168óra, 1992. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-20 / 42. szám

Levélhullás A miénktől eltérő véleményeket is közöljük, de nem adunk helyet olyan szélsőséges észrevételeknek, amelyek fölösleges indulatokat keltenek és szükségtelen konfrontációhoz vezethet­nek. A leveleket általában rövidítve - az üvenkor elkerülhetet­len javításokkal -, szerkesztett formában adjuk közre. Tisztelt Szerkesztőség! A tévé Nulladik típusú találkozások című műsorá­ban figyeltem fel először a dunaföldvári szektára. Már akkor felháborított sok minden, s azóta is fi­gyelem és keresem az erről szóló interjúkat, olva­sói leveleket. Előre kell bocsátanom, nem vagyok vallásos. Nem hiszem Istent, de tiszteletben tartom minden­ki világnézetét egészen addig, míg nem megy túl a józan ész határán és nem sérti, veszélyezteti az egyént mint potenciális áldozatot. Azt mondom: veszélyezteti, s értem ezen azt az érzelmi-értelmi ráhatást - mely később terrorba csap át -, ami, bár nagyon szomorú, hatásos lehet az életcél és eszmény nélküli fiataloknál. Akinek van hite, le­gyen az a vallás, a materializmus vagy „csupán” az emberekbe vetett hit, hívja bár saját istenét Is­tennek, Buddhának vagy Manitunak, azt nem lehet behálózni, megfertőzni semmiféle állatnal, azt nem lehet kiszakítani környezetéből, családjából. Nem azt mondom, ez a szekta hibás abban, hogy a mai fiatalságnak nincs hova tartoznia, hogy szülők, pedagógusok, rokonok, vagyis a „fel­nőttek” nem tudnak példaképeket állítani, köve­tendő/követhető eszméket felmutatni. Ez a szekta abban hibás, hogy kihasználva a gyökértelenséget, teljes szellemi rabszolgaságba kényszeríti fiatal tagjait. Olvasom a torokszorító riportokat szülőkkel, a leveleket, melyeket kétségbeesett anyák írnak, re­mélve, hogy így tudnak összefogni. Olvasom és nem értem. Bár nincs gyermekem, de vannak sze­retteim. Nem tudom elképzelni, hogy ha egy álta­lam szeretett ember ilyen fokban eltévelyedne, ve­szélyeztetve látnám, nem tennék semmit. Ponto­sabban nem tudom elképzelni, hogy ha én lennék a szülők helyében, segítségkérő levelektől várnám a megoldást. Nem azt mondom, hogy „faltörő kos­sal” rontanék be a szekta otthonába. „Csak” ha­zavinném. Tételezzük fel, nem engednének be. Kérdezem, van-e olyan törvény, mely nem állna mellém, ha tőlem kiskorú gyermekemet erőszakkal tartanák távol. Miért nem mennek el ezek a szülők a gyermekeikért? S ha megpróbálták, de nem ju­tottak be, miért nem lehet a törvény erőivel fellép­ni? Nem tudom elképzelni, hogy a XX. század végi Magyarországon egy családi házból ne tudjam ki­hozni fiamat, lányomat. Ki a felelős? Kinek kéne lépnie? Meddig lehet elmenni egy álvallás mögé bújva, mi jogosít fel és kit arra, hogy véget vessen egy veszélyes, de ennek ellenére növekvő őrületnek? Hány napig, hétig, hónapig lehet hagyni ezeket a fiatalokat egy elbu­tító, sehova sem vezető „hit” martalékaként vege­tálni? Szeretnék választ kapni a kérdéseimre, és sze­retném, ha mindenki tudná és értené Platón intel­mét: „Tudod-e, hogy a kezdet a legfontosabb, ál­talában is, de különösen a fiatal és zsenge lények­nél? Hiszen leginkább ilyenkor lehet őket formál­ni, s ilyenkor vésődik beléjük az a forma, amelyet bennük kialakítani akarunk.” Füstös Julianna 2230 Gyömrő, Bimbó u. 88. Kedves - 168 óra - Szerkesztőség! A szektás fiatalok témájához szeretnék hozzászól­ni. Szerintem ez a jelenség ma Magyarországon nem­csak világnézeti divat, hanem érthető, logikus követ­kezmény. Ezek a fiatalok egyszerűen istenkeresők. Tanultak titokban némi hittant, olvassák a Bibliát és az Újtestamentumot, és vártak egy szolid, megalá­zott, megbocsátó Názáretit, Buddhát vagy akárkit, aki nem gőgös és nem erőszakos. Esetleg még fegy­vert sem fog, nem öl. A rendszerváltás utáni egyházi magatartásra vi­szont zömében az jellemző, hogy semmit sem felej­tett, és semmit sem tanult. A sebeit úgy mutogatja, mintha mi okoztuk volna, a javait úgy követeli visz­­sza, mintha mi szedtük volna 40 évig a házbért, ál­landóan a fejünkhöz vágja, hogy fejletlenek az erköl­cseink, elveszi falvaktól a papjaikat, és főúri gőggel utasítja el az alázatosan kérelmező népet. M­indehhez járultak még a pártok. A Torgyán-féle kisgazdák akkora bibliákat raktak az asztalra, hogy ha valaki a lábára ejti, menten leszázalékolják. Szép, istenes párt lett belőlük. A kereszténydemokrata pol­gármester Szegeden olyan választási programbeszé­det jelentetett meg a Dél-Magyarországban, hogy csak azt hiányoltam belőle, hogy a szabadtéri játé­kok anyagi helyzetének javítására nyaranta nem elő­adásokat, hanem nyilvános autodafékat rendeznek. Erre biztosan tódulni fog a „művelt Nyugat”. És az egyház mindehhez asszisztált. Csoda-e, ha a fiatalok inkább az evangélium szel­lemében nyilatkozó szektákat választják? Hiszen amit a szemükre hánytak, az szinte szó szerint meg­található az Újtestamentumban, „hagyd el apádat és anyádat”, hogy legyen saját tulajdonuk, hogy for­dítsák oda a másik arcukat is... A megalázottak és megszomorítottak istenét keresik, legyen az Krisna, Buddha vagy Jézus. Hogy lesznek, akik kihasználják és becsapják őket? Minden bizonnyal. Mindent fel lehet használni az emberek kihasználására és becsapására, és mindig lesznek, akik meg is teszik. Nem lehet megvédeni őket semmitől, csak nyitva tartani az ajtót, hogy ha megsérül, akkor „ugye, megmondtam” nélkül haza­jöhessen felgyógyulni. Hát ennyi a véleményem. Nem hiszem, hogy kö­zölnék. De ha mégis, nevem alá írják oda a címemet is. Legfeljebb kiátkoznak és megvernek. Megesett az nálam jobbakkal is. Radó Péterné 6758 Röszke, Petőfi út 16. Tisztelt Szerkesztőség! Lapjukból értesültünk a szektaproblematiká­ról hazánkban. A szimptómák kísértetiesen ha­sonlítanak az itteni, általunk jól ismert szekta­kérdés jelenségeihez. Mivel sem az önök lapjá­hoz intézett levelekből, sem az ezt a témát illető cikkekből nem derül ki, milyenfajta vallási kö­zösségekről van szó (a közösségek neve, jellege, mióta ügyködnek Magyarországon), levelet in­téztünk egy, a lapjukban névvel jelzett, szemé­lyesen érintett levélíróhoz. Megkérhetnék-e önöket, hogy e levél másolatát, melyet melléke­lünk, elküldjék annak a levélírónak is, akinek teljes neve és címe szerkesztőségüknél megvan. (Ugyanazon számban jelent meg a levél, mint Vavró úr levele.) A további Vavró úrhoz intézett levelünkből kitűnik. Schermann Rudolf katolikus lelkész, plébános, a Kirche Intern kiadója D-5300 Bonn 2. Uhlandstrasse 40. Kedves Vavró úr! A 168 órában olvastam, számomra megdöb­bentő, de tárgyát illetően nagyon is ismert levelét. Olyan problémáról szól, aminek magam is újra és újra tanúja vagyok itt, Nyugaton. Mint katolikus pap és újságkiadó, éppen most is egy szektáról írunk lapunkban, a Kirche Internben. Itt a szülők úgy segítenek magukon, hogy érdekközösséget alkotnak, s igyekeznek a sajtó segítségével a nyil­vánosság elé menni. Gondolom, a püspököktől azért sem kap segítséget, mert vagy nincsenek maguk se tisztában e szekták káros tanaival és emberhalászó, a családtagokat egymástól elide­genítő és elszigetelő gyakorlatukkal, vagy pedig olyan, az egyháziasság köntöse alatt fellépő szek­tákról van szó, melyeket a püspökök nem tarta­nak olyan károsnak, mint az érintettek, akik ezeket a báránybőrbe bújt farkasokat, illetve tet­teiket kénytelenek elszenvedni. Sajnos, hazánk (én 56-ban jöttem ki) ma mindinkább prédájává válik mindenféle jöttment vallási ideológiának, melyeknek képviselői sok pénzzel dolgoznak, s kihasználják a bukott rend­szer által előidézett ideológiai vákuumot. Száz szónak is egy a vége: 1. Érdekelne, hogyan hívják azt a vallási közösséget, amely leányukat elidege­nítette önöktől? 2. Lehetséges lenne-e, hogy az esetet illető levelezést, fontosabb dokumentumo­kat, melyek fényt derítenek arra, miről is van szó, fénymásolatban megkapnám? (Természetesen ajánlott levélben visszaküldjük.) Itt, Nyugaton is (Ausztriában, Németország­ban ) csak akkor ébredtek fel a püspökök, amikor a közvélemény kezdett a dolgokkal érdemileg foglalkozni. Ha tudnák, milyen közösségekről van szó, talán itteni tapasztalataink alapján tud­nánk önöknek is odahaza segíteni. Válaszát várva mély együttérzéssel és tisztelettel üdvözli: Schermann Rudolf plébános, a Kirche Intern kiadója Tisztelt Plébános Úr! Természetesen semmi akadálya annak, hogy levelük másolatát megküldjük a szer­kesztőség rendelkezésére álló címre. Egyébként örömünkre szolgál, hogy kül­földön élő magyar katolikus lelkészeket olvasóink között tudhatunk. Megnyugvás­sal fogadjuk azt is, hogy a szektákkal kap­csolatos szomorú ügyben önök rendkívüli­­ súlyt helyeznek a sajtónyilvánosságra. Kü­lön megköszönnénk, ha egy interjúban módunk lenne megismerkedni az önök ta­pasztalataival, amelyek bizonyára idehaza is hasznosíthatóak. Budapest, 1992. október 14. Szívélyesen üdvözli: Mester Ákos ! üKirche Intern 1 Forum für eine offene Kirche, tör SesellsctiafTPolitik und Kultcr 28

Next