168óra, 2005. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)

2005-06-23 / 25. szám

igoló­ nyi. Mint az idegenvezető a Nagykörúton, sorolja a ne­vezetességeket (jobbra a Titanic, balra az Anyós­nyelv, mert az ember min­den áldott cseppkövet képes elkeresztelni és antropomor­­fizálni, Hófehérke és a hét törpe, Aladdin és a többiek népesítik be barlangjainkat, mint a mesemoziban­­ csu­damód el tudunk gyermeke­­sedni ott a mélyben), néha elakad, olyankor belepirul szinte, és azt mondja, azért van, mert a másik irányból tudja hibátlanul. Kiderül, hogy nemrég végezte a tan­folyamot, volt jelentkező doszt, és csak négyet vettek fel - akik a vizsgán a legjob­bak voltak. Mire az Óriások Terméhez érünk, csak elkap engem is a gépszíj, tátott szájjal bámu­lom a fényárban úszó hatal­mas termet, az ezerféle alak­ban összegyűlt cseppköve­ket. Már az ősember is csíp­te, csak annyit mondok, pe­dig ő még nem hallgathatott hozzá Händelt, ahogy én,­lahány dolgozója, ezzel a második legnagyobb válla­lat az egész térségben. (Egy edelényi gyár előzi meg csu­pán.) Varga Évát hallgatom leves közben, a törékeny al­katú tanárnőt, aki a Tourinform-irodán dolgozik (mert hogy ez is van a park­nak, már hogyne lenne), de most rábízták a sajtókapcso­latok ápolását. Arról mesél­­tetem, milyen az élet itt, a gömöri aprófalvakban (Tor­nakápolnán például tizen­hárman éltek eddig, ez az ország legkisebb önálló ön­kormányzatú települése, de a minap az egyik portán gyerek született, így hát csaknem tíz százalékkal nőtt a lakosság). Éva egy olyan életről mesél, ahol a min­dennapi feladatok bizony egész embert kívánnak (ha elmegy az utolsó busz, ő például hazakocog Aggte­lekről Jósfavőre), de a ter­mészet sok mindenért kár­pótolja az embert. És persze ez a közösség a nemzeti parkban - Évát a szíve hoz­ta ide (jövendőbelije az egyetem óta itt dolgozik), de mára megtalálta a saját he­lyét. Úgy beszél a környék­ről, Színről, Szögligetről, Derengről meg a többi apró településről, mintha ezer őse ezen a tájon élt volna, minden mozdula­tán látszik, hogy három ember he­lyett él, rettenetes ütemben szágul­dozik keresztül a világon, miköz­ben gondolatai is merészen cikáz­nak fel-alá. Vázlatos élet­­történetével egy Landrover cso­magterében is­merkedem meg, valahol ég és föld, valamint Szalonna és Martonyi között. Oda megyünk - mit megyünk, vágtatunk —, a martonyi pálos kolostorromot ke­ressük föl. Mert­hogy ez is, mon­danom sem kell, a park tulajdona. (Az anekdota sze­rint Salamon igazgató úr azt válaszolta a vételt faggató kérdésre, hogy „kolostorunk még nem volt”.) Rizsáék néhány éve elkezdték a helyreállítást, már van tető a templomon, nyúlnak a falak is, talán egy­szer az egész kolostor nap­fényre kerülhet. Ott áll ez a középkorú fér­fi a rom közepén, és lelkes szavakkal meséli, miféle ne­hézségeket küzdött le alapít­ványnál, minisztériumban, hogy pénzhez jusson, aztán azt, miként vágták ki a rom­ba épült fákat, hogy került föl a tető, és milyen lesz, ha egyszer régi pompájában ra­gyog majd minden itt. Hall­gatom, hallgatom, és lassan azon veszem észre magam, hogy mindezt kezdem a ma­gaménak érezni. Hogy ott­hon vagyok itt, a Cserehá­ton. A palóclevest már a szálloda tera­szán kanalazom - az is (ti. a szálló) a nemzeti parkhoz tartozik (a leves nem, az ki van ad­va bérletbe vala­mely vállakozó­­nak), mint annyi minden más. (Még Horthy épít­tette, szeretett va­dászni errefelé.) Egész kis biroda­lom ez, a park, van szállója, üze­me, barlangja, hi­vatala, határőrőrse és várromja, hogy csak néhány dol­got említsünk. És van kétszázva­Hogy máshogy hívhatják a parki őrség vezetőjét, mint Rózsa Sán­dornak? Rizsa, ahogy mindenki szólítja itt, kispor­tolt, dinamikus férfi harmincas évei végén, egyik kulcsembere a nemzeti parknak. Ő és az övéi vi­gyázzák a terület természeti és kul­turális értékeit. Mint az itteniek többsége, ő is amatőr barlan­gászként került először ide, aztán a hely nem enged­te el. RizsánakJolsvai András Kultúra 29

Next