168óra, 2001. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

2001-10-04 / 40. szám

Amíg ő „a világ végén ” figyeli, amint „ széles mellével a hatal­mas Duna ” üzenetet hoz szülőfalujából, Ercsiből, és hosszú, remekmívű leveleket körmöl Annának ily mondatokkal: „ min­den selyemnek lelke van”, és „minden selyem nőnemű”. Meg ilyennel: „a maga szobájában az an­gyalok lábujjhegyen jártak ” Anna rö­viden válaszol, ám hosszú évekig. Mert kapcsolatuk „A szívérnek és az intelli­genciának vonzódása, misztikus erő”. És Gozsdu vallomása az Énekek éneké­re rímel: „A szád olyan, mint egy meg­vágott vérnarancs nyílása - szeretlek A fogaid fehér ikertestvérek és halkan mosolyognak - szeretlek ” S e „ szellemi ölelkezésbe ” ez is be­lefér: „Eri, fájdalom, nem vagyok faj­­magyar, de anyanyelvemnél, a kultú­rámnál fogva szabad magamat natu­­ralizált magyarnak tekinteni.” Es: „Igen­­ Budapest Wienhez képest va­lóságos falu - de én szeretem ezt a falut... mert ez a falu az én falum. ” Vélték: elköltözésével Gozsdu kiköltözött irodalmunkból is. Holott ezt ő így látja: „Leveleimben oldódott meg minden írásösztönöm, és hidegen elvonultak a mesék­, hű krónikása lettem a maga életének ” Megmaradt hát az író, sőt legmara­dandóbbat talán épp levélregényével (1906-1915) alkotott. S e régi Anna is örökNádor Tamás , (Ő KERTI! ISTENÜL HATÁROS ® A m­ű tárgyak - mint­ha csak ránk, nézőkre várná­nak, hogy le­gyünk a törté­net hősei. Egy lépcső Gön­cön, néhány em­lékkereszt Muhinál, egy kis mauzóleum Széphalmon, melyen átde­reng egy terebély fa lombja, egy szeghalmi emléktábla, melyet az utolsó sárréti boszorkánynak állítottak, egy sír Niklán, rajta a Berzsenyi család elhunytjai, aztán Csókakő vára, Szenna látképe, effélék, együtt lehetünk itt, meghitt közösségben, élők és holtak, magyarok. Nádas Sándor KU­LT­Ú­RA Moszkva tér Jó film. Keserű, goromba, he­lyenként az én generációm ízlé­séhez mérten kissé vad ökörködés kez­dődik az első kockákon. Nézem mélán: megint egy „kultuszfilm" á la Budapest, via Moszkva tér. A házibulik irracionáli­san habzsoló, vedelő, meddő éjszakája inkább elrettent, mint bekapcsol. Ott kezd nekem „átjönni" a film, amikor a történelemtanár belép az osztályba, másnap reggel, 1989 tavaszán vagyunk, már túl és még innen. Az osztály tanulóinak többsége vi­szont - kiderül - igazolhatatlanul hiány­zott nemcsak az órákról, de magából a történelemből is. Aztán a film egyszer csak meghódít, befon és behálóz. Nemcsak Kovács Zsolt kiváló pedagógusfiguráján át, nemcsak Pápai Erzsi nagymamájának titokzatossága révén. Petya és a többiek is belépnek ismerőseim közé. A rendező (Török Ferenc) ezzel a diplomamunkájával két díjat is kiérde­melt az idei szemlén: a legjobb első­filmesnek járót és a közönség díját. Méltán. Ritka első műben az a szakmai biz­tonság, amellyel az író-rendező (vállalt alanyisággal) elmondja a történetet. Ritka a színészvezetés ilyen kiérleltségét látni, ritka a vad szabadság és a líra ef­féle ötvöződése, az elbizonytalanodás, az önvallomás és a nosztalgia efféle elegye, a ravatal és a nász minden ro­mantikus kimódoltságot mellőző össze­­komponálása, a mártírtemetés és a di­ákböfögés egymás mellé helyezésének blaszfémiája. És mégis: valami hitele­set, többet mondok: igazat vél látni az ember a vásznon akkor is, ha sosem járt 1989 tavaszi estéin a Moszkva tér­re, akkor is, ha fején másképp tapad a haj. (A film producere Simó Sándor volt. Emlékezzünk most rá is.) Bölcs István 168 óra 45

Next