168óra, 1996. június-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1996-10-29 / 43. szám
Philippe Labreveux két esztendeje él hazánkban, ő az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága magyarországi megbízottja. Húsz éve dolgozik a világszervezetben, korábban újságíró volt. Hosszabb ideig működött - többek között - Afrikában, Dél-Amerikában és Közép-Ázsiában. Hozzánk Kirgizisztánból érkezett, melyet néhány éves görögországi tartózkodás előzött meg. Egyszóval, igazán van összehasonlítási alapja. JOLSVAI ✓ ANDRÁS arról faggatta őt, hogyan lesz valaki világpolgár a huszadik század második felében, közelednek-e egymáshoz a nemzetek, kultúrák ezen a tájon, s végül: milyennek ismert meg bennünket, magyarokat. (A nyelvi nehézségeket Klinga Ágnes hidalta át.) - Mikor járt először Magyarországon? - 1994 augusztusában, amikor elfoglaltam állomáshelyemet. - Korábban nem járt erre? Hiszen keresztül-kasul utazta a világot, már csak véletlenül is belénk kellett volna botolnia. — Látja, igaz is, egyszer jártam már Pesten, ’89 márciusában, az Interparlamentáris Unió egyik konferenciáján. - Mi volt az első olyan személyes emléke Magyarországról, melyet ma is őriz? - Különös élményben volt részem egy nappal azután, hogy megérkeztem ide. Taskentből jöttem, élénken éltek még bennem az ottani élet emlékei. Lakásadómmal - voltaképpen a kutyája kedvéért - tettünk egy nagyobb sétát a budai hegyekben. Egy tisztásra érve egyszer csak jurtatáborra bukkantunk. A nők - akik a kirgizekéhez hasonló ruhákba voltak öltözve - ősi kézműves mesterségeket gyakoroltak, a férfiak lovagoltak, íjat feszítettek, s közben általam már ismert kirgiz szavakat váltottak. Döbbenten álltam: úgy tetszett, mintha egy nap alatt tettem volna meg azt az utat, melyet a magyarok egykori évszázadok során. Persze, aztán kiderült: egy hagyományőrző táborban járunk, de a jelenség erős szimbolikája megmaradt. Hát igen, bár igyekszünk küzdeni ellene, a világ köztudatában ma is efféle nomád népként élünk, nyereg alatt puhítjuk a gulyáslevest, miközben le-fel száguldozunk vad pusztáinkon, bús cigánydalokat énekelve. Emlékszik, mit tanult rólunk annak idején, a francia iskolákban? - Bármit tanultam is, azt jótékonyan elfelejtettem. Vigasztalja az a tudat, hogy ez nemcsak a magyarokkal kapcsolatban volt így. - Jó, hagyjuk a tankönyveket. Ön 1956- ban tizenhat éves volt, akkoriban csak esett szó rólunk Nyugaton. - Ismét ki kell ábrándítanom: akkor még nem érdeklődtem igazán a politika iránt. Vizsgáztam éppen, készültem Cambridge-be. De, persze, esett szó nálunk a magyarországi eseményekről, hiszen családunk egyik barátja, a Paris Madh újságírója meghalt a harcok során. Egyébként a francia újságokban sokkal nagyobb teret kapott a szuezi válság, mint a magyar felkelés. - Ön mikor határozta el, hogy újságíró lesz? - Erre a pályára nem készül az ember a szó hagyományos értelmében, hanem - ha van benne kellő kíváncsiság - azzá válik. Sok mindent csináltam azután, hogy befejeztem Angliában a tanulmányaimat: adtam el békát Romániának, vettem tulipánt Hollandiában, dolgoztam a Citroennél, aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a BBC szerkesztője vagyok. Végül otthagytam az angolokat, vettem egy autót és elindultam, hogy átkeljek a Szaharán... ■ - Mert? - Mit kell ezen indokolni? Az ember huszonévesen érez ilyen vágyat, nem? ! - Minden bizonnyal. Sikerült a vállalkozása? - Ez nem, de ugyanezzel a lendülettel elhajóztam Mexikóba, onnan autóval elmentem Patagóniába, végül jó időre letelepedtem Argentínában. Ott folytattam azt újságírást, a Le Monde tudósítójaként. - Nem az volt éppen a világ legnyugodtabb pontja a hatvanas-hetvenes években. ■ 18