Zenevilág, 1902. január-augusztus (2. évfolyam, 20-51. szám)
1902-01-07 / 20. szám
1091/2 Tartsanak alapos kritikai revíziót az operaház irattárában, ragadják ki a feledés homályából az érdemes magyar alkotásokat, mentsék meg azokat az utókor számára s irodalmunk dicsőségére. Szólítsák fel továbbá a magyar zeneszerzőket, adják be tán már régóta kész műveiket elbírálásra s esetleges előadásra. Ez elbírálásban azonban kevesebb türelmetlenség s egy kis elnéző sovinizmus vezesse az ítéletet mondó urakat. Nem kell mindent a Nibelung tetralógia s a Trisztán mértékére szabni. Még a Tannhäuser s Lohengrin is túlkövetelő összehasonlítási alap, midőn arról van szó, hogy a magyar dalmű-irodalmat fejleszteni akarjuk. A tanítást nem felülről, a tökéletes tudással kezdjük; merően téved az a mester, ki a „tökéletesnek“ mértékével mérve, a nem teljesen tökéletest mindjárt sutba veti. Nem vagyok ellensége Wagnernek, sőt feltétlen bámulója . . . Lohengrinig, azontúl csak mérsékelt, igen mérsékelt híve. Az új Wagner-zene egyéni stil, tehát unikum a maga nemében, aféle doktrinás stil, melynek megértéséhez még a zenetudósnak is előzetes kommentárra van szüksége s melyet a laikus hallgató mindenféle Wolzogen és Pfohl-féle „Führer“, „Wagners Leitmotive“ stb. stb. mellett sem fog megérteni s élvezni. Elvégre az operaház az élvező nagyközönség s nem az egynéhány zenetudósunk számára épült, s így nem utolsó czélja s anyagi érdeke is: a valamennyire telt ház. Ezt pedig az Uj Wagnerrel minden nagy harang daczára sem fogja elérni. Egy kis részt a Trisztán fáradságaiból, idős pénzbeli áldozataiból megérdemelnek a hazai szerzők is. A vidéki direktorok pedig vegyék fel műsorukba állandóan az operát is, különösen a magyar dalművet. Mily általános megelé- gedést szerez a közönségnek s bizonyos elégtételt a legszélesebb körökben a Troubadournak, Zsidónőnek, Parasztbecsületnek, Hunyadi Lászlónak vidéki előadása! Íme: van vidéken is opera-előadás! És nem kell ezért Budapestre menni! Hiszem, hogy a vidéki direktorok az erkölcsi siker"mellett megtalálják a kielégítő anyagi eredményt is. Nyissák meg hát színházuk kapuit a jelenkor szerzőinek is. Ne várjanak külföldi importot, budapesti engedélyt. Rendezzenek vidéki opera-premiereket! E vidéki premierek mint a másfajta színműveknél — országos esemény legyen, melyről a budapesti magy. kir. operaház is tudomást szerezzen. Ne kicsinyelje a „vidéki szerzőcskét“, ne fukarkodjék az elismeréssel s ne késsék az érdemes mű előadásával Mert hol van az megírva, hogy vidéken csak oly mű adható elő, mely az „egyedül üdvözítő“ fővárosi színpadokon már mintegy szentesítést nyert ! S hol van az megírva, hogy vidéken született művet nem lehet, nem szabad, nem érdemes a fővárosban színre hozni ? Ugyebár különösnek tetszik e kérdés ? Pedig sokan, megdöbbentően sokan vannak, kik ezt a merőben téves nézetet vallják, nem gondolva meg, mennyit vétkeznek ez elfogultsággal s elbizakodottsággal a magyar irodalom, a magyar művészet ellen. A zeneszerzők pedig dolgozzanak a vidéki színpadokhoz mért szerényebb igényekkel, kisebb kaliberrel is. Vidéki szinidirektoraink nem kapnak százezrekre menő szubvenciót, anyagi helyzete egynek sem brilliáns, ennélfogva sem magas tantremeket adni, sem költséges kiállítású új műveket színre hozni nem képesek. Ilyenformán egy kis szerénység a külsőségekben, az anyagiakban igen okos és szép dolog leend. Elvégre is nem a fényes apparátusban, hanem a belső irodalmi értékben van az erkölcsi siker, mely siker tán mégis az első czél. Szerzőink komponáljanak tehát rövidebb, egy-két felvonásos dalműveket, kevesebb színpadi apparátussal, hogy vidéken való előadásuk ne merítse ki a színházi vezetőség pénztárát.Egy sereg dalművet tudnék felsorolni, melynek szczenáriuma épen nem fényes (pl. Fidelio, Figaró lakodalma, Granadai éji szállás, Carmen, Szevillai borbély, Fra Diavolo, Fekete domino, Windsori víg nők, Fegyverkovács, Márta stb. stb.), szinrehaza- ZENEVILÁG 185