Szórakoztató Zenészek, 1971 (1-4. szám)
1971 / 1. szám
KÜZDELEM A DILETTANTIZMUS ELLEN Elmélet vagy gyakorlat? A szórakoztató ipar előszeretettel alkalmaz olyan zenészeket, akik a vegyes összetételű közönség bármelyik rétegének zenei kívánságát teljesíteni tudják. A jó zenekar kérés nélkül is változatos „talpalávaló"-val kedveskedik közönségének, figyelembe véve a különböző korosztályok eltérő igényét és ízlését. A nagy tapasztalattal rendelkező tánczenész számára is megerőltető a repertoár állandó növelése és megjegyzése, nem beszélve a kezdő muzsikusról, aki a régebbi táncdalok java részét nem is ismeri. Vajon milyen módon mentesülhet az előadó vagy tánczenész a hatalmas anyag memorizálása alól? Mit tehetünk akkor, ha pl. pasodoble-t kell játszanunk, de egyet sem ismerünk, vagy nem jut eszünkbe? Az előbbi kérdésre adott válasz igen egyszerű: le kell írni a frissen megtanult dallamot (szükség esetén akkordjelzésekkel is ellátni) és adandó alkalommal visszaolvasni. Ennek feltétele persze az, hogy képesek legyünk lekottázni (esetleg megharmonizálni és akkordjelzésekkel ellátni) az arra érdemes dalt, s hogy a kottaolvasásban is jártasak legyünk; az így kialakult egyéni repertoár kisegíthet bennünket esetleges zavarunkból. Világos, hogy a hangszerelt zenekarok játékosainál a zene írása és olvasása alapvető követelmény. A dilettáns résztvevőkből alakult zenekarok gyakorlata az, hogy híres zenekarok felvételeit magnetofon segítségével addig játsszák, míg kívülről megtanulják a szólamokat. Sokszor napokat töltenek el a szólamok bogarászásával, céltalanul keresgélve a rosszul hallható zenei részekhez tartozó hangokat. Képzett zenészek alkotta zenekarnál nem fordulhat elő tétovázás, mert az összhangzattant ismerve azonnal tudják, mi a teendő. Ha úgy tetszik, az egész anyagot leírhatják és kottából játszhatják, tizedére csökkentve a memorizálásra fordított időt. Énekeseink fáradtságot és pénzt nem kímélve futkároznak, hogy arra alkalmas zenészt találjanak, a hallott vagy magnószalagra felvett táncdal rögzítésére. Szinte hihetetlen, hogy legtöbbjüknek eszébe sem jut a zenetanulás lehetősége. Leszögezzük, hogy a táncféleségek elsősorban ritmikailag és tempóilag különböznek egymástól, a dallami és harmóniai különbségek a tánc szempontjából másodlagosak. Ennek az a következménye, hogy egy adott melódiának megfelelő tempóban és ritmizáltságban való előadásával tetszőleges fajtájú táncdalt imitálhatunk. (Természetesen csak akkor, ha a dallam vagy akkordszerkezet nem zárja ki ezt a lehetőséget.) A korszerű együttesek műsorát gyakran tarkítják olyan régi melódiák, amelyek eredeti előadásmód szerint már elavultak, de megfelelően átdolgozva a korszerű tánczenébe is beilleszkednek. Ezt a módszert sajnos azok is alkalmazzák, akik nem képesek a megfelelő átdolgozást végrehajtani. Számtalan esetben hallhatunk olyan beatnek nevezett dallamot játszani, amelynek jellege a komponista vagy az előadó hozzá nem értése folytán messze esik a beatétől. Az ilyen fajta zenei dilettantizmus sajnos meglehetősen elterjedt hazánkban, mert a közönség jóhiszeműségét kihasználó dilettánsok korszerű zeneként adják el sokszor primitív és valójában hihetetlenül elavult muzsikájukat. Zenészeink kötelessége, hogy műsoruk megválogatásával vessenek véget e mindent elsöprő zenei tévedések térhódításának. A zenei ízlésformálás ugyanis véleményünk szerint fontos kultúrpolitikai célkitűzés, s lehetetlen azt kívánni művelt zenészeinktől és az igényesebb közönségtől, hogy eltűrjék a fércművek elterjedését. A tánczene mai oktatási módszerei között éppen ezért kap hangsúlyozott szerepet az elméleti oktatás és az ízlésformálás. Átdolgozás segítségével egy adott melódiából számtalan variációt képezhetünk, megfelelően átritmizált variánsok alkalmazásával. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy elavultnak tetsző táncdalt is előadhatunk korszerűen, amennyiben kellőképpen átdolgoztuk. Az eredetileg slow-foxnak írt számot tetszés szerint játszhatják swing, cha-cha, ragtime, afro-cuban vagy egyéb módon, s így egy részleges repertoár is képviselheti a táncdalfajták seregét. A valóban stílushű előadás feltétele azonban az, hogy tisztában legyünk a játszandó táncféleség ritmikai, tempóbeli, dallami, harmonizálási, frazeológiai és intonációs jellemzőivel. Ezek ismerete nélkül nem vállalkozhatunk átdolgozásra. Egy adott melódia átalakítási lehetőségei mindamellett korlátoltak, mert dallami vagy harmóniai jellemzői kizárhatnak néhány korszerűsítésre szánt módozatot. Például a harmincas évek sweet stílusának táncdalai között sok olyan melódia van, melyeknek harmonizációja kizárja az esetleges bentesítési lehetőséget. Ugyanígy reménytelen dixiland stílusban előadni egy eredeti afro-cuban vagy beat melódiát. Tapasztalatunk szerint azonban sok ze(Folytatás) rész követi ezt a helytelen utat, zenei abszurditást létrehozva ezáltal. Külön ki szeretném emelni az átdolgozás fontosságát a táncdalénekesek vonatkozásában. Ismeretes, hogy a népszerű énekesek nem csak hangszínükkel, hanem egyéni előadásukkal (frazeológiájukkal és intonálási módszereikkel) is kitűnnek, vagy elkülönülnek művésztársaiktól, sajátságos egyéni előadói stílust teremtve. A tánczene híressé vált képviselői ösztönösen vagy tudatosan, de mindenképpen kihasználják a stílusteremtés eszközeit. Az így létrejött produkciókat számtalan átlagénekes utánozza, több-kevesebb sikerrel, feladva az egyéni stílus kialakításának gondolatát. Az utóbbi évek zenekritikái arra engednek következtetni, hogy ez a módszer nálunk is elterjedt. Kifogásolják — teljesen jogosan — azt a tényt, hogy kevés hazánkban az olyan táncdalénekes, aki egyéniségénél fogva nemzetközileg is elismert lenne. Vajon mi az oka ennek? Nem tételezhetjük fel, hogy nálunk kevesebb zenei tehetség van mint másutt, hiszen alaposan rácáfolnak erre eredményeink, melyeket énekeseink, zenészeink, komponistáink és karmestereink a klasszikus zene vagy a dzsessz területén nemzetközi szinten elértek. Sokan úgy vélekednek, hogy nem vagyunk elhivatottak a szöveges daléneklés propagálására, mivel a magyar nyelv sajátosságai ezt megakadályozzák. Ez az álláspont nyilvánvalóan téves, hiszen a prozódiailag sokkal nehezebben kezelhető nyelvű nemzetek is rendelkeznek nemzetközi hírnevű énekesekkel. Véleményem szerint e jelenség oka elsősorban abból fakad, hogy tucaténekeseink zöme a táncdaléneklést nem művészetnek és hivatásnak, hanem pénzkeresetnek és foglalkozásnak tekinti. Az ilyen alapokon nyugvó énekelgetés és zenélgetés csak kontárkodás, visszaélve a konjunkturális helyzet nyújtotta lehetőségekkel. Természetesen ez az állítás nem vonatkozik azokra a zenészeinkre és énekeseinkre, akiknek tevékenysége művészi célkitűzések szolgálatában áll; cikkünk velük kapcsolatban nem kritikai, hanem tájékoztató jellegű. A fent vázolt jelenség létrejöttében az elmondottakon kívül még egy általános körülmény is szerepet játszik, nevezetesen a korrepetició, illetőleg az énekelni kívánt táncdal megtanulása és beállítása. Ha énekesünk felvételről tanulja meg a számot, legtöbb esetben igyekszik azt szolgaian lemásolni, nem lévén mersze vagy képessége azt átalakítani a saját egyéniségének megfelelően. Szánalmas epigonok születnek ily módon, akik büszkék arra, ha valakit utánozniuk sikerül. A másik esetben kottából kell a dalt megtanulni, gyakran első előadóként. Ilyenkor táncdalénekesünk rendszerint korrepetitorhoz fordul, nem lévén fogalma arról, hogy mit is kezdjen a számára értelmetlen kottaképpel. A korrepetitor saját ízlésének és idejének megfelelően beállítja a számot, mire énekesünk azzal a szilárd meggyőződéssel lép közönsége elé, hogy mindent megtett a dal kiváló interpretációjának és saját egyéni stílusának érdekében. Azt hiszem, hogy ez a tévedés mindenki előtt nyilvánvaló. A korrepetitor ugyanis a saját zenei elképzeléseit foganatosítja, nem pedig az énekesét, továbbá az a tény, miszerint a legtöbb korrepetitor sok énekessel foglalkozik, odavezet, hogy az általa korrepetált énekesek nem tagadhatják le a közösen megtanult, s a korrepetitorra jellemző zenei érzék stílusjegyeit. Világos, hogy ennek következménye a tucatstílus kialakulása, a modorosság, az egyéni ismertetőjelek elhalványulása. Mit is kezdhetne az az énekes a kottával, aki nem tudja, hogy a tánczenében (és a dzsesszben) használatos kottaképet frazeálni, díszíteni vagy ritmizálni kell ahhoz, hogy megfelelően előadható legyen?! Műfajukban járatlan muzsikusok gyakran csodálkoznak, ha összehasonlítják a nyomtatott kottát egy nagy egyéniség előadásával: átritmizált, idegen hangokkal díszített, sok esetben szinte átkomponált dallamot hallanak, amely látszólag nem egyezik a kiadott kottával. Valóban, az igazi tánczenész és énekes számára a szerző által leírt kottakép csak alapanyagot jelent, amelyet a saját egyéniségének és zenei látásmódjának megfelelően formálhat a művészi átélés jegyében. A magyar könnyűzenei életet ért kritikák javarészét a műfajért aggódó kívülállók írták, írásaikkal egyetértve ítélem el az arra nem méltóak sztárolását, a dilettánsok ízlésromboló munkáját, a gátlástalanok dallamlopásait, s mindazt, amit jogosan bíráltak; mindezt annak reményében, hogy leendő muzsikusaink és előadóink felveszik a harcot a sokszor túlerőben levő dilettáns haddal. Fenti gondolatmenetünk azt a célt szolgálja, hogy e ténykedés jegyében világítsuk meg a tánczenét, mely a többi művészeti ágazathoz hasonlóan csak akkor számíthat elismerésre, ha képviselőiben a tehetség, a szorgalom, a tanulnivágyás és a korszerű kifejezési mód egységes művészi magatartást alkotnak. STARK TIBOR SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK A bőgős rangja Pege Aladár neve már az egész világon ismert. A montreaux-i győzelmet hírül vitte a sajtó, a rádió és a televízió, de főleg a dzsessz iránt érdeklődő emberek. Ő maga szerény tanára az OSZK budapesti stúdiójának, szorgalmas nevelője a bőgős utánpótlásnak. A bőgő hangszer szeretete családi hagyomány náluk. Apja is, bátyja is ezen a hangszeren játszik. 14 éves korában Tibal Zoltán tanárnál ismerkedett meg a hangszer kezelésével. Szorgalmasan tanult, és 1961-ben elvégezte a konzervatóriumot, de érettségi hiánya miatt nem vették fel sem a tanárképzőre, se az Akadémiára. Beiratkozott hát a dolgozók esti iskolájába és leérettségizett. Közben a vendéglátóiparban dolgozott. A dzsessz műfajban először 1963- ban mutatkozott be a jugoszláviai Bledben. Azóta járt az NSZK-ban, NDK-ban, Svájcban, Csehszlovákiában, Olaszországban és Franciaországban. Valamennyi fellépése a műfajban rendezett fesztiválok, rádió- és tv-szereplések, koncertek keretében történt. Legsikeresebb a Montreauxban rendezett verseny volt. Műsorát trió és kvartett összeállításban mutatta be, általában változó zenekari tagokkal. A hazai vendéglátóiparban 1957- től dolgozik folyamatosan. Szeptembertől vállalta a Stúdió tanári munkáját. Örömmel végzi, csak azon sajnálkozik, hogy a 20 növendéke nem olyan szorgalmas, mint azt ő szeretné. Művészi pálya fő állomása a múlt évben kapott diplomája és a főiskolai tanári kinevezése. Törekvése, hogy a bőgő hangszert megillető rangra emelje. Olyan hangszertechnikát igyekszik kialakítani, ami újszerű és sokoldalú alkalmazást tesz lehetővé. Szerinte sok múlik az ujjgyakorlaton. Megfelelő gyakorlattal a csellóra, sőt hegedűre írt műveket is le lehet rajta játszani. A vonós hangszerek között a legkomolyabb hangszernek tartja, amivel nemcsak kísérő, hanem szóló szerepet is be lehet tölteni. Műsorainak témája a klasszikus zene és a dzsessz, de minden műfajban otthon van, lehet beat és tánczene. Már népdalt is feldolgozott az együttese számára. 1966- ban a Repülj pávával nyerte a Rádió dzsessz versenyén az első díjat. De első volt az 1967-ben rendezett Alba Regia versenyen is. Itt kapta meg a Rádió Nagydíját is. Ezt követő három évben ismételten övé az első díj. Sikerei elérésénél hálásan gondol az együttese tagjaira, Lakatos Bélára, Raduly Mihályra, Németh Jánosra, Lakatos Gézára, Járóka Vilmosra és a többiekre. S valamennyi zenésztársának, s a most tanuló utánpótlásnak üzeni, hogy szorgalmas tanulás, állandó gyakorlás mellett egészséges életmód, korrekt magatartás egységbefogott harmóniáját igyekezzenek megvalósítani, csak akkor remélhető előrelépés és győzelem a nemzetközi mezőnyben is. Benne ezek a tulajdonságok egyesülnek a vezetőerővel, ami mindenkor a legjobbak közé emelt (tán.) f . ppá V .MÉfcsIsP-- A prímást hallgatom A prímást aki nem szerzett még világhírnevet, de munkáját, magatartását illetően még soha sem volt vele semmi baj. A vállalat, ahol már kilencedik éve dolgozik, megelégedetten nyilatkozik róla. Zenésztársai szeretik. A legutóbbi választás alkalmával a kerület küldötte volt. Gyöngyösi Rácz Gézáról, a pestlőrinci „Aranykalász" Étterem prímásáról van szó, akit rádióból, sőt, televízióból is jól ismer nemcsak a gyöngyösi, a pestlőrinci közönség, hanem az egész ország. — Hogyan szerzett magának ilyen elismerést, rangot ebben a szakmában? — kérdezem. — Hogyan érte el, hogy nemcsak a vendégek, hanem a többi muzsikustársai is tisztelik? — Talán az állandó zenei képzéssel — mondja. — Szorgalommal, józansággal, szerénységgel. Ezek nélkül a mi szakmánkban nem lehet tartósan eredményt elérni. — Ki a példaképe? — Édesapám, ő is prímás volt. Hatvannyolc éves korában halt meg. Halála előtt három nappal még öt órát gyakorolt. Én hatéves koromban kaptam az első hegedűt — folytatja Gyöngyösi Rácz Géza. — Kezdetben édesapám tanított, majd a gyöngyösi zeneiskolába jártam, tizenhárom éves koromtól pedig egy budapesti zeneiskolában folytattam tanulmányaimat. Édesanyám betegsége hívott vissza Gyöngyösre. Első prímás szerződésem 1941-ben volt Mátrafüreden. Budapesten 1957-ben játszottam először, a Búsuló Juhászban. Azután külföldre ment. Lipcse, Nyugatnémetország, Bulgária, Hollandia, majd ismét Budapesten a Pilvax, Lidó, Szeged, Fortuna étteremben muzsikált. 1962 szeptemberében jött a XVII—XIX. ker. Vendéglátóipari Vállalathoz. Itt lakik és sok szempontból jó, ha a lakóhelyéhez közel dolgozik valaki. — Nekem sokat számít, utazás helyett gyakorolok. A nótákat magam hangszerelem, másoknak is harmonizálok. — Milyen problémát lát a fiatal szórakoztatózenészeknél? — A fiatalok igényesebb továbbképzését kell szorgalmazni. Ne elégedjenek meg a tehetségesek rutin muzsikálásával. Többet követeljenek tőlük, mert hoszszú távon csak úgy lehet biztosítani fennmaradásukat vagy előbbrejutásukat. Beszélgetésünk után muzsikáját hallgatom. Szinte hallom benne a Mátra fáinak susogását, érzem a Mátra alján termett borok tüzét, melyről a hegedű húrjai szólnak. L. I. 3