatja. Lajcsi szerényen, boldogan mosolygott. Kedves iglói utcák ! Gondoltátok-e ezelőtt csak egy­néhány esztendővel, hogy falaitok közt a cseh áruló neve lesz ünnepelt ? Drága vonagló édes magyar föld, hogy nem rázkódol össze, amikor tulajdon kis magyar gyerekeid lelkéről tűnt el a hármashalmú, négyfolyamú képed. Hiszen talán nem is tehetnek azok a magyar gyere­kek róla. Itt van a Lajcsi is. Két esztendős volt, amikor a nagy háború kitört. Három is alig múlt, amikor azt a kékszemű bánatos asszonyt, az ő anyukáját kivitték abba a komoly, szomorú kertbe, amelynek a neve: temető. S még öt éves sem volt, mikor egyszerre elkerült a szülői házból, be a városba egy mogorva, fejkötős nénihez, aki komoly szigorúsággal, röviden tudtára adta, hogy ezután nála fog maradni, mert apukája, aki — mint tiszt — kinn harcolt a lengyel mezőkön — meghalt. Eltemették a messzi harcmezőn, a jó Isten tudja, hol... Aztán vége lett a háborúnak. Jöttek a hódítók. Oda­haza az öreg néni, a mama nagynénje, konokul hajto­gatta, hogy jól van így. Végre a tót is ember lett, — nincs többé gyűlölt magyar uralom. Az iskolában másról sem hallottak, mint a csehszlo­vák dicsőségről. Árpádot csak mint rablót említették. Szent Istvánról alig beszéltek. Mit tudták ők, hogy volt Szent Lászlónk, Nagy Lajosunk, Mátyás királyunk, hogy van szent koronánk, drága dicsőségünk. De an­nál inkább tanultak Szvatoplukról, az ősrégi s most feltámadó szlovák birodalomról, a dicsőséges cseh fel­szabadító brigádokról, a nagy Massarykról. Bizony szörnyű-csuda históriák is voltak ezek. Lehe­tett rajtuk lelkesedni. És az elhomályosuló kis magyar lelkek tükrén mind erősebben, mélyebben belenyomódott a csehszlovák állameszme nagyszerűsége. Hát most is ott bandukoltak hazafelé nagy beszél­getéssel. Az egyik mellékutcából halványképű, kopott­ruhájú fiú lépett eléjök. Amint meglátta Lajcsiékat, mosolyogva köszönt feléjük. — Szervusztok fiúk, hogy vagytok ? Az árva magyar szó kedvesen csendült fel a halvány­arcú gyerek arcán. Lajcsiék azonban rá sem hederítettek. Mintha csak nem is hallották volna. — Ejnye fiúk, hát már meg sem ismertek ? Azért, mert gimnazisták lettetek ? Lajcsiék most aztán kezdtek igazán haragudni. Leg­jobbnak látszott volna szó nélkül tovább menni s nem felelni annak az alaknak, aki nem tudja, hogy az utcán nem illik magyarul beszélni egy derék diáknak sem, de Lajcsi gondolt egyet. Elvégre Kelemen Józsi, az állomásfelvigyázó fia, jó gyerek volt. Nem tehet róla, hogy nem jár gimnáziumba. Odaszólt neki, hogy jól vannak s azután alászol­­gája. De tótul hangzott a válasz. Kelemen Józsi felhúzta rá a szemöldökét. — Na, fiúk, hát ti már magyar fiú létetekre nem is szóltok magyarul ? Lajcsiék megütődve álltak meg. Mi az ? Mit mond ez a fiú ? De Józsi csak nem hagyta abba. — Igen, igen. Magyar fiú nem beszél szlovákul. Szé­­gyeljétek magatokat. — Mit? Hogy ők szégyeljék magukat? — Hallgass, mert képen talállak. Ezt már magyarul mondta Lajcsi. De Jóska nem ijedt meg. — No végre megjött a magyar szavad! Bizony, szé­­gyelhetitek magatokat, ti áruló, szlovákos magyarok. — Hogy mondtad ? Sápadtan nézett össze a Lajcsi-féle társaság. Egymás­hoz szóltak is valami biztatót azon az idegen nyelven, aztán nosza neki. Egy intésre rárohantak Józsira és szállottak az ütlegek. De Józsi sem volt rest. Védeke­zett keményen. Már két nagy repedés éktelenkedett kabátján, arcán nagy daganat kékellett, de még mindig állta a csapásokat. Egyszerre épen orron érte Lajcsi ütése. Megtántorodott. A vér kiserkedt orrán, száján. A fiúk meghökkenve néztek egymásra, kivált amikor a­ tanár úr­ arcát is megpillantották a járókelők közt. Gyors léptekkel sietett feléjök. Józsi gyerek lihegve dőlt a falnak. Ránézett a táma­dóira, különösen Lajcsire s fájdalmasan mondotta: — Te bántottál engem, Lajcsi, te, akinek az édesapja épen a csehek árulása miatt halt meg a háborúban. Lajcsi rámeredt a fiúra. — Az én apám ? — A Hed. Tegnap, volt nálunk egy nagybácsim Sze­gedről. Ő mondta. Ő együtt volt apáddal a nagy há­borúban. — Mi az, mit verekedtek itt, ti haszontalanok ? A vörösképű cseh tanár így ripakodott a megszep­pent társaságra, de rögtön felderült az arca, amint a verekedés okát meghallotta. — Derék fiúk vagytok. Megelégedetten távozott. A fiúk magukra maradtak. Míg ők a tanárral beszélgettek, Józsi is elment. Csendesen lehorgasztott fővel, épen nem menekülő szándékkal! Lajcsiék még látták, amint eltűnik a nagytemplom mellett. Nem mentek utána. Nem szóltak egymáshoz sem. Nem tudtak örülni sem a győzelemnek, sem a dicséretnek. Két hétig kell még várni a záróünnepségig. Addig szünet. A fiúk akár haza is mehetnek, ha akarnak. Lajcsinek a verekedés óta bizonyos tompa nyugta­lanság rejtőzött a szívében. Sokat, nagyon sokat gon­dolt e napokban az édesapjára. Próbálta vissza­idézni emlékébe a drága arcot. De régen volt, ő ki­csiny gyermek volt. Csak halvány körvonalak bontakoz­tak ki a lelke előtt. És mégis, a szíve forró szeretettől csordult meg a porladó halott után. És egyszerre heves vágy markolt a lelkébe. Haza, hazamegy a szülői házba, ahol olyan régen nem volt, hol megtudhatna valamit az igazságból. Tudta, hogy a néni nem engedi el, így hát egyik hajnalban maga indult a nagy útnak. Hosszú volt az út,­­ mégis fürgén szaladt végig az ösvényen, amikor az esti alkonyatban a falut meg­pillantotta. Kérdezősködnie kellett, hogy a régi házat megtalálja.­ ­

Next