Református Wesselényi-kollégium, Zilah, 1913
. Az önismeret fontosságának tárgyalását egész rövidre foghatjuk. Mindazáltal, hogy lássuk, mennyire nem üres frázis az az állítás, hogy az önismeret életbe vágóan fontos, mondjuk ki azt, hogy ennek természetes oka van és kezdjük fejtegetésünket éppen e természetes oknak előadásán. Ha megfigyeljük a természet ölén szabadon élő állatot, mindeniknél megállapíthatunk egy sajátságot, amely az ő megélhetésükre rendkívül kedvező s amely szerencsés tulajdonsággal — bár egyébképpen elérhetetlen magasságban áll fölötte minden állatnak — az ember mégsem dicsekedhetik. Az állatoknak e szerencsés tulajdonsága abban áll, hogy önkéntelen harmóniában élnek létük feltételével, a természettel, hogy külső és belső mivoltuk teljesen hozzáalkalmazkodott életviszonyaikhoz. Azt tudjuk, hogy az állat minden mechanikai eszköz nélkül meg tud élni, annyira hozzáidomult a teste a külső körülményekhez, de azt is kell tudnunk, hogy az állatnak ösztönei is annyira harmóniában vannak az ő céljaival, élete feltételeivel, hogy ha kielégítésükre mód és alkalom van, teljes biztonsággal szolgálják az egyén és a faj érdekét egyaránt. Az állatnak nincs olyan ösztöne, amit el kellene fojtania; nincs olyan vágya, amit ha kielégít, önmagát döntené romlásba. Éppen azért benső impulzusait fékeznie, felülbírálnia, öntudatosan számba vennie soha sem kell. Követheti őket vakon. Ez az állatokban ama szerencsésnek mondható sajátság, ez az a biztos harmónia a létük feltételeivel, ami az emberből hiányzik, amiből az ember a fejlődés folyamán kinőtt. Amikor az ember léte is kizárólag a természettől függött, amikor ő is egymaga minden mechanikai segítség nélkül vívta léte harcát, ő is teljesen hozzá volt idomulva ahoz az élethez, az ő benső világa is teljesen kongruens volt megélhetése feltételeivel, amit gondolt és akart, az mind jó volt neki. Nem veszélyeztette a magasabb érdekét, nem hozta összeütközésbe az erkölcsi világrenddel, mert nem volt erkölcsi világa. Az történt azonban, hogy az ember ettől az életmódtól eltért és e miatt léte feltételei is gyökeresen megváltoztak. Ma máraz egyes ember nem magára utaltan küzd megélhetéséért a természettel, sőt menthetetlenül elpusztulna, vagy emberi mivoltából vetkőznék ki, ha ismét ilyen egyénenkénti, közvetlen harcba kellene bocsátkozni a külső erőkkel. Az életküzdelmet ma a faj együttes összeműködésben folytatja. Az emberre nézve ennélfogva ez az összeműködés: az erkölcsi világrend, a kultúra, a másik ember munkája éppen olyan végzetesen fontos létfeltétel, mint a fizikai világ. Ahoz az ősi állapothoz azonban annyira hozzáilleszkedett az ember — vagy talán nem is olyan régen vergődött ki belőle —, hogy az átöröklés erejénél fogva sok olyan tulajdonságát megőrizte, születésével e világra hozva, amely szükséges volt abban az ősi időben, megfelelt az akkori feltételeknek, ma már azonban nincs összhangban a változott viszonyokkal, felesleges, káros, sőt veszedelmes. Nem csak a szemfogunk emlékeztet még mindig agyarra.