168óra, 2016. október-december (28. évfolyam, 40-52. szám)
2016-12-08 / 49. szám
168 óra / 2016. december 8. KÖNYV » FESTŐI SZERELMEK Most könnyű lenne kisujjunkat eltartva csak annyit mondani: fi done. (Vagyis: piha!) Hogyhogy Munkácsynak szifilisze volt és őrültek házába jutott, Mednyánszky véletlenül sem festett soha nőt, Lotz Károly (nevelt) lánya aktjait pingálta a leghevültebben, s az első magyar sorozatgyilkos neve a hazai festészet történetében is szerepel (aranybetűkkel)? No de magam a korábbi, különféle költői szerelmeket bemutató köteteknél sem húztam fel a szemöldököm (sokan igen), miért tehetném most? Nagy és erős történetek ezek, és mind mögött van aranyfedezet: maguk a művek. Van-e jobb annál, mint amikor vitéz nagybányai megáll a hajdani késdobáló kocsmai mutatványos Egri József balatoni lebegései előtt, és azt kérdi a művésztől: „Maga találta ki ezeket így festeni?” Majd hozzáteszi neheztelőleg: „Én nem így látom a természetet.” Az utókor meg csak szusszanthat rá egyet: még szerencse, hogy különböztek! Az is jó, hogy Berény Róbert szülei nem hallgattak a vaskalapos pedagógusra, aki azt tanácsolta: mielőbb szoktassák le fiukat a firkálásról, mert nem figyel. (Legfeljebb befelé...) Érthető, hogy a nyergesújfalui sváb parasztokat felkavarta, amikor 1919 nyarán Kernstock Károly gyümölcsösében az elvtársnőknek szólított festőiskolai növendékek fára mászva, pucéran dobálták egymást barackkal nagy jókedvűen. Mára az is művészettörténet, hogy Szinyei Merse Pál feleségét négylovas hintón szöktette meg egy éjjel a szomszéd földbirtokos és huszártiszt, az is, hogy Márffy Ödön személyében új férjet talált magának Boncza Berta, aki „nem akart a nemzet özvegye lenni”. Érdekes, olvasmányos könyv ez, ajándéknak is jó. Ritka különleges körülmény, hogy a szereplő alkotók műveiből a megjelenés idején gyönyörűséges kiállítást rendezett a Kieselbach Galéria figyelemre méltó katalógussal. (Nyáry Krisztián: Festői szerelmek. Kiadta a Corvina.) ERDÉLYI S. GÁBOR FILMJÉN, DANIEL BLAKE Bemutató: december 1. Az ötvenes/hatvanas évek fordulóján a dühös angol fiatalokról szólt a mozi. Manapság pedig az elkeseredett öregekről, akik koruk, iskolázottságuk hiánya, szociális körülményeik miatt kimaradtak a digitalizáció, a technika és az újratermelés társadalmából. Ha valaki munkanélküli, idős és beteg, a szigetországban sem az éden várja, hanem a különféle bizottságok, kérdőívek, felülvizsgálatok, paragrafusok őrlik az életét. Az önmagába visszatérő bürokrácia számos csapdát, egymást keresztező zsákutcát állít a neki kiszolgáltatott állampolgár elé, s minden vélt megoldás, kijárat csak újabb kafkai gátakat jelent. És ha a kötélideg is szakad, és hősünk (áldozatunk?) az utca népéhez fordul, az alkalmi nyilvánossághoz, akkor jönnek a rendőrök. Igazolva, hogy ez a köznapi golgota nem egyetlen sors különc drámája, az alkotó megkettőzi a példát. Címszereplőnk mellé odaállítja Katie-t a két apró gyerekével, akik a szegény Dániel segítségére szorulnak, vagyis olyan (vagy tán nagyobb) áldozatok, mint az infarktusos exasztalos. Az egymásra utaltság roppant mértéktartó ábrázolása mellőz mindenfajta lírát, szerelmes filmesdit, az érzelmek tragikai felszorzását. Mégis oázis a rendszerszintű személytelenségben. Az állam akkor is erőszakszervezet, ha szociális céljait hajtja végre. Nem a szükség számít, hanem a rend, a szabály, az előírás. Aki az állam szolgája, annak a vállát nem nyomhatja kétség, így jár el, mert így kell eljárni. Ez a helyes. Soron és renden kívüli szempontok nem zavarják meg méltóságát. Daniel Blake a földre kerül. A szó szoros értelmében, a hivatal vécéjének a földjére. Újraéleszteni nem lehet. Marad a kissé érzelgősre rendezett temetés, és valami nagy-nagy szomorúság velünk, bennünk. Ken Loach rendező tudja a szakmát, sőt annál is többet. (A film az idei cannes-i filmfesztiválon Aranypálmát nyert.) Ajánlom minden generációnak. BÖLCS ISTVÁN ►»KULTÚRA «‘57