168óra, 2003. április-június (15. évfolyam, 14-26. szám)
2003-04-30 / 18. szám
vünk, balkézre a sarkon: akik eljutottak a Marczibányi térre, azok jobb, ha tudják, túlmentek rajta.) Mármost ami a társalgások trükkjét illeti, azt valahogy ekképpen kellene megfogalmazni: ők találják meg biztos kézzel az idősebb korukban igazi másod- (harmad-, negyed-) virágzásukat élő alkotókat, vagy az idős mesterek ecsetje táltosodik meg attól, hogy lehetőséget kapnak náluk? Akárhogy van is, a kortárs képzőművészek új anyagait bemutató kiállítások közül az utóbbi időben rendre kiemelkedik a társalgóbeli tárlat, és olyan, gazdag életművű alkotók is tudnak itt újat mutatni nekünk, mint a Gyémánt, a Kokas és mint most a Sváby Lajos. Svábyt, gondolom, nem kell bemutatni senkinek, iskolateremtő (sőt, sokáig iskolavezető) alakja , a kortárs magyar képzőművészetnek, tanulmányok sora elemezte - és méltán - megújulási képességét, különleges ecsetkezelését, kompozíciós technikáját, expresszionizmusának folyton táguló határait. Én most csak áradó életkedvéről szólnék. Áll az ember a kiállítási tér közepén, hogy minél több képet tudjon befogadni a szemével, és egyszer csak úgy érzi, szédülni kezd. Mintha valami bálba került volna, vagy vásári forgatagot nézne a ringlista hintájáról. Ott forognak, táncolnak, kavarognak, örvénylenek körbe-körbe a Sváby összefonódó, különös alakjai, és ott kavarognak ezek a hússzínű képek is, harsogva hirdetve, hogy élni - mondjuk, öregen is - csodálatos dolog. És milyen igaza van. Jolsvai András Magam is, mint annyian, Molnár botanikus úrnak köszönhetem a Füvészkertet, akkor mentem először, amikor boldogult paidagógosz koromban feladtam a Pál utcai fiúkat a nebulóknak. Bejártam akkor a regény egész területét, a Mária utcától a Tisztviselőtelepig (igaz, gittet nem rágtam közben, mint a Kolnai), elképzeltem, hol állott a grund, és hol lakott Csele, és aztán elindultam megnézni azt is, hol fázott meg Nemecsek. (Ecsek, nemecsek, nem kapok mást - elnézést, nem tudtam megállni.) Amikor persze először látja az ember a kertet, csodálkozik erősen, hogy milyen kicsi - úgy kell utánaolvasnia, hogy Bokáék idejében a valóságban is sokkal nagyobb volt, csak ahogy a város körülölelte, zsugorodott folyton. Most persze már nincs meg a tó sem, meg a sziget, csak egy apró imitáció maradt (vagy épült újra), a kései Molnár-rajongók kedvéért. De a növények ma is olyan fiatalok, mint régen. Nádas Sándor K U L TÚ R A Telitalálat Van az úgy, hogy az élet nagyobb falattal kínálja meg az embert, mint amit még le tud nyelni. így járt Hackspacher Béla sztahanovista targoncás is, akinek 1956. október 23-án délután fizették ki a 12 találatos totószelvény nyereményét, hatszáz-egynehányezer forintot, százévi fizetését. Az is előfordul, hogy az ember életének egyéni fordulatai nem esnek egybe a nagy, mondjuk úgy: történelmi mozgásokkal. Az efféle mesék műfaja többnyire a groteszk. Mint szemtanú azt mondhatom: annyiféle '56 van, ahányan átéltük és túléltük. Hackspacher Béláé is a sajátja volt. Nem kérhetem rajta számon az enyémet, nem lévén akkoriban sem sztahanovista, sem targoncás, sem totónyertes. (Akkor sem csak mondom a Szerencsejáték Rt.-nek.) Amit igazán szerettem a filmben, az a forradalom előtti idők görbe tükre. A munkaverseny, ami képpé vált a targoncás melósok műszakkezdő ámokfutásában, a körgangos házak ribilliói, a daloló tanácstag, az ágyrajáró ávós. Annak az időszaknak az ábrázolása, amikor mindenki szabadsággal köszönt, pedig e téren is a hiánygazdaság szabta ki az életkereteket. Kolbászhoz éppen hozzá lehetett jutni feketén, de szabadsághoz alig. Amikor aztán Hackspacher megcsinálja a szerencséjét, megcsinálja egyúttal a szerencsétlenségét is. Mit lehet kezdeni egy aktatáskára való pénzzel két belövés között? Kardos Sándor és Szabó Illés műve jó néhány '56-os film antológiája is. Törőcsik Mari bumerángként visszatérő '56-os nagymama (már a Szamárköhögésben is az volt), a mulatós jelenetek meg a menjek/ne menjek dilemmái a Szerencsés Dániel motívumaiból idéznek. Maga a cím is visszacsenget a Mese a 12 találatról című, 1956-ban készült Makk Károly-opusra. Csak hát persze ez Hackspacher Béla története, aki élő személy volt, s valóban felvette október 23-án délután a rekordnyereményt. Ennyi tudunk róla hitelt érdemlően. Innentől kezdve a film a maga életét éli. Bölcs István 168 óra •2 1