2000, 2019 (31. évfolyam) november

Kemény Krisztián: Petőfi, a „Király"

Kemény Krisztián Petőfi, a „Király" AVAGY MIT NEM SZERETEK A '48-AS PETŐFI SÁNDORBAN Bevezetés A kérdésfelvetés egy kicsit magyará­zatra szorul, hiszen Petőfivel, a zse­niális költővel, a magyar irodalmi nyelv egyik megújítój­ával semmi ba­jom, sőt, nagyon szeretem a verseit. Úgyszintén „elvágyok” Petőfivel, a radikális ifjú forradalmárral is, noha nézeteivel nem mindig értek egyet, de tisztelem a választását. De igenis bajom van Petőfivel, az emberrel, a „politikussal”, illetve a katonával is. Mert e kettő (három) szerepében a költő szerintem már korántsem nyújtott olyan teljesítményt, amely megsüvegelendő lenne; sőt. Ennek ellenére végig 1848-1849-ben nagy hangon ítélt meg másokat, a nyil­vánosság előtt kifigurázta őket, míg a vele kapcsolatos, jogos észrevéte­leket vérig sértődve utasította visz­­sza; legtöbbször holmi „niemand­­nak” titulálva a bírálót. A korábbi irodalomtörténet meg jobbára szé­pen „felült” Petőfinek, és a hálátlan közvéleményt, illetve a kortársakat kárhoztatta azért a valóban méltat­lan helyzetért, amelybe a költő 1849 nyarán került; sőt, lényegében a se­gesvári csatamezőn elszenvedett hősi haláláért is. Pedig szerintem Pe­tőfi sanyarú sorsáért csak egyvalaki felelős: saját maga. De az önkritika (ahogy általában a zseniknél ez meg­szokott) alighanem teljesen hiány­zott belőle. Ám ez még nem indokol­ja, hogy az utókor is rá, mint valami „érinthetetlen idolra” tekintsen. Ha ugyanazzal a szigorú mércével mér­jük a költőt mi is, mint amivel ő mért másokat, bizony, érdekes eredmé­nyekre juthatunk. A fordulópont: 1848. március 15. Petőfi 1848 előtti pályájával nincs semmi gond. Az útkeresés prob­lémái teljesen természetesek fiatal korban, így Petrovics Sándor kacs­ 2000 Ą 37

Next