Zászlónk, 1931. szeptember - 1932. június (30. évfolyam, 1-10. szám)
1931-09-15 / 1. szám
4 ZÁSZLÓNK 1931 szeptember 15. Sándor barátunk állandó balszerencsével küzdött, Windsoron sem kerülhette ki végzetét. Mielőtt odaköltözött volna, egy fényes ajánlatot kellett az Egyesült Államok egyik légiforgalmi vállalatától elutasítania, csupán azért, mert a szigorú bevándorlási rendeletek miatt nem telepedhetett meg a „Dollárok Hazájá”-ban, ahogyan Amerika ezen állam-kolosszusát nevezik. Windsoron ismét megcsillant a farmer-főhadnagy előtt a jövő, amikor reménye lehetett a kanadai pilótaigazolvány megszerzésére. Ez esetben állása máris biztosítva látszott. A helybeli repülőiskola kölcsönzendő gépét azonban éppen a vizsgát megelőző napon törte össze a saját bordáival együtt a tulajdonos és ez egyszeriben véget vetett Wilczek Sándor kanadai repülőkarrierjének is. Vagy talán csak látszólag? . . . A mostoha körülmények és a gyermekkori emlékek összecsendüléséből született meg az eszme: az óceán átrepülésének gondolata. Amidőn ugyanis Wilczek Sándor egyszerre pénz és kereseti lehetőség nélkül maradt, a gyermekkori jóbarátok életének sötét óráiban sem hagyták magára. Dr. Molnár Jenő marosvásárhelyi származású windsori református lelkész és neje látták vendégül a szárnyszegett pilótát s amennyire tellett, segítették, hogy a sorscsapások elviselhetőbbé váljanak számára. Ilyen körülmények között jutott eszébe Molnárné Waldman Rózsának, a budapesti Nemzeti Zenede volt zongoratanárnőjének az óceánrepülés gondolata. A windsori kálvinista papné 1929 decemberének első hetében, egy zimankós téli este így szólt férjéhez:— Te pap vagy, gyújtsátok fel az idegenbe szakadt magyarság szívében a fájdalmak országa iránti kötelességtudást, indítsátok meg egy óceánrepüléssel azt a világpropagandát, amely majd a sajtó „Front- Page”-einek hatalmával szét fogja verni a magyar szégyen-bilincseket. Itt a Sándor". . . ő ezért, ha kell, halni is tud . . .” És úgy lett, amint a kanadai magyar asszony megálmodta. Alig tellett bele húsz hónap — mily kis idő a gáncsoskodásoktól tövises külföldi magyar közéletben —, és az akarat utat teremtett a magyar gépmadár számára is a nagy vizek felett, egészen a világlapok „Headliner”-jeiig. Ennek a húsz hónapnak a történetét kár volna részletesen firtatnunk. Annyira jellegzetesen magyar volt az óceánrepülés előkészítésének minden egyes mozzanata, hogy ismétlésekbe bocsátkoznánk csak, ha a szinte emberfeletti idealizmust, gép nélkül is a magasba törő lelkesedést,— viszont ugyanakkor a szegénységtől kezdve a rosszakaratú aknamunkáig váltakozó akadályokat részleteznék. Egyet azonban meg kell állapítanunk: az amerikai sajtónak még az a része is, amely esetleg nem értett egyet a szervezés és az eszme kivitelének egyes fázisaival, amint egyetlen ember állott az ügy szolgálatára. S nagyrészt ennek köszönhető, hogy a gondolat az amerikai és kanadai magyarság szívében termékeny talajra hullt. Oroszlánrésze volt az óceánrepülés sikerében isgr. Eördögh Elemér toledói plébánosnak, az Amerikai Katholikus Magyar Lelkészegyesület elnökének és az amerikai magyar szellemi élet egyik legkiemelkedőbb alakjának. Amint Msgr. Eördögh e sorok írójának, mint keresztfiának annakidején bizalmasan elárulta, nagy küzdelmet kellett vívnia önnönmagával: minden eshetőséget meg kellett tatolnia, mielőtt az előkészítőbizottság elnöki tisztségét magára vállalta. Hiszen az óceánrepüléshez oly rengeteg sok pénz kell s az amerikai magyarságot már annyiszor koppasztották meg a legkülönbözőbb köntösökbe bujtatott „nemes célok” ürügye alatt lelketlen „luft-inspektor”-ok . . . Eördögh Elemér azonban nem az a férfiú, aki személyének mindenki által oly nagyrabecsült varázsát és egészen a washingtoni Fehér Házig magasuló hathatós összeköttetéseit megtagadhatta volna a magasztos cél közkatonáitól. És amit egyszer a Monseigneur a magáévá tett, annak sikerét nem kell többé féltenünk. Főtisztelendő Eördögh Elemér — amint elfogadta a közeli Niagara-félszigetről átrándult dr. Molnár és a hozzá csatlakozó Plattinger Ferenc detroiti lapszerkesztő vezetése alatt megjelenő küldöttség előterjesztését— azonnal vonatra ült és hetekig kilincselt az érdekelteknél az óceánrepülés megvalósítása érdekében. Nemcsak a bíbortalár méltósága és az amerikai magyar közéletben elért magasság, hanem baráti kötelék is kellett ahhoz, hogy Msgr. Eördögh Elemér üres kézzel ne térjen haza Washingtonból. Csak azt nem sikerült elérnie, hogy a Szent Imre-év tiszteletére „Emericana” bélyegeket bocsásson ki a repüléssel kapcsolatban az E. A, mely egyes feltevések szerint végeredményben a liliomos magyar szenttől nyerte volna nevét. Mr. Brown, a hatalmas Egyesült Államok postaügyi minisztere, Hoover pártjának legfőbb támasza, a republikánusok választási marsallja is mellénk állt. Eördögh Elemér baráti kézszorítására magyar pilótáknak adta az első jogot arra, hogy mint hivatalos postarepülők keljenek át az Atlanti-óceánon. Akik sejtenek valamit arról, hogy Amerikában mit jelent megszerezni az ország számára a rekordot, az elsőséget, azok tudják csak valójában felfogni Brown postaügyi miniszter engedélyének fontosságát és méltányolni Msgr. Eördögh önfeláldozó fáradozását, mi több: értékelni egy nagy amerikai magyar karrier szavának a súlyát . . . Minden megvolt tehát — csak a pénz hiányzott. Márpedig a békebeli magyar állapotok visszaállítását célzó mozgalom ebben az egyben nagyon is hasonlított a háborúhoz: pénz, pénz és harmadszor is pénz kellett hozzá. Az amerikai magyar lapok, különösen a newyorki „Népszava”, a clevelandi „Szabadság”, a „Detroiti Hírlap” és a chicagói „Az Írás” karöltve a „Kanadai Magyar Újság”-gal hiába fújták heteken, hónapokon át a riadót, amikor munkanélküliség és nyomor pusztít még a bennszülött amerikaiak és kanadaiak között is, ugyan honnan lenne pénze a magyarnak? A többi óceánrepülést valamely nagy olaj- vagy repülőgépépítő vállalat pénzelte és így titokban készültek az útra. A mi esetünkben a nagy nyilvánosság Endresz Gy. és Magyar S. a Justice for Hungary fedélzetén, New Yorkban, indulásuk előtt.