Zenekereskedelmi Közlöny, 1912 (2. évfolyam, 1-11. szám)

1912-01-01 / 1. szám

1912. január 1. ZENEKERESKEDELMI KÖZLÖNY­­­ kedett az intelligenciának arra a magaslatára, hogy tudná: szüksége van az ő neveltjének, az állampol­gárnak erre is. Az állam még ott­ tart, hogy írásra­­olvasásra se kényszeríti a kötelékébe tartozókat. Hogyan kényszerítené hát zenére ? Ne tessék félre­érteni. Nem arról van szó, hogy az állam zongoristát vagy hegedűművészt csináljon mindenkiből. Dehogy. Csak a zenei írásra-olvasásra is tanítson meg min­denkit. Hogy ez fölösleges ? Az emberek bizonyos tömegének valóban az. De írni-olvasni se tanul meg mindenki, mert egyelőre mindenkinek csakugyan nincs szüksége rá. És azok közül, akik már megtanulták, bizonyos kontingens szintén nem veszi hasznát ennek a tudományának. De a többi erre az alapra építi rá a műveltségét, a tudását, a boldogulását. Ezt az ala­pot kell tehát lehetőleg minden embernek megadni, hogy ne álljunk itt sok millióan olyanok, akik tudjuk, milyen óriási hiány az, amit nem tudunk, de segíteni nem lehet ezen, mert — természetesen — csak ké­sőn jutottunk föl az eszmélkedésnek arra a dombjára ahonnan ezt a hiányt már észrevehettük. De nem tudnék olvasni, ma is megtanulhatnám. Ez igaz. De már nem tudnék eljutni az olvasmányaimban olyan messzire, amilyen messzire az életem első harminc esztedejében eljutottam. És én már úgy halok meg, hogy mindennek, amit az emberiség beszélő és zengő lelke produkált, csak az egyik felét tudom megérteni. Milyen kár értem. Értem és a többiekért. Hogyan védi meg jogát a magyar kiadó és szerző külföldön. Irta : dr .Marton Sándor. Harmadik közlemény. III. Olaszország. A nemzetközi szerzői jogi forgalom szempont­jából egészen speciális megítélés alá kell vonnunk Olaszországot. Olaszország ugyanis az irodalmi művek nemzetközi cseréjében alig tesz számot, de — annál nagyobb fontosságú — nagyrészt régi traditiók és gazdag műkincsei révén, — a képzőművészet terén, és ugyancsak igen jelentékeny nagynevű zeneszerzői (Verdi, Puccini, Leoncavallo, Mascagni stb.) és kiváló zeneműkiadói (Ricordi, Sonzogno) révén, a zenemű­kiadmányok terén. Kétségtelen azonban, hogy ebben a 33 milliónyi lakosságú államban mintegy két évtized óta igen nagy a fellendülés: maguk az olaszok ezt az újjászületési evolutiójukat „risorgimento“-nak nevezték el. Az Olaszországban egy évben megjelent minden­nemű művek száma, az elmúlt évtizedben évente 5000—­7000 között váltakozik. Ezen művek tekinte­tében a jog­fenntartásra irányuló feltételeket évente alig 1000 műre nézve teljesítették. Az irodalmi művek bevitele és kivitele körülbelül egyensúlyban van : a bevitel 1899. évben 18'8 millió lírát, 1900-ban 20,4 milliót tett ki, — ezzel szemben a kivitel ugyanazon években 15 millióra és 16­ 3 millió lírára rúg. Az idegenek által Olaszországban élvezhető jog­védelem tekintetében elsősorban jönne tekintetbe az olasz, 1865. évi Codice civile. Ennek 3. §-a minden korlátozás és feltétel nélkül kimondja, hogy az ide­genek, az állampolgároknak biztosított polgári jogokat élvezhetik.*) A szerzői jogok élvezete tekintetében azonban a Code civile ezen rendelkezését derogálta az 1882. évi szeptember 19-i 1012 sz. olasz királyi decretum, mely az 1865. évi junius 25-i (delle opere dell’ingegno) szerzői törvényt és a zenei és színpadi művek nyil­vános előadásáról szóló, 1875. évi augusztus 10-i és 1882. május 18-i olasz törvényeket unifikálta és mely 1882. évi IX. 19-i törvény, illetve királyi decretum, a ma Olaszországban fennálló szerzői törvény egyedüli forrása. Ezen törvény 44. §-a érdekes módon tesz kü­­lönbséget a viszonosság két módja között. Első be­ *1 §. 3. Lo straniero é ammesso a godere dei diritti civilt attribuiti ai cittadini. kijövök, a publikum tapsol. Megadom a karmesternek a jelt és mikor énekre nyitom a számat, hirtelen megszólal a hátam mögött a „hátsa cigány“ danája gramofonon. Úgy álltam meg a deszkán mint akit hirtelen fejbekólintanak, azután felfogtam a turpiságot és­­ kacagtam. A publikum pedig olyan viharos tapsba tört ki, melyhez hasonlót máig sem hallottam. Mon­danom sem kell, hogy a közönség a gép előadása után követelte a hátsó cigányt . . . Más! Valamilyen daltársulattal egy kis városnak elkeresztelt fészekbe kerültem. A vendéglős, aki szer­ződtetett bennünket, nagy falragaszokon hirdetette a nevemet. Este akadt is közönség — de kevés és azok között egy tagbaszakadt ember, aki mindenképen kétségbe vonta, amikor a „színpadon“ meglátott, hogy én volnék az a bizonyos „Göndör úr“, aki olyan „víg magyar természetű“ nótákat énekelek az ő gramo­fonján. — Savanyu annak az ábrázatja — mondta — már nem hiszem el, hogy ez a valódi. Csak svindler lesz az ? Addig el sem hitte, hogy én vagyok az a „hírös“ míg el nem énekeltem a „Be vagyok én csu­­dálkozva“ nótát ugyanolyan hangon, mint amilyenen az ő gépe reprodukálta. Pedig nem is kellett volna magamat igazolni, ha emberem véletlenül intelligensebb és fel tudja fogni, hogy nem lehetett víg ábrázatom, amikor napok óta alig láttam keresetet, meg „húsocskát a fazékba." Még azt is elmondom, hogy egy ízben a vasú­ton ismertek fel utasok és hivatkozással arra, hogy ők a Göndör lemezeknek nagy hívei és fogyasztói, addig noszogattak éneklésre, míg rekedten érkeztem abba a helyiségbe, hol este fel kellett lépnem. Persze nem tudtam énekelni, de mert valamiből csak meg kell élni, hát rekedten is énekeltem. Mikor befejeztem amit előadnom kellett, a hallgatók közül egy jól megtermett alak, mint aki lidércnyomástól szabadul fel, hirtelen rám kiált: — No hál'istennek, csak, hogy könyögte. Mán én kelmedet, tisztelt színész úr, a beszédes masinám után ítélkezve, másféle embernek tartottam . . . Felkelt és távozott, de közben nem mulasztotta el, hogy gyilkos szemekkel végig ne mérjen . . . A gramofon népszerűség tehát néha beválik, hasznára van az embernek, de néha terhére van. Más énekest ha rekedt is, meghallgatnak, engem nem! A legegyszerűbb ember sem; elrontotta őket a gramofon. És akkor merje valaki mondani, hogy a gramo­fon nem finomítja az emberek ízlését!?

Next