Horing Károly szerk.: Religio, 1873. 1. félév
1. szám
harczba keveredett, s önvédelmi térre szoríttatott. Nem teheti, hogy fel ne szólaljon ott, hol oly elveket hirdetnek s érvényesíteni iparkodnak, melyek legbensőbb meggyőződése szerint, mialatt a vallást s vallásosságot fenyegetnék, egyszersmind távol attól, hogy a polgári társadalmat szilárdabb alapokra fektetni képesek volnának, inkább annak végveszélyét készítik s idézik elő, melyek, ahelyett, hogy a régibb bajokat orvosolnák, még ujakat is teremtenek, s ezáltal az amúgy is nehéz helyzetet elviselhetlenné, a majdani javulás reményét pedig egyre bizonytalanabbá teszik ; — nem teheti, mondjuk, az egyház, hogy ily körülmények közt a változhatlan jós igaznak jogait s érdekeit kötelességszeríleg ne védelmezze, hogy az örvény szélén barangoló társadalomnak, ha még lehet, megmentésére, intő szavát ne hangoztassa, hogy a tévelygőket ne oktassa, a gonoszul cselekvőket ne feddje s az ingadozókat megnyerni ne iparkodjék, szóval, hogy el ne járjon amaz isteni küldetésében, melynél fogva az igazság őrének, hirdetőjének és védőjének lennie kell ; mert „nem rejthető el a hegyen helyzett város, sem gyertyát nem gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a gyertyatartóra, hogy világoskodjék mindazoknak, kik a házban vannak." ') Ebből pedig a világnak fiai ürügyet s alkalmat vesznek maguknak, hogy mint állítólag megtámadott fél kettőztetett szenvedélyességgel az egyház elleni harczra keljenek. S innen származik azon szomorú küzdelem, melynek, ugy látszik még csak kellő közepén állunk; innen azon vészes tévkör, hogy az igazságtalanul megtámadottnak jogos védelme veszélye túlkapásnak bélyegeztetik ; innen pedig a katholikus irodalomnak, főleg az időszaki irodalomnak, azon nem épen örvendetes, nem épen könnyű, s épenséggel nem veszélynélküli feladata is, hogy szakadatlanul résen állva, folytonosan a leghevesebb ostromok visszaverésével elfoglalva, idejének s erejének legjavát, melyet rendes időkben a béke üdvteljes munkálataira fordíthatna ; kénytelen oly meddő harczok kivivására felhasználni, melyeknek eredménye a legjobb esetben is csak oly szellemi javaknak megőrzése vagy visszaszerzése, melyeket az emberi nem már évezredek előtt ismert és birt, s melyeket egy tisztultabb eszméjü kor nem csak becsült, de hálásan élvezett is ; mig a mai nemzedék, hallását, mint sz. Pál mondja 2) elforditván az igazságtól s mesékre térvén, amazoknak tagadásában a bölcselmet, kicsinylésökben a felvilágosodást, elnyomásokban a haladást rejteni véli, s zokon veszi, sőt haragra, dühre lobban, valahányszor felforgatási útjában a jogi igazságosság védőire talál, kik nemcsak, hogy ádáz tevékenysége elé legyőzhetlen akadályokat gördítenek, hanem mint a lelkismeret intő szorgáló szózata, nem engedik meg, hogy gonosz gyakorlatának megfelelő fonák elméleteket is gyártván, az isteni jog helyébe a maga elméjének lázas képzelődéseit, irányzatos ferditéseit s hamis lehozásait tegye; — nem engedik meg, hogy igazságnak mondassák a mi hazugság vagy tévely, haladásnak, ami visszahanyatlás a szellemi vadság, az erkölcsi műveletlenségnek szomorú korszakába s törvénynek, a mi erőszakoskodás, vagy legfelebb is csak a gonosznak hivatalos elismerése és szabályozása. Nincs kedvünk ezen eszméket tovább fűzni, mert úgy látszik nekünk, miszerint fentebb hangsúlyozott félelmünknek e kadatolására talán elég ennyi is. Ha csak azon öntudattal nyúlnánk a tollhoz, hogy szerkesztői pályánkon sűrű ellenmondással találkozandunk, hogy ellenséget szerzendünk magunknak talán ott is, hol használni véltünk, hogy akadályok fognak utunkba gördíttetni oly helyről, honnan baráti részvétet, szives támogatást, vagy legalább is ügyrokoni elnézést, nem csak reméllem ; de talán várni, sőt követelni is fogunk volna , meg hogyán ! — ilyféle nehézségekkel majd megküzdendünk ; sőt vannak akadályok, melyeknek legyőzése a bátran törekvőnek izmait nem, hogy megzsibbasztaná, mint inkább még jobban aczélozza, mert erejének öntudatára ébreszti s annak kellő használatára tanítja. Nem is ez az, mi talán csüggesztőleg hathatna lelkünkre; mert saját személyünk ama magasztos ügyek mellett, melyeknek szolgálatára vállalkoztunk, merőben el kell, hogy enyészszék ; de épen ez ügyek azok, mikre nézve aggódunk, váljon eszméink, rendszerünk, nézeteinknek összlete s azon modor, melylyel mindezeket érvényesíteni készülünk, a legjobb szándék mellett is hasznukra leend e, s képes-e arra, hogy a józanul, s méltányosan itélőknek helyeslését vívja ki számunkra. íme megpróbáljuk! Vezérfonalul azt bírjuk, melynél jobb s biztosabb nem létezik : a katholika egyház tanát, csalhatatlan tekintélyét. Ebben van a kereszténységnek telje, ebben az igaz, örök és élő isteni tekintély, melyen kívül, mindent kicsinyleni Máté V. 14. 2) Tira. II. 4, 4. 2