168óra, 2001. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
2001-10-04 / 40. szám
Amíg ő „a világ végén ” figyeli, amint „ széles mellével a hatalmas Duna ” üzenetet hoz szülőfalujából, Ercsiből, és hosszú, remekmívű leveleket körmöl Annának ily mondatokkal: „ minden selyemnek lelke van”, és „minden selyem nőnemű”. Meg ilyennel: „a maga szobájában az angyalok lábujjhegyen jártak ” Anna röviden válaszol, ám hosszú évekig. Mert kapcsolatuk „A szívérnek és az intelligenciának vonzódása, misztikus erő”. És Gozsdu vallomása az Énekek énekére rímel: „A szád olyan, mint egy megvágott vérnarancs nyílása - szeretlek A fogaid fehér ikertestvérek és halkan mosolyognak - szeretlek ” S e „ szellemi ölelkezésbe ” ez is belefér: „Eri, fájdalom, nem vagyok fajmagyar, de anyanyelvemnél, a kultúrámnál fogva szabad magamat naturalizált magyarnak tekinteni.” Es: „Igen Budapest Wienhez képest valóságos falu - de én szeretem ezt a falut... mert ez a falu az én falum. ” Vélték: elköltözésével Gozsdu kiköltözött irodalmunkból is. Holott ezt ő így látja: „Leveleimben oldódott meg minden írásösztönöm, és hidegen elvonultak a mesék, hű krónikása lettem a maga életének ” Megmaradt hát az író, sőt legmaradandóbbat talán épp levélregényével (1906-1915) alkotott. S e régi Anna is örökNádor Tamás , (Ő KERTI! ISTENÜL HATÁROS ® A mű tárgyak - mintha csak ránk, nézőkre várnának, hogy legyünk a történet hősei. Egy lépcső Göncön, néhány emlékkereszt Muhinál, egy kis mauzóleum Széphalmon, melyen átdereng egy terebély fa lombja, egy szeghalmi emléktábla, melyet az utolsó sárréti boszorkánynak állítottak, egy sír Niklán, rajta a Berzsenyi család elhunytjai, aztán Csókakő vára, Szenna látképe, effélék, együtt lehetünk itt, meghitt közösségben, élők és holtak, magyarok. Nádas Sándor KULTÚRA Moszkva tér Jó film. Keserű, goromba, helyenként az én generációm ízléséhez mérten kissé vad ökörködés kezdődik az első kockákon. Nézem mélán: megint egy „kultuszfilm" á la Budapest, via Moszkva tér. A házibulik irracionálisan habzsoló, vedelő, meddő éjszakája inkább elrettent, mint bekapcsol. Ott kezd nekem „átjönni" a film, amikor a történelemtanár belép az osztályba, másnap reggel, 1989 tavaszán vagyunk, már túl és még innen. Az osztály tanulóinak többsége viszont - kiderül - igazolhatatlanul hiányzott nemcsak az órákról, de magából a történelemből is. Aztán a film egyszer csak meghódít, befon és behálóz. Nemcsak Kovács Zsolt kiváló pedagógusfiguráján át, nemcsak Pápai Erzsi nagymamájának titokzatossága révén. Petya és a többiek is belépnek ismerőseim közé. A rendező (Török Ferenc) ezzel a diplomamunkájával két díjat is kiérdemelt az idei szemlén: a legjobb elsőfilmesnek járót és a közönség díját. Méltán. Ritka első műben az a szakmai biztonság, amellyel az író-rendező (vállalt alanyisággal) elmondja a történetet. Ritka a színészvezetés ilyen kiérleltségét látni, ritka a vad szabadság és a líra efféle ötvöződése, az elbizonytalanodás, az önvallomás és a nosztalgia efféle elegye, a ravatal és a nász minden romantikus kimódoltságot mellőző összekomponálása, a mártírtemetés és a diákböfögés egymás mellé helyezésének blaszfémiája. És mégis: valami hiteleset, többet mondok: igazat vél látni az ember a vásznon akkor is, ha sosem járt 1989 tavaszi estéin a Moszkva térre, akkor is, ha fején másképp tapad a haj. (A film producere Simó Sándor volt. Emlékezzünk most rá is.) Bölcs István 168 óra 45