168óra, 2010. január-március (22. évfolyam, 1-12. szám)
2010-02-25 / 8. szám
ijji nagysága Dél-Afrikában) csinált magának nevet, amikor is a katonaruhát levetve újságírónak szegődött, kiszabadított a búrok (holland gyökerű telepesek) kezéből egy brit katonavonatot, majd fogságából megszökött, és odahaza háborús hős lett. Huszonhat éves korában képviselő, harmincnégy évesen már miniszter. Nyájától elkóborló arisztokrata. Már ifjú politikusként olyan dolgokat művelt, amelyek őt, a „született konzervatívot” egy ponton még a szocialistákhoz is közel vitték, nemhogy saját liberálisaihoz. Ha nem tett volna egyebet, mint munkaügyi miniszterként ő vezeti be a nyolcórás munkaidőt meg a „legalja bányászoknál” a kötelező minimálbért és mindenki számára az állami munkaközvetítést, már megszolgálta, hogy a neve bekerüljön a nemzeti panteonba. („Államférfinak nem nevezhető” - írja róla egy magyar úr ma.) Nota bene: az írekében ott van, hogy ő juttatta önigazgatáshoz a gyarmati sorban tartott szomszédos szigetország népét. Tény és való ugyanakkor: a brit birodalom pozícióit — feledve a franciákkal folytatott rivalizálás véres évszázadait - rendületlenül a feltörekvő Németországtól féltette, és egész politikai horizontját ennek megfelelően alakította. Az első világháború előtt, alatt és után. A németek féken tartására alkalmasabb eszközt, mint a francia-angol szövetsé get, nem látott. Szövetsé gesként kezelte a cári Oroszországot is (pályafutásának hatalmas fiaskója, a törökök által birtokolt Dardanellák meghódításának egyszersmind az oroszok felé való kapunyitásnak az elvetélt kísérlete ennek a szövetségnek az ápolásához fűződik), egészen addig, amíg ott a bolsevikok hatalomra nem jutottak. Ez ugyan már az első világháború utáni történet, de a mai antikommunisták tollára az sem fér fel, hogy Winston Churchill Anglia hadügyminisztereként prímszerepet vitt a lenini Oroszország elleni nemzetközi (angol-francia-japán) intervenció szervezésében, majd az újjászületett Lengyelország antibolsevista hadjáratának támogatásában. Az előbbi, mint köztudott, éppolyan kudarccal végződött, mint Gallipoli (a Dardanella-affér), de az utóbbit teljes siker koronázta. A sokszoros miniszter 1922-ben „parkolópályára” került. A végrehajtó hatalomból kikerülve némán kellett végignéznie az olasz fasizmus, majd a német nemzetiszocializmus hatalomra jutását. Az angol arisztokrácia minden egyes mozgalomban, amely antibolsevista - immár szovjetellenes — irányba mutatott, rokonszenvet keltő politikai irányzatot látott. Nemhogy Mussolininak, Hitlernek is túlontúl sok híve volt abban az angol felső osztályban, amelyik kitermelte magából a többszörösen behódoló Neville Chamberlaint, és ha nincs a második világháborús norvégiai, belgiumi, hollandiai „pofon”, Winston Churchill talán soha nem lesz miniszterelnök. Amikor azonban 1940 májusában az lett, egyedül volt kénytelen háborúzni Hitlerrel. Anglia a fölötte dúló légi csata során aggasztó közelségbe került ahhoz, hogy a németek legyőzzék és akár meg is szállják. De az új miniszterelnök - egy nemzeti egységkormány élén - olyan egységbe forrasztotta országát, aminől a történelem keveset látott. Soha, egy pillanatra sem tántorodott el küldetésétől, a nácizmus legyőzésétől. Ésszel és trükkel maga mellé állította az Egyesült Államokat - még annak hadba lépése előtt, és nem habozott szövetséget kötni „az ördöggel”, a Szovjetunióval Egy pillanatra sem tántorodott el küldetésétől, a nácizmus legyőzésétől. 168 Óra 39 Glóbusz