168óra, 1991. július-december (3. évfolyam, 26-52. szám)

1991-11-26 / 47. szám

Levélhullás Mélyen tisztelt Mester Ákos Úr! Én vagyok az a személy, aki 1991. október 23-án az ezredes barátom kérésére bejutottam a rádió épü­letébe egy harmadik bajtársammal. Az ezredes úr mást nem akart, csak ugyanúgy, mint 1956-ban, ki­menni az erkélyre és egy őszinte megemlékezést el­mondani az összegyűlteknek, örömében, hogy ezt az 1991-es ünnepet életben megöregedve, de megérte. Na de hogyan jussunk ki az erkélyre, ez volt a nagy kérdés. Fekete úrnál nincs kulcs. Keressék meg, kéri Fekete úr a kollégáit. A kulcs nem kerül elő. Közben az ezredes úr egy másik szoba ablakából próbál be­szélni, majdnem kiesik, én fogom a lábát. Ez így nem jó. Lesegítem az ablakból. Újra megyek a bűvös ajtó­hoz, hátha kinyílik. De nem. Az utcán az emberek minket követelnek. Romhányi úr nyugtatja az embere­ket, odakint énekelnek, Romhányi úr vezényletére. De kulcs nincs. Hosszas vita után Fekete úr beleegyezésé­vel fel kell törni az ajtót, egyedül nekiállok feszegetni, de nem megy. Betyár kemény ajtó. Végre sikerült ki­szakítani a zárat, így tudtunk bejutni a szobába, ahol az erkélyajtó van. Most, levélírás közben itt, Montrealban, ahol 35 éve élek, elgondolkodom: direkt tűnt el az a kulcs, hogy legyen ok újra megalázni 1956 emlékét és min­ket, az őszinte, szabadságot szerető szabadságharco­sokat. Igen, a huligánok beszakították a magyar nép tulajdonát képező ajtót, én és szabadságharcos baj­­társaim tudják, nem úri dolog ajtót betörni, de a kul­csot letagadni sem utas. De folytatom az események hiteles leírását. Végre kijutottunk a teraszra. A tömeg ünnepelte a sikert, az a tömeg, aki pár perccel hama­rabb minket is kétségbe vont. Az ezredes barátom „ordított”, mivel a Magyar Rádiónak nincsen egy mikrofonja, nem is tudják, mi az. Romhányi úr vagy valaki más a csapatából feldobott egy nemzeti zász­lót, amit lobogtattam. Közben valahogy feljutva egy ausztrál és egy nyugatnémet forradalmár, akik e nap­ra jöttek haza, ők is hatalmas, csodálatosan gyönyörű piros-fehér-zöld zászlót lengettek. Lenyűgöző volt! Kár, hogy Mester úr nem látta! Valaki kikapta kezem­ből a zászlót (ha jól emlékszem, Mariann nevű hölgy) s ő tovább lengette. Én beszélni kezdtem, azaz ordíta­ni, mikrofon hiányában. Erőtlen hangom s a tömeg morajától én sem hallottam saját hangom. A nép köz­ben követelte a pontok beolvasását, amit egy órával korábban adtak át a rádió illetékeseinek. Fekete úr valójában nem állíthatta le az adást, mivel most nem forradalom van, hanem megemlékezés. De Fekete úr és a többi rádiós urak megígérték, hogy a következő hírekben be fogják olvasni. A tömeg zúgolódott. S nehogy valaki meggondolat­lanságokat csináljon, mivel mikrofon nincs, így elkér­tem Romhányi úr hangosbeszélőjét, amibe éppen éne­kelt, de felküldte, sajnos, mire hozzám került, dara­bokra hullott. Hogy mitől és hogyan, azt a rádiós urak sem tudták. Sajnos, ez sem ment, ugyanúgy, mint az ajtó. Sebaj, jönnek a hírek, és így majd megnyugszik a tömeg. Szeretnék kint hallani a hírekben a pontokat. De a rádiónak hangfala sincs, se kulcs, se mikrofon, se hangfal. Őszintén tisztelt Mester úr, nem érdekes? Na de két derék, biztos technikus fiatalember azonnal nekiállt szerelni, s rövidesen kikerült a balkonra a két hangfal. A két technikus a mai napig sem tudja, milyen nagy dolgot csináltak, a rádió és az utcán lévő embe­rek érdekében. Isten áldja meg őket! Hírek, pontok beolvasása nélkül. Odakint elége­detlenség, újra ez a betyáros Romhányi úr esi ti­­ott, igaz, hangosbeszélő nélkül. Pedig az a hangosbeszélő Salgótarjánban és Budapesten is igen nagy szolgála­tot tett. Először dühösen, majd nyugodtabban újra előkerült a Kossuth Lajos azt üzente nóla. Reám és a többi hívatlan vendégre itt tovább szükség nincs. El­köszönök Fekete úrtól, aki igen boldogan látja, hogy távozni készülünk, de kimenni nem lehet, rivall rám keményen, igen keményen a később kellemes rendőr százados úr (ha tudnám a nevét, küldenék neki egy üdvözlőlapot). Na de miért nem, azaz ki lehet, de nem ott, ahol bejöttem, hanem a hátsó kiskapun, és nem a főbejáraton. Nehogy több illetéktelen bejusson. Én nem is tudom, miért vagyok ilyen önfejű. Mon­dom, nem moccanok innen. Nem is lett volna baj, ha maradok, jól összebarátkoztam a százados úrral, de a többi (vagy nyolc) társam azt mondotta, ha én nem megyek, akkor ők sem. Hosszas huzavona után elin­dulunk, azaz nem tudom, jól fejezem-e ki magamat, szökünk. De ki elől? Mindegy, megyünk ki az udvarra, s hirtelen nem tudtam, hogy melyik évben vagyunk, mondom, annyi minden van a fejemben, a rádió, ajtó, békítés, Fekete úr, mikrofon, ezredes úr, sok pohár víz. Romhányi úr és előttem sok-sok, szépen sorban álló, bevetésre kész, gondolom, rohamrendőr. Hirte­len azt gondoltam, istenem, most rendszerváltás van, vagy nincs? Hát kérdezem önt, tisztelt Mester Ákos úr, nem egy gyalázatos dolog volt? Mink 1956-ban győztesként vívtuk meg szent szabadságharcunkat. Nagy áldoza­tok árán. De hogy 35 évvel később ugyanazoknak a parancsára kivezényelnek ellenünk rohamrendőröket, ez engem megbotránkoztat. Ezt az egészet 10 perc alatt meg lehetett volna oldani. Én sem gabalyodtam volna ilyen kacifántos dologba, és inneni szemmel elhittem volna, hogy valóban rendszerváltás van, rendszerváltás a népnek. A magyar népnek, nemcsak a képviselő uraknak, új polgármester uraknak, és az új kiváltságosoknak. Hanem a sokat szenvedett, meg­alázott, kizsákmányolt, emberségétől megfosztott, megkínzott magyar népnek is. De úgy látom, a rend­szerváltás még igen soká várat magára. Az utazás, szólásszabadság még nem rendszerváltás! November végén újra odahaza leszek, az én imá­dott Kispestemen. A vadonatúj Mikulás-ruhámat fel­veszem, újra hófehér szakállat ragasztok, és egy pest­lőrinci árvaházba ajándékot, szeretetet adok a drága tündéri kis magyar árváknak. Közben drága barátaim segítségével készítjük a csomagokat kb. 75-80 öreg rászorultnak. Az ország különböző részére. Tudom, sok-sok ezer van. De én csak egy ember vagyok. Nagyon szeretném, ha az általam nagyon szeretett 168 óra című hetilapban a gondolatomat és a valós tényeket leközölnék. Porubszky István János 12457 Bergerac st. Pierrefond, Quebec, Canada A mienktől ehető véleményeket is közöljük, de nem adtunk helyet olyan szélsőséges észrevételeknek, amelyek fölösleges indulatokat keltenek és szükségtelen konfrontációhoz vezethet­nek. A leveleket általában rövidítve­­ az ilyenkor sikersületet­­len javításokkal szerkesztett formában adjuk közre. | I I V.ZMCT VBBWcfiWK­MR­­­KVxO VIA AIR MAII NUGnKK. 'RA.DVO s á .Mv:=4.3 0í j P*/(isál ^ i MMPBM MAGYAR ÍrÓSZÖVETSÉG rafc-' *-’­?! 1062 Budapest VI. Bajza uka fJ. ffS| íSjl TSfon: 17 28 M0 Fax: 12-13-419 rjH Levétrfm 1397 Budait ff 546^ Mim 222-21324 Kedves Mester Ákos, arra kérem, hogy a mellékelt levelet - melynek eredetijét elküldtem Gosztonyi Péternek - közöl­jék le mihamarabb a „168 órában”, a következő egyszerű kommentárral: „A Magyar Írószövetség válasza Gosztonyi Péter olvasó levelére, amely 1991. november 12-i számunkban jelent meg. ” Jó lett volna előtte konzultálni, de ha már így esett, zárjuk le ilyen udvariasan! Köszönöm! Szíves üdvözlettel. Tisztelt Gosztonyi Péter, bizonyára megbocsátja, hogy a „168 óra” szerkesztőségének írt levelére én válaszolok. Ön elmarasztalja a Magyar Írószövetséget, mert úgy véli, „a Magyar Írószövetség a forradalom vonatkozásában totális hallga­tásba burkolózott”, az írók 1956-os szere­pét nem méltatta. Messze vagyunk egymás­tól, nem csoda, ha nem jut el rendezvényeink híre Svájc földjére. Mi folyamatosan ünne­pelünk, „október 23.” gondolata olyan fon­tos számunkra, hogy az évfordulótól függet­lenül is jelen van a mindennapi munkánk­ban. A közelmúltban Háy Gyula-emlékestet, majd Kárpáti Kamill, Tollas Tibor, Tóth Bálint részvételével verses délutánt rendez­tünk. 1990 nyarától bekapcsoltuk - rendkí­vüli tagság formájában - az országból tá­vozni kényszerült íróinkat a magyar irodal­mi életbe. Most pedig, októberben, Ober­­sovszky Gyula szerzői estjét tartottuk meg, november 4-én Gérecz Attila könyvét üdvö­zöltük, s készülünk november 19-re, költői szakosztályunkkal együtt, 56-os mártír­jaink, Béri Géza és Gérecz Attila emlékest­jére. Egyébként Gérecz Attila Alapítvány is indul. Koszorúink mindenütt, ahol a tiszte­letadásra mód volt, ott vannak. Központi írógyűlést valóban nem tartot­tunk. A társadalmi igazságérzettől várjuk, hogy íróink szerepét ne felejtse - mi ezt már többször, több fórumon „menet közben" ki­nyilvánítottuk. Végezetül szeretném, ha személyesen győződhetne meg arról, hogy mit és hogyan tesz és mit tehet a Magyar Írószövetség a veszélyeztetett írói egzisztencia és az össze­omlás küszöbén álló magyar könyvkiadás ügyében, s egyéb más gondjainkban is taná­csot adna. Örömmel látom a Magyar Írószövetség­ben, ha legközelebb Budapesten jár! Szeretettel, nagyrabecsüléssel üdvözlöm, jó ünnepet, további gazdag tudományos munkálkodást kívánok elnökségünk és mindannyiunk nevében. Jókai Anna, a Magyar Írószövetség elnöke elnök 29

Next