168óra, 2001. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
2001-10-04 / 40. szám
Kultúra Mindhalálig Liszt Kísérlet járta be Európát - a Liszt-darabok játékának kísérlete. Ám a próbálkozás kevés sikerrel járt. Hiába, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségű pianisták összevegyültek Budapesten, hogy az egész világnak nyíltan szeme elé tárják felfogásukat, céljaikat, törekvéseiket, s többük a „ csak a pontos játék fontos ” meséjével magát a zenét állítsa szembe. A Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyen egyrészt voltak teljesen felesleges kísérletek. Áldozatai lettünk például egy gyermekkori tévedésnek: egy versenyző karatézni szeretett volna, de szülei zeneiskolába íratták. Eljöttek a megbízható portékát áruló zeneügynökök, akik legyűrték a muzsikálást nem pusztán technikai feladatnak tartó versenyzők nagy részét. Például Massimiliano Motterle: nála unalmasabban a döntőben senki sem játszotta a h-moll szonátát. Mivel e teljesítményével kiérdemelte a három harmadik díj egyikét, a gálaesten, mint sikertől megrészegült házaló, elveszítette fejét: úgy döntött, hogy valójában művész. Az, hogy az élet őt igazolta, a hallgatókat vigasztalhatta, de Lev Vinocourt - aki színészként és zongoristaként is jelentősebb nála, ám csak dicsérő oklevelet kapott - nem. És a kanadai Li Wang pajtást sem, akit talán példás magaviselete miatt jutalmaztak ugyanígy (játékáért díjat érdemelt volna). E tekintetben Motterlét két magyar versenyző is megelőzte: a szintén harmadik Farkas Gábor tehetségével, Tóth Péter pedig, azon felül, második díjával (első helyezett nem volt). Ha valami, ez fontosabb a precíziós műszerészek előretörésénél. Mert emiatt mi, versenyre összegyűlt hallgatók az egész világnak nyíltan szeme elé tárhatjuk felfogásunkat: Liszt élt, Liszt él, Liszt élni fog.Sípos Balázs iSm fCctus^)' 168 óra 44 Gozsdu szerelme Olvastam egy könyvet. Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezését (Kortárs Kiadó) levélregénynek nevezi az irodalmi leletmentő Pongrácz P. Mária és Alexa Károly. Mert egy szinte feledésre ítélt írónk került e dokumentummal méltó helyére, így értéke szerint lehet jelen a 19-20. századfordulós magyar Parnasszuson. S e könyv korfestő ereje, személyes hitele révén a közemlékezetben. Jókai, Mikszáth, Justh Zsigmond, Ambrus Zoltán, Eötvös Károly, Csáth Géza, Bródy, Gárdonyi, a Cholnoky fivérek „ társaságában ” Gozsdu Köd című regényével (1882) és Tantalus című novelláskötetével(1886) erőteljesen indult. A nemesi középosztály hanyatlástörténetével, ám a racionális okok mögött sok irracionális elemet is sejtetve. Megértést, együttérzést feloldhatatlan rejtélyekkel, mitikus melankóliával társítva. Justh írja róla, hogy „ álmodozik és cigarettázik, mélázva szemléli a világot. ” Aztán egyszer csak eltűnik Budapestről. „ Kivonul ” Temesvárra, s közéleti emberré, főügyésszé válik. Pesten feledik, ott fényes fogadások eminens prominense. Ám ez csak lényének legkülső burka. 57 esztendősen megismeri a 17 éves Weisz Annát, és találkozásaikban, leveleiben éli igazi életét. S bár dolgozószobájának még ablaka sincsen, elefántcsontszín levélpapírjain ez a „ télre itt rekedt gólyamadár ” messzi égövekre lát. A Nílus-parti kultúrától a hellénekig, a szanszkrittól a japán világig. S a „Nagyságos Asszony!” kilenc rózsafájától az itáliai San Silvestro templomáig. Kérve múzsáját, mondjon ott „pogány imát Giorgionéért”. És érte (Kedves Gozsdu! ’’-ért) is. JÁRATLAN UTAKON Régóta tartozom magamnak azzal, hogy szóljak is , erről a kiállításról valahogy mindig közbejött valami, hol ez volt fontosabb, hol az, ráadásul :":~EEEEEE~,; itt is az ezredév lett (ha erősen áttételesen is) megünnepelve, az pedig hónapokig akkor is folyt a csapból, ha akartuk, ha nem. Közben meg a világ is kimozdult kicsit medréből, máshová kerültek a hangsúlyok, átalakultak az értékrendek az utóbbi időben, szóval volna mentségem ezer is, mégis sajnálnám, ha említetlenül múlna el Borsos Mihály fotókiállítása a Nemzeti Galéria negyedik emeletén, körben. Pedig ide csak a legelszántabbak küzdik magukat fel, azok, akiknek semmi sem elég, akik végigsétáltak már az időszaki tárlatokon, megcsodálták a Habsburg-kriptát, mentek három emeletet és négy évszázadot a magyar piktúra történetében, és még mindig szomjasak a szépre. Ezúttal nem fognak csalódni. Híres magyar helyeket fotózott végig Borsos Mihály, felidézve az ország vérzivataros és csendesebb évszázadait. Olyan ember barangolta végig Magyarországot, aki nemcsak a fényképezés tudományában van otthon, hanem a történelemről is megvan a maga álma, aki nemcsak arra képes, hogy egy-egy lírai vagy drámai beállítással, egy hűvös nagytotállal vagy egy meglepő közelivel felidézze számunkra a közös kultúrkincset, hogy együtt lapozza át velünk a hazai história fontos lapjait, hanem arra is, hogy mai magyarként továbbszője a történeteket - számítva a nézők aktív közreműködésére is. Aki eltöltött néhány évtizedet itt, a Kárpát-medencében, annak sok kép ismerős lehet - felidézheti saját priváttörténeti élményeit is, miközben sokszor érzi úgy, a fotós elmondott valami olyat is, amit ő, ottjártakor, észre sem vett. Ily módon a kölcsönös magunkra találás élményével ajándékoz meg minket ez a kiállítás ezért, hogy szinte észre se vesszük, és meghatódunk. Egyetlen képen sincs ember, csak a tájak meg a