168óra, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-09 / 1. szám

Szénási Sándor: M. úr a forradalomban M. úr éppen a kocsijában ült, éppen a Roosevelt tér, egy piros lámpa és éppen karácsony előtt, déli 12 óra után (és M. úr borongott savanykás rosszkedvében, de nem éppen, hanem régóta), amikor a rádióban bemondták, hogy a forradalmi Romániából hirtelen­ váratlan magyar nyelvű adást fogtak, és most ezt tessék M. úrnak meghallgatni. És megszólalt egy elfulladt női hang, közben zörgett-zörgött az egész kelet-euró­pai miskulancia (egyenletes rakétaalapzat, egyéb felkelések, lázadások, tüntetések motozása, kettétépett paktumok papír­­reccsenése, sorban állók topogása), és ez a hang, félig kiabál­va, félig zokogva, ismeretlen erővel és szenvedéllyel olyan szavakat mondott, amelyektől M. úr egy ideje már a hányásig undorodott, most mégis a szabadság és testvériség közhelyei­től megmozdult benne valami, furcsáin érezte magát, szemben vele elmosódott a Vár, felfelé nézett, hogy megszabaduljon ettől a váratlan erőtől, de hiába, aztán abba is hagyta, feljött, mi történik vele. M. úr sírt. Nem sokat, nem sokáig, de így is ijesztő volt a dolog, fájdalom nem érte, boldognak sem érezte magát, talán (de ez már a mi feltételezésünk ) egyébként egészséges szerve­zete állt bosszút egy perccel ezelőtt még fennálló s egy perc múlva újra visszatérő rosszkedvén, hangulatainak alapzajos, állandó nyomottságán, M. úr továbbélése érdekében fellob­­bantott valami lángot, amely rögtön elhamvad ugyan, de amelyre emlékezni lehet. És úgy is lett, a pere elmúlt, a lámpa váltott, a kocsisor araszolt, füstölgött tovább. De az is úgy lett, hogy M. úr agyából nem ment ki azonnal pillanatnyi megrendültsége (kicsit szégyellte, azért is), elmél­kedni kezdett, miért olyan ő, amilyen, ebben a nagy szabad­ságrobbanásban miért érzéketlen, mint egy kődarab, miért érez maga körül mindent sületlenül kisszerűnek, miért nem forrnak benne különféle érdekes hitek (pedig most ő, M. úr a vihág közepe, mondta be a BBC is), rossz természete-e a hibás, vagy Kelet-Európa legtöbb forradalma, amelyet ilyen savanyú szósszal tállalnak fel. Régen, gondolta M. úr, másként mehettek a dolgok, ha fellobbant egy ú­j tűz, megszólaltak a szobrok is, és a kor f­urcsa, új kémiája képeket és színeket hívott elő üres falakon. Vagy csak legenda volt minden ? A tévétlenség jótékony köde, az egyidejűség nagyszerű hiánya ? Lehet, hogy a h­ajdani-dani szép időkben a történelemnek is megvolt a maga története, és az embernek is külön? A forradalom, a dráma lezajlott ostoba és nyers valóságában, aztán jött az írástudó, és órát csinált belőle, ideje volt rá bőven, a rádió nem közvetítette quaterre juillet-t egyenesben a pozsonyi jurátusoknak, XVI. Lajos lefejezését nem látta felvételről a kecskeméti kispolgár. (Újra és újra, mert a szomszédnak videója van, háromfejes, és tudja léptetni a képeket: hogyan csapja szét a karját a kivégzett, hogyan tör át a vér a szürke haj szivacsán, amely két késről kockára beissza és lassan szétteríti önmagán a pirosat.) Lehet, hogy akkoriban a forradalomnak nem voltak tényei, csak hírei, s ha azok nem akadtak, hát jöttek a versek, képek, legendáik? Sőt talán a legenda volt a hír: a történésről szóló történet helyettesítette a történelmet, amelyet alig látott valaki, így hát nem is létezett. Élt azonban a mese, a tényekből, majd a tények híreiből kétsze­resen le­párolt remény a lehetséges megváltásban, sok lefejezett sárkánnyal, sok legkisebb fiaival. De ha ez igaz, ha eltűnt a mese (és ha igaz, hogy a dolgok lelkét és szellemét valaha úgy adták utólagosan a nyers és kisszerű valósághoz, ahogy a szakács sózza utólag a levest), azonos-e ma a történet önmagával, tényleg a történelem az, ami a SANYO 21 PST felirat fölött színesben megjelenik ? Nem történik-e csalás, nem lopják-e meg M. urat, amikor nem közvetítik a megszólaló szobrok hangját, és amikor nem figyel­nek oda, hogyan hívó­dnak új és gyönyörű, lélekemelő képek a koszos, üres tűzfalakra ? Sajnos azonban - gondolta mélabúsan zötykölődve M.­ár - erősen gyanítsak azok a Robespierre-ek, Petőfik és festőművész Barabások, akik a tévében délelőtt tüntető péklegényekkel csinálnak interjút, este meg csokor­nyakkendőben vezetik a Bongót. Csupa zirgő-zörgő lelkű em­ber, alapzajosak, akik aligha járnak ki éjjelente feliratokat festeni, akiket nem bántanak új eszmék, akik még magukért se halnának meg, nemhogy másokért. Nincs hír titkos pincékről (pedig M. úr egy ideig direkt figyelt, nem hall-e ilyesmiről), amelyekben egy szál gitáron születne valami, ami zene is meg vers is, meg tudj’ isten micsoda..., amit nem lehet elolvasni a lapokban, mert mélyen a forradalmas közhelyek alatt van, mert mélyről jön. Jöhetne utólag is, megsózhatná vagy megédesít­hetné a forradalmat később is, ha lenne, ha létezne, mert (M. tír korábbi megrendültsége okán még cseppfolyós lelkiállapot­ban volt, tehén hajlott a dialektikára) nem az a baj, hogy a történet önmagáival azonos, hanem, hogy ember nélküli, nem a mese hiányzik, hanem a mesemondó, az írástudó hiányzik. Hiányzik, hogy nincsen főszereplő. Forradalom van, forradal­márok nélkül. (M. úrnak eszébe jutott, hogy országa, tehát élete nagy fordulatairól a tévéhíradóiból értesült mindig; na, holnap ki leszek már megint, ült le a karosszékbe esténként, és meghallgatta, mit fog másnap kikiáltani, mit nem tűr többé, mit is mond majd mint nép, amire, íme, már hivatkoznak.) Az a baj, fékezett M. úr a Lánchíd közepén, elveszve a nagy torlódásban, hogy amikor még akartam valamit, amikor még ismertem titkos pincéket, beszélő szobrokat, amikor még nem idegi alapon nem tudtam aludni éjjelente, akkor nem jött a forradalom, most meg itt van valami, amit annak hívnak, bár inkább mintha csak a padlás szakadt volna az ember fejére. Összedőlt egy bogarak által régen szétrágott ház, amelyet egyszer a szomszéd részegen titkolt össze folytatólagos vod­káiért, amelyben a szemöldökfák keresztben is tartották az épületet, össze ne rogyjon, és ahol tehát a legkisebb ember is túl magasnak bizonyult, derékmagasságban is be tudta verni a fejét. Úgy hívjáik, de forradalom-e, ha a romok között bóklá­­szók (miközben új, szép palotáikról szavalnak) szét­hordják a korhadt deszkáikat saját kutyaólnak, malackerítésnek, nemzeti ficháidénak ? Mondják, már a morváik is autonómiát akarnak. De hát mit tehet az ember, tárta volna szét a karját M. úr, ha nem indult volna el végre a sor, ha nincs mese, nincsen képecske, könyvecske, nincsen az életnek tíz kémiája, ha nem szólal­nak meg a szobrok. Az ember már csak ilyen, megijed a hiánytól, és rögtön bezárkózik. Megriad, hátha eltűnik ő is ebben a nagy alapzajban. Létezni akar, ha egyedül is, ha fél is egyedül. M. úr ezután már nem gondolkodott sokat, mert hazaért végre, leült, bekapcsolta a tévét, elővette a lapokat, az áij horoszkópos könyvet is, amelyből már a kínai rendszer szerint számíthatja ki szerencséjét ebben a hónapban, és azt gondol­ta, azért borzasztó dolgok történtek abban a szegény Romá­niában, ki tudja, mikor lesz az egésznek vége. 3

Next