Zászlónk, 1931. szeptember - 1932. június (30. évfolyam, 1-10. szám)

1931-09-15 / 1. szám

4 ZÁSZLÓNK 1931 szeptember 15. Sándor barátunk állandó balsze­rencsével küzdött, Windsoron sem kerülhette ki vég­zetét. Mielőtt oda­költözött volna, egy fényes aján­latot kellett az Egyesült­ Államok egyik légiforgal­mi vállalatától el­utasítania, csupán azért, mert a szi­gorú bevándorlási rendeletek miatt nem telepedhetett meg a „Dollárok Hazájá”-ban, aho­gyan Amerika ezen állam-ko­losszusát nevezik. Windsoron ismét megcsillant a farmer-főhadnagy előtt a jövő, amikor reménye lehetett a kanadai pilóta­igazolvány megszerzésére. Ez esetben állása máris biztosítva látszott. A helybeli repülőiskola kölcsön­­zendő gépét azonban éppen a vizsgát megelőző napon törte össze a saját bordáival együtt a tulajdonos és ez egyszeriben véget vetett Wilczek Sándor kanadai repülőkarrierjének is. Vagy talán csak látszólag? . . . A mostoha körülmények és a gyermekkori emlékek összecsendüléséből született meg az eszme: az óceán átrepülésének gondolata. Amidőn ugyanis Wilczek Sándor egyszerre pénz és kereseti lehetőség nélkül ma­radt, a gyermekkori jóbarátok életének sötét óráiban sem hagyták magára. Dr. Molnár Jenő marosvásárhelyi származású windsori református lelkész és neje látták vendégül a szárnyszegett pilótát s amennyire tellett, segítették, hogy a sorscsapások elviselhetőbbé váljanak számára. Ilyen körülmények között jutott eszébe Molnárné­ Waldman Rózsának, a budapesti Nemzeti Zenede volt zongoratanárnőjének az óceánrepülés gondolata. A windsori kálvinista papné 1929 decemberének első hetében, egy zimankós téli este így szólt férjéhez:­­— Te pap vagy, gyújtsátok fel az idegenbe szakadt magyarság szívében a fájdalmak országa iránti kö­telességtudást, indítsátok meg egy óceánrepüléssel azt a világpropagandát, amely majd a sajtó „Front- Page”-einek hatalmával szét fogja verni a magyar szé­gyen-bilincseket. Itt a Sándor". . . ő ezért, ha kell, halni is tud . . .” És úgy lett, amint a kanadai magyar asszon­y meg­álmodta. Alig tellett bele húsz hónap — mily kis idő a gáncsoskodásoktól tövises külföldi magyar közélet­ben —, és­ az akarat utat teremtett a magyar gépma­dár számára is a nagy vizek felett, egészen a világ­lapok „Headliner”-jeiig. Ennek a húsz hónapnak a történetét kár volna rész­letesen firtatnunk. Annyira jellegzetesen magyar volt az óceánrepülés előkészítésének minden egyes mozza­nata, hogy ismétlésekbe bocsátkoznánk csak, ha a szinte emberfeletti idealizmust, gép nélkül is a ma­gasba törő lelkesedést,­­— viszont ugyanakkor a sze­génységtől kezdve a rosszakaratú aknamunkáig vál­takozó akadályokat részleteznék. Egyet azonban meg kell állapítanunk: az amerikai sajtónak még az a része is, amely esetleg nem értett egyet a szervezés és az eszme kivitelének egyes fá­zisaival, a­mint egyetlen ember állott az ügy szol­gálatára. S nagyrészt ennek köszönhető, hogy a gon­dolat az amerikai és kanadai magyarság szívében ter­mékeny talajra hullt. Oroszlánrésze volt az óceánrepülés sikerében isgr. Eördögh Elemér toledói plébánosnak, az Amerikai Ka­­tholikus Magyar Lelkészegyesület elnökének és az amerikai magyar szellemi élet egyik legkiemelkedőbb alakjának. Amint Msgr. Eördögh e sorok írójának, mint ke­resztfiának annak­idején bizalmasan elárulta, nagy küzdelmet kellett vívnia önnönma­­gával: minden es­hetőséget meg kellett tatolnia, mi­előtt az előké­szítőbizottság el­nöki tisztségét magára vállalta. Hiszen az óceán­repüléshez oly rengeteg sok pénz kell s az amerikai magyarságot már annyiszor kop­­pasztották meg a legkülönbözőbb köntösökbe bujta­tott „nemes célok” ürügye alatt lelketlen „luft-in­­spektor”-ok . . . Eördögh Elemér azonban nem az a férfiú, aki sze­mélyének mindenki által oly nagyrabecsült varázsát és egészen a washingtoni Fehér Házig magasuló hat­hatós összeköttetéseit megtagadhatta volna a magasz­tos cél közkatonáitól. És amit egyszer a Monseigneur a magáévá tett, an­nak sikerét nem kell többé féltenünk. Főtisztelendő Eördögh Elemér — amint elfogadta a közeli Nia­­gara-félszigetről átrándult dr. Molnár és a hozzá csat­lakozó Plattinger Ferenc detroiti lapszerkesztő veze­tése alatt megjelenő küldöttség előterjesztését­­— azon­nal vonatra ült és hetekig kilincselt az érdekelteknél az óceánrepülés megvalósítása érdekében. Nemcsak a bíbortalár méltósága és az amerikai magyar köz­életben elért magasság,­­ hanem baráti kötelék is kellett ahhoz, hogy Msgr. Eördögh Elemér üres kézzel ne térjen haza Washingtonból. Csak azt nem sikerült elérnie, hogy a Szent Imre-év tiszteletére „Emericana” bélyegeket bocsásson ki a repüléssel kapcsolatban az E. A, mely egyes feltevések szerint végeredményben a liliomos magyar szenttől nyerte volna nevét. Mr. Brown, a hatalmas Egyesült­ Államok postaügyi minisztere, Hoover pártjának legfőbb támasza, a re­publikánusok választási marsallja is mellénk állt. Eördögh Elemér baráti kézszorítására magyar piló­táknak adta az első jogot arra, hogy mint hivatalos postarepülők keljenek át az Atlanti-óceánon. Akik sej­tenek valamit arról, hogy Amerikában mit jelent meg­szerezni az ország számára a rekordot, az elsőséget, azok tudják csak valójában felfogni Brown postaügyi miniszter engedélyének fontosságát és méltányolni Msgr. Eördögh önfeláldozó fáradozását, mi több: ér­tékelni egy nagy amerikai magyar karrier szavának a súlyát . . . Minden megvolt tehát —­ csak a pénz hiányzott. Már­pedig a békebeli magyar állapotok visszaállítá­sát célzó mozgalom ebben az egyben nagyon is ha­sonlított a háborúhoz: pénz, pénz és harmadszor is pénz kellett hozzá. Az amerikai magyar lapok, különösen a newyorki „Népszava”, a clevelandi „Szabadság”, a „Detroiti Hírlap” és a chicagói „Az Írás” karöltve a „Kanadai Magyar Újság”-gal hiába fújták heteken, hónapokon át a riadót, amikor munkanélküliség és nyomor pusz­tít még a bennszülött amerikaiak és kanadaiak között is, ugyan honnan lenne pénze a magyarnak? A többi óceánrepülést valamely nagy olaj- vagy repülőgépépítő vállalat pénzelte és így titokban ké­szültek az útra. A mi esetünkben a nagy nyilvánosság Endresz Gy. és Magyar S. a Justice for Hungary fedélzetén, New Yorkban, indulásuk előtt.

Next