2000, 1989 (1.évfolyam) augusztus

Pjotr Csaadajev: Mi is nekünk Oroszország?

Mi is nekünk Oroszország? PJOTR CSARDAJEV­ A, ki is nekünk Oroszország? ...Nem más, mint egy tény, egy puszta tény, amely a földgolyóbis térképén egyre gigantikusabb méreteket akar ölteni. Következésképpen feltétlenül határt kell szabni ennek a túlzott méretű növekedésnek, véget kell vetni annak az expanziós törekvésnek, amely a régi civilizált világ ellen irányul. A civilizált világ ellen, amely az örököse, követője és megőrzője minden megelőző civilizációnak, többek között annak is, amelyből Oroszország egykoron első ismereteit merítette, pompázatos és terméketlen szo­kásrendszerét, azt a szokásrendszert, amelybe egyre in­kább bezárkózik. Mi is az, ami itt tanulmányozásra érdemes? Csak egy oldalnyi földrajz az, amit tudni kell ahhoz, hogy felmérjük ezt az erőt, amely talán inkább képzeletbeli, mintsem valóságos? Vajon nem közismert-e, hogy Oroszország nagyságának tetemes hányadát az európai civilizációnak köszönheti, amelyet azért használt föl oly készségesen, mert másmilyennel nem rendelkezett? Az európai civilizá­ció formái, hatásmechanizmusa és eredményei teljességgel ismertek előttünk. Mit kell még rajta tanulmányozni? Azt is tudja mindenki, hogy ha Oroszországban nem lett volna jelen a Nyugat felvilágosodása, akkor valamelyik harcias és a hadművészetben jártasabb szomszédjának a prédájává vált volna. De ha jelen állapotát saját belső erőfeszítéseinek eredményeként érte volna el, ha politikai jelentőségét a saját lényegéből merítette volna, akkor egészen másképp állna a dolog. Akkor mindenki külön-külön is, és az egész civilizált világ is kétségkívül meg óhajtaná ismerni termé­keny és hatalmas természetét, annak elemeit, számtalan népcsoportjára gyakorolt hatását, azokat a következetes változásokat, amelyeken keresztül ezek a népcsoportok idáig eljutottak. Csakhogy valójában semmi efféle nem történt. Mint ismeretes, egy szép napon maga Oroszország döntötte romba mindazt, ami arculatát megkülönböztette másoktól, mert alighanem felismerte, hogy nemzeti sajá­tossága nem kielégítő, és felöltötte a modern civilizáció formáit. Csak ettől a naptól kezdve lett hatalmas, és Európa nyugtalanul emelte rá tekintetét - nem azért, hogy tanul­mányozza vagy elmélkedjen róla, hanem mert egész egysze­rűen politikai jelenségnek tekintette, amelyet szemmel kell tartani, nehogy elnyelje őt. N­­agyon jól tudom természe­tesen, hogy akadnak szép számmal olyan oroszok - még Párizsban is -, akik azt állítják, hogy Oroszország Nagy Péter reformját akarata ellenére szenvedte el. Csakhogy ezek az ügyetlen patrióták azzal, hogy ezt a nagy fordulatot, amely - bevallásuk szerint - az országot fenekestül fordí­totta fel, egyetlen ember energiájának tulajdonítják (akár­milyen nagy ember is ő), ezzel egyáltalán nem igazolják népüket, hanem ellenkezőleg, vérig sértik. Az oroszok többsége azonban, akiket nem vonz az új orosz nemzeti iskola retrospektív utópiája, egyáltalán nem így szemléli a dolgokat. Mert hogyan is vélekedhetnénk egy olyan népről, amely egyik uralkodójának szeszélyes fantáziájának révén először megfosztja magát történelmének összes gyü­mölcsétől, s amikor már úgy tetszik, maga az isteni gond­viselés gondoskodott arról, hogy megkönnyítse a visszaté­rést eleinek szent hagyományaihoz, s egymás után négy női uralkodót ajándékoz neki (és milyeneket! Úristen, nemüknek valóságos söpredékét!), és még ehhez egy pre­toriánus fordulatokkal teljes évszázadot; ez a nép mindezek után továbbra is malomkövek között őrlődik, ahová állító­­lag saját akarata ellenére került! Márpedig épp így ítélik meg népüket ezek az új iskolához tartozó igazi oroszok, akik oly féltékenyen őrzik Oroszország dicsőségét. Szeren­csére és az emberi nem becsületére legyen mondva,­­ a dolog egyáltalán nem így történt. Nagy Péter egy olyan fordulatnak volt részese, amelynek gyökereit már az orosz történelem első oldalain felfedezhetjük. Azt formálta át, ami csak névleg létezett, azt pusztította csak el, ami már képtelen volt fennmaradni; csak azt hozta létre, ami magá­tól is létre akart jönni, csak azt hajtotta végre, amin már elődei is igyekeztek. Nézetünk szerint ez az egyetlen értel­mes módja a megközelítésnek, ha meg akarjuk érteni e híres reformot és azt a módot, ahogy a nép ezt fogadta. Ha meggondoljuk, hogy ennek a népnek egész történelme az uralkodó javára történt önmegtagadó lemondások soro­zata, hogy e nép úgy kezdte történelmi pályafutását, hogy skandináv kalandorok kezébe adta a hatalmat, akiket ő maga hívott be, majd idegen népekhez indult vallást ke­resni magának, majd országának vad hódítóitól átvette a legszégyenteljesebb szokásokat; és végül­ folytonosan en­gedte a különböző külföldi hatásokat érvényesülni - ha Pjotr Jakovlevics Csaadajev (1794-1856) e cikkét egy francia katolikus folyóirat, a L'Univers számára írta, azt a látszatot keltve, mintha a szerző maga is francia lenne. A cikk a maga korában nem jelent meg oroszul; először 1934-ben adta ki Sahovszkij egy emigráns orosz folyóiratban, a Szovjetunióban 1987-ben adták ki kötetben (Sztalyii i piszma, Moszkva, 318-323. o.) 2 PJOTR CSARDAJEV

Next