168óra, 1992. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-20 / 42. szám
Levélhullás A miénktől eltérő véleményeket is közöljük, de nem adunk helyet olyan szélsőséges észrevételeknek, amelyek fölösleges indulatokat keltenek és szükségtelen konfrontációhoz vezethetnek. A leveleket általában rövidítve - az üvenkor elkerülhetetlen javításokkal -, szerkesztett formában adjuk közre. Tisztelt Szerkesztőség! A tévé Nulladik típusú találkozások című műsorában figyeltem fel először a dunaföldvári szektára. Már akkor felháborított sok minden, s azóta is figyelem és keresem az erről szóló interjúkat, olvasói leveleket. Előre kell bocsátanom, nem vagyok vallásos. Nem hiszem Istent, de tiszteletben tartom mindenki világnézetét egészen addig, míg nem megy túl a józan ész határán és nem sérti, veszélyezteti az egyént mint potenciális áldozatot. Azt mondom: veszélyezteti, s értem ezen azt az érzelmi-értelmi ráhatást - mely később terrorba csap át -, ami, bár nagyon szomorú, hatásos lehet az életcél és eszmény nélküli fiataloknál. Akinek van hite, legyen az a vallás, a materializmus vagy „csupán” az emberekbe vetett hit, hívja bár saját istenét Istennek, Buddhának vagy Manitunak, azt nem lehet behálózni, megfertőzni semmiféle állatnal, azt nem lehet kiszakítani környezetéből, családjából. Nem azt mondom, ez a szekta hibás abban, hogy a mai fiatalságnak nincs hova tartoznia, hogy szülők, pedagógusok, rokonok, vagyis a „felnőttek” nem tudnak példaképeket állítani, követendő/követhető eszméket felmutatni. Ez a szekta abban hibás, hogy kihasználva a gyökértelenséget, teljes szellemi rabszolgaságba kényszeríti fiatal tagjait. Olvasom a torokszorító riportokat szülőkkel, a leveleket, melyeket kétségbeesett anyák írnak, remélve, hogy így tudnak összefogni. Olvasom és nem értem. Bár nincs gyermekem, de vannak szeretteim. Nem tudom elképzelni, hogy ha egy általam szeretett ember ilyen fokban eltévelyedne, veszélyeztetve látnám, nem tennék semmit. Pontosabban nem tudom elképzelni, hogy ha én lennék a szülők helyében, segítségkérő levelektől várnám a megoldást. Nem azt mondom, hogy „faltörő kossal” rontanék be a szekta otthonába. „Csak” hazavinném. Tételezzük fel, nem engednének be. Kérdezem, van-e olyan törvény, mely nem állna mellém, ha tőlem kiskorú gyermekemet erőszakkal tartanák távol. Miért nem mennek el ezek a szülők a gyermekeikért? S ha megpróbálták, de nem jutottak be, miért nem lehet a törvény erőivel fellépni? Nem tudom elképzelni, hogy a XX. század végi Magyarországon egy családi házból ne tudjam kihozni fiamat, lányomat. Ki a felelős? Kinek kéne lépnie? Meddig lehet elmenni egy álvallás mögé bújva, mi jogosít fel és kit arra, hogy véget vessen egy veszélyes, de ennek ellenére növekvő őrületnek? Hány napig, hétig, hónapig lehet hagyni ezeket a fiatalokat egy elbutító, sehova sem vezető „hit” martalékaként vegetálni? Szeretnék választ kapni a kérdéseimre, és szeretném, ha mindenki tudná és értené Platón intelmét: „Tudod-e, hogy a kezdet a legfontosabb, általában is, de különösen a fiatal és zsenge lényeknél? Hiszen leginkább ilyenkor lehet őket formálni, s ilyenkor vésődik beléjük az a forma, amelyet bennük kialakítani akarunk.” Füstös Julianna 2230 Gyömrő, Bimbó u. 88. Kedves - 168 óra - Szerkesztőség! A szektás fiatalok témájához szeretnék hozzászólni. Szerintem ez a jelenség ma Magyarországon nemcsak világnézeti divat, hanem érthető, logikus következmény. Ezek a fiatalok egyszerűen istenkeresők. Tanultak titokban némi hittant, olvassák a Bibliát és az Újtestamentumot, és vártak egy szolid, megalázott, megbocsátó Názáretit, Buddhát vagy akárkit, aki nem gőgös és nem erőszakos. Esetleg még fegyvert sem fog, nem öl. A rendszerváltás utáni egyházi magatartásra viszont zömében az jellemző, hogy semmit sem felejtett, és semmit sem tanult. A sebeit úgy mutogatja, mintha mi okoztuk volna, a javait úgy követeli viszsza, mintha mi szedtük volna 40 évig a házbért, állandóan a fejünkhöz vágja, hogy fejletlenek az erkölcseink, elveszi falvaktól a papjaikat, és főúri gőggel utasítja el az alázatosan kérelmező népet. Mindehhez járultak még a pártok. A Torgyán-féle kisgazdák akkora bibliákat raktak az asztalra, hogy ha valaki a lábára ejti, menten leszázalékolják. Szép, istenes párt lett belőlük. A kereszténydemokrata polgármester Szegeden olyan választási programbeszédet jelentetett meg a Dél-Magyarországban, hogy csak azt hiányoltam belőle, hogy a szabadtéri játékok anyagi helyzetének javítására nyaranta nem előadásokat, hanem nyilvános autodafékat rendeznek. Erre biztosan tódulni fog a „művelt Nyugat”. És az egyház mindehhez asszisztált. Csoda-e, ha a fiatalok inkább az evangélium szellemében nyilatkozó szektákat választják? Hiszen amit a szemükre hánytak, az szinte szó szerint megtalálható az Újtestamentumban, „hagyd el apádat és anyádat”, hogy legyen saját tulajdonuk, hogy fordítsák oda a másik arcukat is... A megalázottak és megszomorítottak istenét keresik, legyen az Krisna, Buddha vagy Jézus. Hogy lesznek, akik kihasználják és becsapják őket? Minden bizonnyal. Mindent fel lehet használni az emberek kihasználására és becsapására, és mindig lesznek, akik meg is teszik. Nem lehet megvédeni őket semmitől, csak nyitva tartani az ajtót, hogy ha megsérül, akkor „ugye, megmondtam” nélkül hazajöhessen felgyógyulni. Hát ennyi a véleményem. Nem hiszem, hogy közölnék. De ha mégis, nevem alá írják oda a címemet is. Legfeljebb kiátkoznak és megvernek. Megesett az nálam jobbakkal is. Radó Péterné 6758 Röszke, Petőfi út 16. Tisztelt Szerkesztőség! Lapjukból értesültünk a szektaproblematikáról hazánkban. A szimptómák kísértetiesen hasonlítanak az itteni, általunk jól ismert szektakérdés jelenségeihez. Mivel sem az önök lapjához intézett levelekből, sem az ezt a témát illető cikkekből nem derül ki, milyenfajta vallási közösségekről van szó (a közösségek neve, jellege, mióta ügyködnek Magyarországon), levelet intéztünk egy, a lapjukban névvel jelzett, személyesen érintett levélíróhoz. Megkérhetnék-e önöket, hogy e levél másolatát, melyet mellékelünk, elküldjék annak a levélírónak is, akinek teljes neve és címe szerkesztőségüknél megvan. (Ugyanazon számban jelent meg a levél, mint Vavró úr levele.) A további Vavró úrhoz intézett levelünkből kitűnik. Schermann Rudolf katolikus lelkész, plébános, a Kirche Intern kiadója D-5300 Bonn 2. Uhlandstrasse 40. Kedves Vavró úr! A 168 órában olvastam, számomra megdöbbentő, de tárgyát illetően nagyon is ismert levelét. Olyan problémáról szól, aminek magam is újra és újra tanúja vagyok itt, Nyugaton. Mint katolikus pap és újságkiadó, éppen most is egy szektáról írunk lapunkban, a Kirche Internben. Itt a szülők úgy segítenek magukon, hogy érdekközösséget alkotnak, s igyekeznek a sajtó segítségével a nyilvánosság elé menni. Gondolom, a püspököktől azért sem kap segítséget, mert vagy nincsenek maguk se tisztában e szekták káros tanaival és emberhalászó, a családtagokat egymástól elidegenítő és elszigetelő gyakorlatukkal, vagy pedig olyan, az egyháziasság köntöse alatt fellépő szektákról van szó, melyeket a püspökök nem tartanak olyan károsnak, mint az érintettek, akik ezeket a báránybőrbe bújt farkasokat, illetve tetteiket kénytelenek elszenvedni. Sajnos, hazánk (én 56-ban jöttem ki) ma mindinkább prédájává válik mindenféle jöttment vallási ideológiának, melyeknek képviselői sok pénzzel dolgoznak, s kihasználják a bukott rendszer által előidézett ideológiai vákuumot. Száz szónak is egy a vége: 1. Érdekelne, hogyan hívják azt a vallási közösséget, amely leányukat elidegenítette önöktől? 2. Lehetséges lenne-e, hogy az esetet illető levelezést, fontosabb dokumentumokat, melyek fényt derítenek arra, miről is van szó, fénymásolatban megkapnám? (Természetesen ajánlott levélben visszaküldjük.) Itt, Nyugaton is (Ausztriában, Németországban ) csak akkor ébredtek fel a püspökök, amikor a közvélemény kezdett a dolgokkal érdemileg foglalkozni. Ha tudnák, milyen közösségekről van szó, talán itteni tapasztalataink alapján tudnánk önöknek is odahaza segíteni. Válaszát várva mély együttérzéssel és tisztelettel üdvözli: Schermann Rudolf plébános, a Kirche Intern kiadója Tisztelt Plébános Úr! Természetesen semmi akadálya annak, hogy levelük másolatát megküldjük a szerkesztőség rendelkezésére álló címre. Egyébként örömünkre szolgál, hogy külföldön élő magyar katolikus lelkészeket olvasóink között tudhatunk. Megnyugvással fogadjuk azt is, hogy a szektákkal kapcsolatos szomorú ügyben önök rendkívüli súlyt helyeznek a sajtónyilvánosságra. Külön megköszönnénk, ha egy interjúban módunk lenne megismerkedni az önök tapasztalataival, amelyek bizonyára idehaza is hasznosíthatóak. Budapest, 1992. október 14. Szívélyesen üdvözli: Mester Ákos ! üKirche Intern 1 Forum für eine offene Kirche, tör SesellsctiafTPolitik und Kultcr 28