Zord Idő, 1920 (2. évfolyam, 1-22. szám)

1920-09-16 / 18. szám

Néhány percig szótlanul állottak egymás mellett, amíg Dömé­hez visszatért az inába szállt bátorság. — Te, Ágnis, mondanék én valamit fenéked. — No, — bátorította a leány. — De nem haragszol-e érte ? — Nem a’! — Hát akkor megmondom, de ne haragugy ám Ágnis. — Ki vele csak, la ! Ejnye de bátortalan legény a talpán, aki Istene van, hogy ezt kell mondani. Dömének láthatóan jól esett a biztatás, ingeujját végighúzta a homlokán és figyelőn nézett az Ágnes szemei közé, melyek türel­metlenül várták a fiú beígért szavait. — Te, Ágnes, gyüssz-e hozzám feleségnek, csak azt mond meg ? Mer' hogy nem sokára kikerülök a katonasorból, meg aztán, mi tűrés-tagadás: olyan helyre kislány vagy, hogy hét faluban is kereshetik a párodat. Nem való vagyok magához, szegény ember lánya vagyok én, vízzel főzünk odahaza, hogy legyek én Gallai Péter, tízökrös gazda fiának a felesége ? Ágnes most röstellette csak igazán a szegénységét. Lesütötte a szemeit és a szoknyája szélét babrálta. — Sebaj Ágnes, — vigasztalta Döme öntudatlan sokatmon­­dással. — Szegényebb vagy, mint én, de szép is vagy, jó is vagy, dógos is vagy, aztán belin van a szád. Ilyen asszony kell az én házamhoz. Azzal jól magához szorította a leányt, aki hiába igye­kezett karjaiból kibontakozni. Dömét a sikolyok nem lágyították el. Lassan alkonyodott, a munka szemlátomást fogyott. Előbb Péter végzett, kis idő múlva Ágnes. — Hát mégis elkészültünk Döme, most aztán együtt mehetünk haza, — incselkedett dicsekvő hanghordással Ágnes. Dömére nézett és a tekintetük összeverődött. Döme nem bírta tovább a maga­tartóztatását, szíve kalapál­ni kezdett, a vér a fejébe szökött és hirtelen szédület fogta el. Egy elszánt mozdulattal belekapaszkodott a leány derekába és teljes erejét összeszedve levágta a csupasz földre. Elkeseredett dulakodás fejlődött ki közöttük. Ágnes érezte, hogy ha most alul marad a küzdelemben,

Next