168óra, 1995. június-december (7. évfolyam, 26-52. szám)

1995-08-15 / 32. szám

Török Monika idejében elvettem a megfelelő férfi szabad­ságát, és gyermeket foganék méhemben. " Egy feminista háziasszony vallomása eggel belenéztem a tükörbe és végre el­szántam magam: mától feminista leszek. Az ötlet egyébként nem új keletű, tulaj­donképpen azóta töprenghetek ezen, ami­óta ezelőtt harmincegy évvel a szülészor­vos a lábamnál fogva kiemelt a származá­si helyemről, és anyám nem kis bánatára belekiáltotta a világba, mintegy diadalit­tasan: lány! Valószínűleg ez az őszinte öröm adta meg gondolkodásomnak az el­ső lökést. Valami jó biztos van benne, ha ekkora boldogságot okoz másoknak. Egypár évig aztán nem volt alkalmam a feministává válásomon dolgozni, mert súlyos problémákkal küsz­ködtem: be kellett látnom gyakorlati tapasztalatok alapján, milyen bonyolult is lenne állva pisilnem anél­kül, hogy megbotránkoztassam a konvenciókon hízott felmenőimet. Valószínűleg ez volt az első arculcsapás az élettől női mivoltom miatt. Persze csőstül jött a töb­bi is. Például a „ gyakorlati foglalkozás ” című tantárgy el­sajátítása közben állandóan szembesülnöm kellett hát­rányos helyzetemmel: kalapács helyett hímzőtű, amellyel jól megszúrhattam az ujjamat. De Csipkeró­­zsikával ellentétben nem százéves álomba merültem, csak elégségest kaptam a művemre, amit azóta sem bo­csátok meg sem Grimmnek, sem a tanárnőnek. Ez utób­bi egyébként lázasan igyekezett rávenni bennünket ar­ra, hogy rávegyük szintén nőnemű anyáinkat a háztar­tási napló vezetésére, amitől persze legtöbbünk anyája röhögőgörcsöt kapott, mondván: az vezesse a kiadá­sait, aki nem tudja követni az agyával. Nem mintha Grimmel jobb lett volna a helyzet. Ő volt az első férfi, aki szinte minden estémet elrontotta az ocsmány macsózásával. Mert milyen is a királylány, akiért királyfiak, hercegek, bárók és válogatott cigány­legények hajlandóak a vérüket ontani? Arca fehér, mint a hó, haja ébenfeketén és kilométer hosszan lobog nádszáltermete mögött az üde tavaszi szélben, akkora a mellbősége, mint Marilyn Monroe-é, és körülbelül annyira szende, mint Hófehérke kedvenc törpéje. És énnekem ezzel kellett mindennap szembesülnöm, mi­után az esti fogmosás kapcsán jól szemügyre vehettem magam a fürdőszobai tükörben. Ráadásul ezek a mesebeli női modellek soha nem menstruáltak, nem volt míszük, és a kisujjukat sem kel­lett mozdítaniuk azért, hogy valami hímnemű jól rájuk verjen a vizes fürdőnadrágjával. Bezzeg nekem. Még azért is keményen kellett hajtanom, hogy a kiszemelt alany (tárgy?) rám nézzen: te jó ég, ez meg mit akar? Akkoriban még nem voltak kőkemény feminista el­veim: ahogy kellett, idejében elvettem a megfelelő férfi szabadságát, és gyermeket foganék méhemben. Na, ez volt a vízválasztó. A legelső terhesgondozáson felhor­­gadtak bennem az indulatok: vajon az apukától miért nem kérdezik negédes nővérkék: mikor volt az első éj­szakai magömlése és mikor vesztette el a szüzességét? Neki miért nem kell eltűrnie a garatig hatoló úgyneve­zett orvosi vizsgálatot? És amikor eljő az idő, ő vajon miért nem kényszerül azt latolgatni, hogy ha ezt valaha túléli, akkor vagy apácának áll, vagy ivartalaníttatja magát? A feminista kisördög a szülőszobán megígértette a párommal, hogy ha egyáltalán, akkor legközelebb ezt ő csinálja végig. Azt hiszik, betartotta egyszer is? Engedetlenségi mozgalmakat persze kezdeményez­tem, egy héten keresztül nem voltam hajlandó mosogat­ni. A teremtés koronájának­­ illő képzavarral élve­­ es­sen csak le a gyűrű az ujjáról, de persze ő ezt is macsó módon oldotta meg: amikor már nem bírta nézni a szennyes edények halmát és az én kárörvendő képemet, hazaállított egy mosogatógéppel. Mindenki tudja, mennyi hátránnyal jár, ha az ember­nek nem nő ki az a kis valami, amire olyan büszkék a másik nem képviselői. Ha társaságban iszom, még megfelelő távolságot tartva egy gyakorlott gödénytől, a párom szánakozó, titkos pillantásokat kap harcostársai­tól. Ha rágyújtok, legalább tucatnyi, négy fal közé szo­cializált liba kezd el győzködni arról, milyen csúnya, ha egy nőnek bagó lóg a szájából. Amit meg erre mon­dok nekik, az a férfiaknak is sok: egy nő mégsem be­szélhet csúnyán. Továbbá nem válthatok sávot a sztrádán, ahogy jól­esik, mert kinek hiányzik a szánakozó lesajnálás. Nem kereshetek túl sokat, mert felbomlik a házastársi egyen­súly. Nem mehetek el a cimboráimmal a kocsmába po­fázni, mert az csak ostoba fecsegés, inkább törődnék a házimunkával. Ha azzal törődöm, miért nincs kifestve a szemem. Ha ki van, miért nem a gyerekeimmel foglal­kozom intellektuálisan. Ha foglalkozom, akkor persze rátelepszem az életükre, súlyos anyakomplexust okozva a hátralévő hetven-nyolcvan évükre. Az ember iksz év házasság és arányosan sok gyermek után valószínűleg csak egy dologra alkalmas igazán a háztartás mellett, de jaj neki, ha megpróbálja. Ami a férfiaknak dicsőséges vadászat, az nekünk ugyebár fiirerongyság. Úgyhogy ma reggeltől feministának állok, persze, csak ha már elvittem a gyerekeket az óvodába, meg­főztem az ebédet, kimostam és elmosogattam mindent, valamint letörölgettem a port az évek óta kézbe nem vett Egyenjogúság című brosúráról is, így biztos jó­kedve lesz a teremtés koronájának és enged egy kicsit játszani. 31

Next