168óra, 1999. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1999-11-18 / 46. szám

A H­yde Park négy sarka Lengyel László-Várszegi Asztrik JÉZUS - AZ EMBER­­ IJESZTŐ MAGÁNYA BOSSÁNYI KATALIN EMLÉKÉRE „Körülnéztem, szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... ” (Dsida Jenő: Nagycsütörtök) Lengyel László: Nem válik-e az életetek, feleség és gyerme­kek nélkül, magányossá? Mennyire éltek öregségükben örömben, és haltak meg békében szerzetes elődeid? Várszegi Asztrik: Nem olyan régen félelmetesen hatot­tak rám Scott Peck amerikai pszichológus A járatlan út, majd És tovább a járatlan úton című könyvei. Ezekben ég­ről, földről, kegyelemről és Istenről, a New Age-ről és sok mindenről értekezik. Vigasztalásként és sajátos tapaszta­latként hatottak szavai, amikor azt mondja, hogy olvassák el az evangéliumot, hogy Jézus hányszor frusztrálódik a környezetétől. Még a tanítványai, akiket ő választott ki, és akiknek megpróbálja elmagyarázni gondolatait és tetteit, azok sem fogják föl, hogy mit akar ő tulajdonképpen. Sze­­retetükkel időnként kompenzálják azt a magányt, amely­ben él, de Jézusnak ijesztő a magánya. Azon elmélkedik, hogy minden vezető, de valahol min­den ember magányos. Én ezt most az utóbbi időben na­gyon átélem, és fogékony vagyok arra, hogy megérezzem, a másik is az. Valahogy úgy különböztetem meg, hogy nem vagyok magányos, mert gazdag emberi kapcsolataim vannak, nem vagyok magányos, mert szerzetesként, ke­resztényként az imádságban mindig vigasztalásra és belső megerősödésre találok. De vannak kérdések és problémák, ahol nagyon egyedül vagyok, és ahol nem szabad bizonyos dolgokról beszélnem, vagy nem tanácsos, annak ellenére, hogy én nagyon szókimondó vagyok, és erre rá is szoktam fizetni. L. L.: Azt hiszem, hogy a magánynak több fokozata van. Amiről te szóltál, az az alkotó, élő, tanító Krisztus, az al­kotó ember magánya. Sorsa meg nem értés, s abból ered, hogy a világ nem képes meghallani üzenetét. Mindez kü­lönbözik az üldözött, a fenyegetett, a halálra szánt ember, így Jézus másféle magányától, amelyet az Olajfák Hegyén érzett. „Látván, hogy minden barátja elaludt, és minden * Részlet a Helikonnál karácsonyra megjelenő Beszélgető könyvecskéből. A kötet felidézi a közíró eszmecseréit Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttal, ellensége ébren van, Jézus mindenestől Atyjára bízza ma­gát” - írja Pascal a „Jézus misztériumé”-ban. Ez annak a kitaszított embernek a magánya, akit a ha­talom nyomása vesz körül, akit ellenséges szemek lesnek, feljelentő fülek hallgatnak. Barátai megtagadják, lesütik a szemüket, átmennek előle a másik oldalra. Bár könyörög nekik, hogy virrasszanak vele, alszanak. S nincs elszomo­rítóbb, hogy a gyöngébb barátba kapaszkodva, még meg is kell érteni, el is kell fogadni a lelki gyengeséget. Jézus az Olajfák Hegyén előre látta a megaláztatást, az arculcsapást, a kiszolgáltatottságot, és elborzadt, mint azok, akiknek megmutatják a kínzóeszközöket. Magánya megingatta, „elveszítette nyugalmát” (ademneneo). De nem választotta a menekülést, a maga mentését azon az alapon, hogy így jobban szolgálhatná az Urat, tanít­ványait, eszméit. „Gye­rünk előre! (agámén) ” - mondta. De még ennél is magá­nyosabb állapot az elítél­­tetés. David Flusser írja: nincs nyoma annak, hogy Jézust akár a főpapok, akár Pilátus hivatalosan elítélte volna. „Jézus tra­gikus vége a földi igaz­ságszolgáltatás ítélete nélkül következett be. Pusztán az érdekszférák közti borzalmas játszma gyümölcse a durva gyű­lölködés árnyékában, és - kívülről nézve — egyálta­lán nincs összefüggésben az ember Jézussal és az Ő ügyével. Csak Rembrandt tudta ábrázolni Jézus né­ma magányát egy olyan »perben«, amely nem is volt az. Az egyik rézkar­con úgy mutatja Jézust, ahogyan Pilátus a nép elé vezeti - és voltaképpen alig nézi valaki ezt a külö­nös bemutatást. Maga Jé­zus egészen passzív, mint­ha azt várná, mikor lesz vége e képtelen színjáték­nak. Ez az ábrázolás el­lentétben áll az evangéliu­mokban szereplő tömeg lármás gyűlöletével, de történetileg ez a helye­sebb. Rembrandt szemlá­tomást nem volt megelé­gedve ábrázolásával, ezért a későbbi változat­ban szinte teljesen eltávo­lította a képről a részvét­len tömeget. Ezúttal egy üres, rút bolthajtás díszíti a jelenet előterét. Csak egy zsidó maradt az er­kély jobb oldalán. Merően és patetikus álmatagság­gal nézi az egészet. »Ki volt ez? Barát? Egy jó ember? Valaki, akiben részvét élt? Valaki, aki segíteni akart? Egyetlen ember volt? Vagy mindenki? Volt még segítség?... Hol az a felső bíróság, ahova sohasem jutott el?« (Franz Kafka: A per) ” Talán átélted már ezt, talán nem. Amikor oda se figyel­ve, csak úgy mellékesen, rád se nézve elítélnek és kitaszí­tanak. Végül ott az utolsó magány, a halál előtt és a halálban, amikor már az embernek nemcsak a barátai, de az ellen­ségei is alusznak, azt hiszem, még Isten is alszik, elnyúj­tózva a mindenség végtelen csöndjében. Akkor még Krisz­tus is felkiált: Uram, miért hagytál el engem? Tarthat ez a magány néhány óráig, de tarthat évekig is, hiszen tudod jól, meghalhat az ember jóval előbb, mielőtt valóban elmenne. Évekig nincs sehol egy barát, s könyö­rögne már egy ellenségért is, aki kitartana mellette. Emlékszel Andrej Bolkonszkij halál előtti álmára: „Fel­áll, az ajtóhoz megy, hogy rátolja a reteszt, tehát bezárja. Minden attól függ, idejében be tudja-e zárni vagy sem. Megy, siet, de lába nem akar mozogni; már tudja, hogy nem sikerül idejében becsuknia az ajtót, de mégis megfe­szíti minden erejét, akárha fáj is. Kínzó félelem keríti ha­talmába. Ez a félelem­­ a halálfélelem: odakint áll az a va­lami. De mialatt ő esetlenül, erőtlenül az ajtóhoz vánszo­rog, ez a rettenetes valami a másik oldalról nekirugasz­kodva be akar törni rajta. Hiábavaló az utolsó, emberfe­letti erőfeszítés is - a két ajtószárny nesztelenül kinyílik. Bejön az a valami, az a valami a halál. Andrej herceg meg­halt. De abban a pillanatban, amikor meghalt, jól emléke­zett rá, hogy ő voltaképpen alszik, és abban a pillanatban, amikor meghalt, újabb erőfeszítést tett , és felébredt. Andrej herceg azon a napon nemcsak álmából ébredt fel - kezdett felébredni az életből is. Ez az ébredés az élet tar­tamához képest nem látszott lassabbnak, mint az álomból való ébredés az alvás tartamához képest. ” Tolsztoj tudta. Nem gondolod, hogy - és ez teljesen kéz­zelfogható kérdés - ha valakinek családja van, gyerekei vannak, ez a magánya talán kisebb. V. A.: Én azt gondolom, hogy ez a magány közös embe­ri tapasztalat. És azt nem mondom, hogy ez a magány időnként nem oldódik. Azt látom, hogy pontosan abban a korban, amibe te is beértél, egyre nagyobb azokban az emberekben is, akiknek családja van, az egyedül meghalástól, az egyedülléttől va­ló félelem. Ennek következtében emberek vagy otthagyják a családjukat, és elmennek valakihez, és új életet kezde­nek, és ezért változik meg minden körülöttük, vagy két­ségbeesésükben menekülnek a családjukba, és hirtelenjé­ben a gyerekeiket próbálják fölfedezni, akiket eddig észre sem vettek. Éppen az ötvenes korú férfiaknál és nőknél rettentő szo­rongató érzés, atyaúristen, lehet, hogy nagy alkotó vagy gazdag és nem tudom milyen ember vagyok, lehet, hogy csodálatos dolgokat csináltam, de előttem áll 20-25-30, nem tudom hány év, amelyet teljesen egyedül fogok leél­ni, itt fogok ülni a saját cellámban, itt fogok meghalni. Ez a fogyasztói kultúrának is tragédiája - nem tudod elfo­gyasztani az életedet, mert nincs mit elfogyasztani. 168 círa III A Hyde Park négy sarka 28168 óra 29

Next