168óra, 2005. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)
2005-06-23 / 25. szám
igoló nyi. Mint az idegenvezető a Nagykörúton, sorolja a nevezetességeket (jobbra a Titanic, balra az Anyósnyelv, mert az ember minden áldott cseppkövet képes elkeresztelni és antropomorfizálni, Hófehérke és a hét törpe, Aladdin és a többiek népesítik be barlangjainkat, mint a mesemoziban csudamód el tudunk gyermekesedni ott a mélyben), néha elakad, olyankor belepirul szinte, és azt mondja, azért van, mert a másik irányból tudja hibátlanul. Kiderül, hogy nemrég végezte a tanfolyamot, volt jelentkező doszt, és csak négyet vettek fel - akik a vizsgán a legjobbak voltak. Mire az Óriások Terméhez érünk, csak elkap engem is a gépszíj, tátott szájjal bámulom a fényárban úszó hatalmas termet, az ezerféle alakban összegyűlt cseppköveket. Már az ősember is csípte, csak annyit mondok, pedig ő még nem hallgathatott hozzá Händelt, ahogy én,lahány dolgozója, ezzel a második legnagyobb vállalat az egész térségben. (Egy edelényi gyár előzi meg csupán.) Varga Évát hallgatom leves közben, a törékeny alkatú tanárnőt, aki a Tourinform-irodán dolgozik (mert hogy ez is van a parknak, már hogyne lenne), de most rábízták a sajtókapcsolatok ápolását. Arról meséltetem, milyen az élet itt, a gömöri aprófalvakban (Tornakápolnán például tizenhárman éltek eddig, ez az ország legkisebb önálló önkormányzatú települése, de a minap az egyik portán gyerek született, így hát csaknem tíz százalékkal nőtt a lakosság). Éva egy olyan életről mesél, ahol a mindennapi feladatok bizony egész embert kívánnak (ha elmegy az utolsó busz, ő például hazakocog Aggtelekről Jósfavőre), de a természet sok mindenért kárpótolja az embert. És persze ez a közösség a nemzeti parkban - Évát a szíve hozta ide (jövendőbelije az egyetem óta itt dolgozik), de mára megtalálta a saját helyét. Úgy beszél a környékről, Színről, Szögligetről, Derengről meg a többi apró településről, mintha ezer őse ezen a tájon élt volna, minden mozdulatán látszik, hogy három ember helyett él, rettenetes ütemben száguldozik keresztül a világon, miközben gondolatai is merészen cikáznak fel-alá. Vázlatos élettörténetével egy Landrover csomagterében ismerkedem meg, valahol ég és föld, valamint Szalonna és Martonyi között. Oda megyünk - mit megyünk, vágtatunk —, a martonyi pálos kolostorromot keressük föl. Merthogy ez is, mondanom sem kell, a park tulajdona. (Az anekdota szerint Salamon igazgató úr azt válaszolta a vételt faggató kérdésre, hogy „kolostorunk még nem volt”.) Rizsáék néhány éve elkezdték a helyreállítást, már van tető a templomon, nyúlnak a falak is, talán egyszer az egész kolostor napfényre kerülhet. Ott áll ez a középkorú férfi a rom közepén, és lelkes szavakkal meséli, miféle nehézségeket küzdött le alapítványnál, minisztériumban, hogy pénzhez jusson, aztán azt, miként vágták ki a romba épült fákat, hogy került föl a tető, és milyen lesz, ha egyszer régi pompájában ragyog majd minden itt. Hallgatom, hallgatom, és lassan azon veszem észre magam, hogy mindezt kezdem a magaménak érezni. Hogy otthon vagyok itt, a Csereháton. A palóclevest már a szálloda teraszán kanalazom - az is (ti. a szálló) a nemzeti parkhoz tartozik (a leves nem, az ki van adva bérletbe valamely vállakozónak), mint annyi minden más. (Még Horthy építtette, szeretett vadászni errefelé.) Egész kis birodalom ez, a park, van szállója, üzeme, barlangja, hivatala, határőrőrse és várromja, hogy csak néhány dolgot említsünk. És van kétszázvaHogy máshogy hívhatják a parki őrség vezetőjét, mint Rózsa Sándornak? Rizsa, ahogy mindenki szólítja itt, kisportolt, dinamikus férfi harmincas évei végén, egyik kulcsembere a nemzeti parknak. Ő és az övéi vigyázzák a terület természeti és kulturális értékeit. Mint az itteniek többsége, ő is amatőr barlangászként került először ide, aztán a hely nem engedte el. RizsánakJolsvai András Kultúra 29