Református Wesselényi-kollégium, Zilah, 1910
a tás őt magát kisebbnek tüntetné fel, a harmadik meg, mert egyszerűen tunya az érdemes munkát meg is látni. És ki tudja, még miféle ok miatt? Igaz, hogy ezzel az igazi érdem nem válik kisebbé. Sőt! De az elismerésnek és a nyomában járó hálának a hiánya csak a legerősebb jellemű emberek előtt közömbös, a kevésbbé erőseket talán megingatja jóravaló szándékukban. Pedig éppen az volna a nevelés fő célja — e beszéde is az akar lenni — hogy minél több embernek tegye lelki szükségévé a valódi érdemeket termő hasznos munkát. Mert csak az ilyen emberek erősíthetik meg azokat a társadalmi intézményeket, amelyek az emberiség nemesítésének s ezáltal boldogulásának a legfőbb szervei. Az ilyen emberek vihetik csak előbbre az egész emberiséget a fejlődés útján. E fejlődés számára kell minél több ilyen embert nevelnünk. És ennek a nevelésnek egyik eszköze az igazi érdem megbecsülése. Dehát ha oly világosan, oly rábeszélően tudnék is szólani, mint ahogy azt csak az előbb is kívántam, elvont szavakkal, elvont tételekkel — érzem — nem tudnék és nem tudna senki ez irányban sem olyan jó tanítást adni, mint — alkalmas példákkal. Alkalmas példákért pedig egy lépést sem kell tennünk. Istennek hála, szolgál velük a mi iskolánk élete. Most éppen időszerűen. Legyen szabad ez alkalmat megragadnom. * * * A hó 2-án múlt 40 esztendeje, hogy Wesselényi Miklós báró őnagyméltósága, mint főgondnok — és július 17-én múlt 25 éve, hogy Lőrinczy György főgondnok úr, akkor még mint gondnok, kollégiumunk elöljáróságában a székét elfoglalta. És azóta megszűnés nélkül, állandó odaadással, lankadatlan szeretettel s — Isten jóvoltából — szinte hihetetlen szép sikerrel szolgálják mind aketten kollégiumunk fejlesztésében a magyar kultúra magasztos ügyét. Munkában eltöltött 25 esztendő díjazott és kevésbbé díszes állásban, kevesebb siker mellett is annyira érdemszámba megy általános közéleti felfogás szerint, hogy legalább a közvetetlen munkatársak, akik annak a munkának természetesen a legilletékesebb méltatói lehetnek, önként megragadják az alkalmat, hogy a régi munkást megbecsülő elismerésüknek kifejezést adjanak... Mert igaz : a rövid emberi életből sok az a 25. munkában eltöltött esztendő. Hát még a 40! Hát még olyan eredményekkel-