168óra, 2016. október-december (28. évfolyam, 40-52. szám)

2016-12-08 / 49. szám

58 »» KULTÚRA«« ISTEN VELED, POSZTMODERN » A SZŰCS Julianna Nem lenne szabad Bán Mariann életrajzára gondolni. El kellene felejteni, hogy a „másképpen alkotók” egyik markáns iparművész egyéniségeként ízlésforradalmárnak számított a hetvenes évek végén. Hogy öntudattal vállalt külön utat a Manuál csoportban a nyolcvanas években. Hogy a rendszerváltó Magyarországon minden közéleti megmozduláson részt vett a kilencvenes évektől kezdve, jócskán túl az ezredfordulón. Hogy amikor már nem látott semmi reményt - se a tágabb, se a szűkebb körlet vidékén —, ki mert lépni az egészből 2014-ben. Azért kellene mindezt felejteni, mert ezek a kerámiák a Fúga Galéria összegző tárlatán nem csak egy képzelet dús egyéni teljesítményként és egy furán kék hajat hordó mester különös önmegvalósításaiként méltók a figyelemre. (Akkoriban ugyanis sokunkat feszítette a képzelet és többen hordtunk volna kék hajat, ha nem is az utcán, de legalább álmainkban.) Az ő majolikából és porcelánból formázott lényei leginkább egy életérzés lenyomatai. Egy korszaké, amely alatt mostanában mintha megnyílna a föld és a fantázia szülte teremtményeket mintha elnyelné az a mélység, ahonnan vétetett: a szomorú agyag. Bán világa nem hasonlít a mai fantáziára. Ő hárítja a felsőbbrendű tekintélyeket. Az angyalok pufók seggecskét mutatnak a magasságos égnek. A halottak parányi múmiát játszanak, és nem koporsóba, hanem szivarskatulyánál alig nagyobb koporsóban fekszenek. A doboznak kereke nőtt, a szeráf sípnak képzeli magát. A persely tojik a pénzre, a harang lába meg valódi láb. A doboz teteje paplan alakú, a tégely meg kaloda, fejeket és végtagokat helyez zár alá. Jól meglennének külön-külön, de az érző lelkű, okos kurátor, Kovalovszky Márta nem hagyta őket elmagányosodni. Tizenöt, egyenként négypolcos üvegvitrinbe rendezte az alig tárgyakat, a félig embereket, a majdnem állatokat és a rozmaringgal, rózsával, margarétával, pálmaággal festett növényes díszeket, így derült ki, hogy van közös bélyegük, nem is akármilyen. A százvalahány műtárgy többsége ugyanis - mint anyajegyet — levakarhatatlanul hordja magán a függetlenség ősi címerét, a macskát. Világ cicái egyesültek itt a cserépállományon, elnyújtózva és belapulva, alattomosan és ártatlanul, dorombolva és szunyókálva, hátat görbítve és vadászatra készen, de mindig a kompozíció szerves részeként. Ismertem olyan kollégát, aki teknősbékaszobrocskákat gyűjtött. Volt, aki a bagolyban találta meg totemállatát. Több olyan baráttal büszkélkedhetem, aki elefántra specializálódott. De Bán Mariann „macskasága” több mint egyszerű fölhalmozó szenvedély. Jelképpel van dolgunk. Egy méltatója azt mondta erről, hogy rejtett önarcképek. Összevág azzal, amit maga írt pályája elején: „Mindig olyasmit akartam csinálni, amit csak én csinálhatok meg, amiről rám ismernek és én is magamra ismerhetek.” Stimmel: a zsebtigris tényleg Mariann. Hasonlít rá, ez csak az övé, de mégis több. A szabadság szimbóluma hever az edényeken szerteszét, egy ősi isten vigyázza a többiek színes, törékeny és komolytalan kinézetét. Nem magasztosan és fenségesen, hanem bájosan és rendületlenül. Főként pedig annyi iróniával, ahogy akkoriban, a rendszerváltás környékén mindezt megéltük. Bán világa továbbá azért sem hasonlít a mai világra, mert többértelmű. Ahogy a kurátor egy régebbi katalógusban írta: „Nem könnyű megnevezni őket, olykor talán lehetetlen is. (...) Többnyire gyakorlottan hajolnak félre a »találat« elől... Öntudatlanul sugározzák azt a vonzó és intim atmoszférát, amely az évszázadok, évezredek mélyén született régi nagy kultúrákban oly otthonos fényben ragyogott.”