168óra, 2012. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)
2012-03-14 / 11. szám
Glóbusz tett emberek fogják irányítani, a nevüket is ismerjük. Ám hogy az átmenet sima legyen, a követendő kurzus fő vonalait már kijelölte a jelenlegi vezetés. Ven Csiao-pao miniszterelnök, aki azt a bizonyos 7,5 százalékot (nyolc év óta a legalacsonyabb növekedési rátát) bejelentette, parlamenti beszédében lényegében azt fejtette ki, hogy Kína az eddigi beruházás- és exportvezérelt növekedésről áttér a fogyasztás vezérelt s ennélfogva egyelőre alacsonyabb tempójú gyarapodásra. A régebbi politikai gazdaságtan szótárából merítve ezt úgy tudom magyarázni, hogy a belföldi felhasználáson belül az utóbbi javára változnak meg a beruházások és a fogyasztás arányai. Ez valójában óriási dolog; modernnek, természetesnek és időszerűnek mondható szemléletváltás egy olyan ország esetében, amely pár évvel ezelőtt az összes megtermelt jövedelem tekintetében az Egyesült Államok mögé, exportteljesítmény dolgában pedig az addig listavezető Németország elé kúszott. Tudniillik még a laikus számára is adódott a kérdés, hogy Kína, amelynek már több mint 1300 millió lakosa, tehát irdatlan méretű belső piaca van, miért ragaszkodik olyan konokul javainak tömegméretű exportálásához, miért nem hagy odahaza több jövedelmet az emberek kezén. Ülnek a pénzhegyen Miért van az, hogy a kevesebb mint negyedakkora népességű Egyesült Államokban mindig a belső kereslet pörgeti föl a gazdaságot (utánanéztem: ott a GDP 70, Kínában csak 35 százaléka származik a fogyasztói költekezésből), miközben a kínaiak csak a hatalmas ipari beruházásokban és a kivitelben bíznak, és bénán ülnek egy akkora tartalékhalmon, amelynek jobb helyet, mint biztonságos amerikai államkötvények vásárlását, szinte nem is tudnak. Továbbá: miért van az, hogy a tőkemozgások (átváltási árfolyamok, kamatok, külföldi beruházások) vasszigorral eszközölt ellenőrzése folytán Kína működőtőke-importja és -exportja a „béka feneke” alatt van, holott, ami az utóbbit illeti, nyilván könnyűszerrel megengedhetné magának, hogy a 9,5 milliós Svédországnál többet ruházzon be külföldön. Amit nem tesz. Még Oroszországgal sincs versenyben. A problémák egymásba fonódnak, gazdaságilag is, politikailag is. A részletek kibontása egy disszertáció témája lehetne. Itt erre nincsen hely, de a lényeg elmondható. A névleg „kommunista” Kínában az utóbbi évtizedben a jövedelmi olló szélesebbre tágult, mint Amerikában vagy Oroszországban. Bármilyen hihetetlen, nincs átfogó társadalombiztosítási és nyugdíjrendszer, nincs olcsó állami lakhatás, rendkívül alacsony a minimálbér, a városokba áramló paraszti tömegek nem jutnak letelepedési engedélyhez, földjeikkel meg szinte tetszés szerint gazdálkodnak (azaz jelképes összegekért „megváltják” azokat) az ipari beruházások őrületében élő helyi önkormányzatok. Kialakult egy olyan „modell”, hogy a tartományi vagy járási hatóságok olcsón kínálnak telket, villamos energiát a beruházni akaróknak, s jóformán nem is adóztatják őket, mert Kínában egy helyi funkcionárius előmenetele attól függ, hogy a „feuduma” milyen mértékben tud hozzájárulni a GDP-hez. Robbanás előtt Az elégedetlenségnek kézzelfogható jelei vannak. Lázongó munkások, lázongó migránsok, lázongó parasztok „nyomják” a Kínai Kommunista Párt vezetőit afelé, hogy több jövedelem dlORA __u icon..