Szórakoztató Zenészek, 1971 (1-4. szám)

1971 / 1. szám

KÜZDELEM A DILETTANTIZMUS ELLEN Elmélet vagy gyakorlat? A szórakoztató ipar előszeretettel alkalmaz olyan zenészeket, akik a vegyes összetételű kö­zönség bármelyik rétegének zenei kívánságát teljesíteni tudják. A jó zenekar kérés nélkül is változatos „talpalávaló­"-val kedveskedik közön­ségének, figyelembe véve a különböző korosz­tályok eltérő igényét és ízlését. A nagy tapasz­talattal rendelkező tánczenész számára is meg­erőltető a repertoár állandó növelése és meg­jegyzése, nem beszélve a kezdő muzsikusról, aki a régebbi táncdalok java részét nem is is­meri. Vajon milyen módon mentesülhet az előadó vagy tánczenész a hatalmas anyag memorizálása alól? Mit tehetünk akkor, ha pl. pasodoble-t kell játszanunk, de egyet sem ismerünk, vagy nem jut eszünkbe? Az előbbi kérdésre adott válasz igen egyszerű: le kell írni a frissen meg­tanult dallamot (szükség esetén akkordjelzé­sekkel is ellátni) és adandó alkalommal vissza­olvasni. Ennek feltétele persze az, hogy képe­sek legyünk lekottázni (esetleg megharmoni­zálni és akkordjelzésekkel ellátni) az arra ér­demes dalt, s hogy a kottaolvasásban is járta­sak legyünk; az így kialakult egyéni repertoár kisegíthet bennünket esetleges zavarunkból. Világos, hogy a hangszerelt zenekarok játéko­sainál a zene írása és olvasása alapvető köve­telmény. A dilettáns résztvevőkből alakult zenekarok gyakorlata az, hogy híres zenekarok felvétele­it magnetofon segítségével addig játsszák, míg kívülről megtanulják a szólamokat. Sokszor napokat töltenek el a szólamok bogarászásával, céltalanul keresgélve a rosszul hallható zenei részekhez tartozó hangokat. Képzett zenészek alkotta zenekarnál nem fordulhat elő tétová­zás, mert az összhangzattant ismerve azonnal tudják, mi a teendő. Ha úgy tetszik, az egész anyagot leírhatják és kottából játszhatják, ti­zedére csökkentve a memorizálásra fordított időt. Énekeseink fáradtságot és pénzt nem kímél­ve futkároznak, hogy arra alkalmas zenészt ta­láljanak, a hallott vagy magnószalagra felvett táncdal rögzítésére. Szinte hihetetlen, hogy legtöbbjüknek eszébe sem jut a zenetanulás lehetősége. Leszögezzük, hogy a táncféleségek elsősorban ritmikailag és tempóilag különböz­nek egymástól, a dallami és harmóniai különb­ségek a tánc szempontjából másodlagosak. En­nek az a következménye, hogy egy adott me­lódiának megfelelő tempóban és ritmizáltság­­ban való előadásával tetszőleges fajtájú tánc­dalt imitálhatunk. (Természetesen csak akkor, ha a dallam vagy akkordszerkezet nem zárja ki ezt a lehetőséget.) A korszerű együttesek műsorát gyakran tar­kítják olyan régi melódiák, amelyek eredeti előadásmód szerint már elavultak, de megfe­lelően átdolgozva a korszerű tánczenébe is be­illeszkednek. Ezt a módszert sajnos azok is al­kalmazzák, akik nem képesek a megfelelő át­dolgozást végrehajtani. Számtalan esetben hall­hatunk olyan beatnek nevezett dallamot ját­szani, amelynek jellege a komponista vagy az előadó hozzá nem értése folytán messze esik a beatétől. Az ilyen fajta zenei dilettantizmus sajnos meglehetősen elterjedt hazánkban, mert a közönség jóhiszeműségét kihasználó dilet­tánsok korszerű zeneként adják el sokszor pri­mitív és valójában hihetetlenül elavult muzsi­kájukat. Zenészeink kötelessége, hogy műsoruk meg­­válogatásával vessenek véget e mindent elsöp­rő zenei tévedések térhódításának. A zenei íz­lésformálás ugyanis véleményünk szerint fon­tos kultúrpolitikai célkitűzés, s lehetetlen azt kívánni művelt zenészeinktől és az igényesebb közönségtől, hogy eltűrjék a fércművek elter­jedését. A tánczene mai oktatási módszerei kö­zött éppen ezért kap hangsúlyozott szerepet az elméleti oktatás és az ízlésformálás. Átdolgozás segítségével egy adott melódiá­ból számtalan variációt képezhetünk, megfele­lően átritmizált variánsok alkalmazásával. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy elavultnak tetsző táncdalt is előadhatunk korszerűen, amennyiben kellőképpen átdolgoztuk. Az ere­detileg slow-foxnak írt számot tetszés szerint játszhatják swing, cha-cha, ragtime, afro-cuban vagy egyéb módon, s így egy részleges reper­toár is képviselheti a táncdalfajták seregét. A valóban stílushű előadás feltétele azonban az, hogy tisztában legyünk a játszandó táncféle­ség ritmikai, tempóbeli, dallami, harmonizálási, frazeológiai és intonációs jellemzőivel. Ezek is­merete nélkül nem vállalkozhatunk átdolgo­zásra. Egy adott melódia átalakítási lehetősé­gei mindamellett korlátoltak, mert dallami vagy harmóniai jellemzői kizárhatnak néhány kor­szerűsítésre szánt módozatot. Például a har­mincas évek sweet stílusának táncdalai között sok olyan melódia van, melyeknek harmonizá­ciója kizárja az esetleges bentesítési lehetősé­get. Ugyanígy reménytelen dixiland stílusban előadni egy eredeti afro-cuban vagy beat me­lódiát. Tapasztalatunk szerint azonban sok ze­(Folytatás) rész követi ezt a helytelen utat, zenei abszur­ditást létrehozva ezáltal. Külön ki szeretném emelni az átdolgozás fontosságát a táncdalénekesek vonatkozásában. Ismeretes, hogy a népszerű énekesek nem csak hangszínükkel, hanem egyéni előadásukkal (frazeológiájukkal és intonálási módszereikkel) is kitűnnek, vagy elkülönülnek művésztársaik­tól, sajátságos egyéni előadói stílust teremtve. A tánczene híressé vált képviselői ösztönösen vagy tudatosan, de mindenképpen kihasználják a stílusteremtés eszközeit. Az így létrejött produkciókat számtalan átlagénekes utánozza, több-kevesebb sikerrel, feladva az egyéni stílus kialakításának gondolatát. Az utóbbi évek zenekritikái arra engednek követ­keztetni, hogy ez a módszer nálunk is elterjedt. Kifogásolják — teljesen jogosan — azt a tényt, hogy kevés hazánkban az olyan táncdalénekes, aki egyéniségénél fogva nemzetközileg is elis­mert lenne. Vajon mi az oka ennek? Nem té­telezhetjük fel, hogy nálunk kevesebb zenei te­hetség van mint másutt, hiszen alaposan rá­cáfolnak erre eredményeink, melyeket éneke­seink, zenészeink, komponistáink és karmeste­reink a klasszikus zene vagy a dzsessz területén nemzetközi szinten elértek. Sokan úgy véleked­nek, hogy nem vagyunk elhivatottak a szöve­ges daléneklés propagálására, mivel a magyar nyelv sajátosságai ezt megakadályozzák. Ez az álláspont nyilvánvalóan téves, hiszen a prozó­­diailag sokkal nehezebben kezelhető nyelvű nemzetek is rendelkeznek nemzetközi hírnevű énekesekkel. Véleményem szerint e jelenség oka elsősorban abból fakad, hogy tucat­éneke­seink zöme a táncdaléneklést nem művészet­nek és hivatásnak, hanem pénzkeresetnek és foglalkozásnak tekinti. Az ilyen alapokon nyug­vó énekelgetés és zenélgetés csak kontárkodás, visszaélve a konjunkturális helyzet nyújtotta lehetőségekkel. Természetesen ez az állítás nem vonatkozik azokra a zenészeinkre és énekese­inkre, akiknek tevékenysége művészi célkitű­zések szolgálatában áll; cikkünk velük kap­csolatban nem kritikai, hanem tájékoztató jel­legű. A fent vázolt jelenség létrejöttében az el­mondottakon kívül még egy általános körül­mény is szerepet játszik, nevezetesen a korre­­petició, illetőleg az énekelni kívánt táncdal megtanulása és beállítása. Ha énekesünk felvételről tanulja meg a számot, legtöbb esetben igyekszik azt szolgaian lemá­solni, nem lévén mersze vagy képessége azt át­alakítani a saját egyéniségének megfelelően. Szánalmas epigonok születnek ily módon, akik büszkék arra, ha valakit utánozniuk sikerül. A másik esetben kottából kell a dalt megta­nulni, gyakran első előadóként. Ilyenkor tánc­­dalénekesünk rendszerint korrepetitorhoz for­dul, nem lévén fogalma arról, hogy mit is kezd­jen a számára értelmetlen kottaképpel. A kor­repetitor saját ízlésének és idejének megfele­lően beállítja a számot, mire énekesünk azzal a szilárd meggyőződéssel lép közönsége elé, hogy mindent megtett a dal kiváló interpretá­ciójának és saját egyéni stílusának érdekében. Azt hiszem, hogy ez a tévedés mindenki előtt nyilvánvaló. A korrepetitor ugyanis a saját ze­nei elképzeléseit foganatosítja, nem pedig az énekesét, továbbá az a tény, miszerint a leg­több korrepetitor sok énekessel foglalkozik, odavezet, hogy az általa korrepetált énekesek nem tagadhatják le a közösen megtanult, s a korrepetitorra jellemző zenei érzék stílusjegye­it. Világos, hogy ennek következménye a tucat­stílus kialakulása, a modorosság, az egyéni is­mertetőjelek elhalványulása. Mit is kezdhetne az az énekes a kottával, aki nem tudja, hogy a tánczenében (és a dzsesszben) használatos kot­taképet frazeálni, díszíteni vagy ritmizálni kell ahhoz, hogy megfelelően előadható legyen?! Műfajukban járatlan muzsikusok gyakran cso­dálkoznak, ha összehasonlítják a nyomtatott kottát egy nagy egyéniség előadásával: átrit­mizált, idegen hangokkal díszített, sok esetben szinte átkomponált dallamot hallanak, amely látszólag nem egyezik a kiadott kottával. Való­ban, az igazi tánczenész és énekes számára a szerző által leírt kottakép csak alapanyagot je­lent, amelyet a saját egyéniségének és zenei látásmódjának megfelelően formálhat a művészi átélés jegyében. A magyar könnyűzenei életet ért kritikák ja­varészét a műfajért aggódó kívülállók írták, írásaikkal egyetértve ítélem el az arra nem méltóak sztárolását, a dilettánsok ízlésromboló munkáját, a gátlástalanok dallamlopásait, s mindazt, amit jogosan bíráltak; mindezt annak reményében, hogy leendő muzsikusaink és elő­adóink felveszik a harcot a sokszor túlerőben levő dilettáns haddal. Fenti gondolatmenetünk azt a célt szolgálja, hogy e ténykedés jegyében világítsuk meg a tánczenét, mely a többi mű­vészeti ágazathoz hasonlóan csak akkor számít­hat elismerésre, ha képviselőiben a tehetség, a szorgalom, a tanulnivágyás és a korszerű ki­fejezési mód egységes művészi magatartást al­kotnak. STARK TIBOR SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK A bőgős rangja Pege Aladár neve már az egész világon ismert. A montreaux-i győzelmet hírül vitte a sajtó, a rá­dió és a televízió, de főleg a dzsessz iránt érdeklődő emberek. Ő maga szerény tanára az OSZK budapesti stúdiójának, szorgalmas nevelője a bőgős utánpótlásnak. A bőgő hangszer szeretete csa­ládi hagyomány náluk. Apja is, bátyja is ezen a hangszeren ját­szik. 14 éves korában Tibal Zoltán tanárnál ismerkedett meg a hang­szer kezelésével. Szorgalmasan ta­nult, és 1961-ben elvégezte a kon­zervatóriumot, de érettségi hiánya miatt nem vették fel sem a tanár­képzőre, se az Akadémiára. Be­iratkozott hát a dolgozók esti is­kolájába és leérettségizett. Köz­ben a vendéglátóiparban dolgozott. A dzsessz műfajban először 1963- ban mutatkozott be a jugoszláviai Bledben. Azóta járt az NSZK-ban, NDK-ban, Svájcban, Csehszlová­kiában, Olaszországban és Fran­ciaországban. Valamennyi fellé­pése a műfajban rendezett feszti­válok, rádió- és tv-szereplések, koncertek keretében történt. Leg­sikeresebb a Montreauxban ren­dezett verseny volt. Műsorát trió és kvartett összeállításban mutatta be, általában változó zenekari ta­gokkal. A hazai vendéglátóiparban 1957- től dolgozik folyamatosan. Szep­tembertől vállalta a Stúdió tanári munkáját. Örömmel végzi, csak azon sajnálkozik, hogy a 20 nö­vendéke nem olyan szorgalmas, mint azt ő szeretné. Művészi pálya fő állomása a múlt év­ben kapott diplomája és a főiskolai tanári kinevezése. Törekvése, hogy a bőgő hang­szert megillető rangra emelje. Olyan hangszertechnikát igyek­szik kialakítani, ami újszerű és sokoldalú alkalmazást tesz lehe­tővé. Szerinte sok múlik az ujj­gyakorlaton. Megfelelő gyakorlat­tal a csellóra, sőt hegedűre írt műveket is le lehet rajta játszani. A vonós hangszerek között a leg­komolyabb hangszernek tartja, amivel nemcsak kísérő, hanem szóló szerepet is be lehet tölteni. Műsorainak témája a klasszikus zene és a dzsessz, de minden mű­fajban otthon van, lehet beat és tánczene. Már népdalt is feldolgo­zott az együttese számára. 1966- ban a Repülj pávával nyerte a Rádió dzsessz versenyén az első díjat. De első volt az 1967-ben rendezett Alba Regia versenyen is. Itt kapta meg a Rádió Nagy­­díját is. Ezt követő három évben ismételten övé az első díj. Sikerei elérésénél hálásan gon­dol az együttese tagjaira, Lakatos Bélára, Raduly Mihályra, Németh Jánosra, Lakatos Gézára, Járóka Vilmosra és a többiekre. S valamennyi zenésztársának, s a most tanuló utánpótlásnak üzeni, hogy szorgalmas tanulás, állandó gyakorlás mellett egészséges élet­mód, korrekt magatartás egység­befogott harmóniáját igyekezze­nek megvalósítani, csak akkor re­mélhető előrelépés és győzelem a nemzetközi mezőnyben is. Benne ezek a tulajdonságok egyesülnek a vezetőerővel, ami mindenkor a legjobbak közé emelt (tán.) f . ppá V .M­­ÉfcsIsP--­ A prímást hallgatom A prímást aki nem szerzett még világhírnevet, de munkáját, ma­gatartását illetően még soha sem volt vele semmi baj. A vállalat, ahol már kilencedik éve dolgozik, megelégedetten nyilatkozik róla. Zenésztársai szeretik. A legutóbbi választás alkalmával a kerület küldötte volt. Gyöngyösi Rácz Gézáról, a pestlőrinci „Aranykalász" Étterem prímásáról van szó, akit rádióból, sőt, televízióból is jól ismer nem­csak a gyöngyösi, a pestlőrinci közönség, hanem az egész ország. — Hogyan szerzett magának ilyen elismerést, rangot ebben a szakmában? — kérdezem. — Ho­gyan érte el, hogy nemcsak a vendégek, hanem a többi muzsi­kustársai is tisztelik? — Talán az állandó zenei kép­zéssel — mondja. — Szorgalom­mal, józansággal, szerénységgel. Ezek nélkül a mi szakmánkban nem lehet tartósan eredményt el­érni. — Ki a példaképe? — Édesapám, ő is prímás volt. Hatvannyolc éves korában halt meg. Halála előtt három nappal még öt órát gyakorolt. Én hatéves koromban kaptam az első hegedűt — folytatja Gyöngyösi Rácz Géza. — Kezdetben édesapám tanított, majd a gyöngyösi zeneiskolába jártam, tizenhárom éves korom­tól pedig egy budapesti zeneisko­lában folytattam tanulmányaimat. Édesanyám betegsége hívott vissza Gyöngyösre. Első prímás­ szerző­désem 1941-ben volt Mátrafüreden. Budapesten 1957-ben játszottam először, a Búsuló Juhászban. Azután külföldre ment. Lipcse, Nyugatnémetország, Bulgária, Hollandia, majd ismét Budapes­ten a Pilvax, Lidó, Szeged, For­tuna étteremben muzsikált. 1962 szeptemberében jött a XVII—XIX. ker. Vendéglátóipari Vállalathoz. Itt lakik és sok szempontból jó, ha a lakóhelyéhez közel dolgozik valaki. — Nekem sokat számít, utazás helyett gyakorolok. A nótákat magam hangszerelem, másoknak is harmonizálok. — Milyen problémát lát a fiatal szórakoztatózenészeknél? — A fiatalok igényesebb to­vábbképzését kell szorgalmazni. Ne elégedjenek meg a tehetsége­sek rutin muzsikálásával. Töb­bet követeljenek tőlük, mert hosz­­szú távon csak úgy lehet biztosí­tani fennmaradásukat vagy előbb­­rejutásukat. Beszélgetésünk után muzsikáját hallgatom. Szinte hallom benne a Mátra fáinak susogását, érzem a Mátra alján termett borok tüzét, melyről a hegedű húrjai szólnak. L. I. 3

Next