2000, 1991 (3.évfolyam) november

Lengyel László: Az új Oroszország – magyar szemmel

Az új Oroszország - magyar szemmel LENGYEL LÁSZLÓ A JL JL: új versailles-i béke első kötése megszületett. A negyvenéves béke vesztesei - Szov­jet-Oroszország és Szerbia - rákényszerültek arra, hogy te­rületeket adjanak föl a túlélés reményében. A szovjet nagy birodalom és a jugoszláv kis birodalom megdőltek." A béke vesztesei a negyven évvel ezelőtti háborút folytathatják, vagy orosz és szerb birodalmakat építhetnek, s végül bele­nyugodhatnak egy kis Oroszország, egy kis Szerbia területi és emberveszteségeibe. Ha nem ismernénk a századot, mondhatnánk, hogy vívhatnak igazságos vagy igazságtalan háborút, köthetnek igazságos vagy rabló békét, összeszerel­hetnek birodalmat demokratikus módon és kikényszerít­hetnek diktatórikusan, visszavonulhatnak a „kisállamiság­ba" a megértés szabadelvű engedékenységével vagy az od­vába beszorított dúvad dühével. A század története azt mutatja: alig-alig van vagy-vagy. A világpolitika és a világ­gazdaság kényszerei, a társadalmi és gazdasági hagyomá­nyok, a belső politikai, vallási erőviszonyok vasmarokkal szorítják a győzteseket és veszteseket egyaránt. Minden egyéb: véletlen és történelmi szerencse. Háború és béke „Az elfogulatlan ember észreveheti, h­ogy bizonyos szempontból Nyugatig még tart a 19. század. Oroszországban befejeződött, s ha azt mondom, hogy tragédiával fejeződött be, akkor mindenekelőtt az emberáldozatok mennyisé­ge miatt mondom ezt , amelyet a létrejövő társadalmi és kronológiai változá­sok hoztak magukkal. Ebben a tragédiában nem a hős pusztul el-a kórus pusztul el." JOÍZIF BROPÍZKII (198?) A háborúk nem tudnak befejeződni Kelet-Európában. A békékről, legyenek bármilyen hosszúak, utóbb kiderül, hogy csak fegyverszünetek voltak. Megdöbbenéssel szem­léljük, hogyan válik a szerb-horvát ellentét csetnik-uszta­sa, a nyugat-ukrán-orosz bandarista-sztalinista ellentétté. Miként nem ment feledésbe az önálló államiság Litvániá­ban, Lettországban és Észtországban, emlékeznek arra Uk­rajnában is. De az orosz és a szerb emlékezet is hosszú. Minket itt csak az érdekel, hogy kié a szovjet Vörös Had­sereg (Jugoszláv Néphadsereg), kiké a belügyi csapatok, a KGB és utódszervei. Mire, milyen célokkal, hogyan lehet őket felhasználni? Az 1991. augusztus végi (ál­lamcsíny, (ál)puccs nem a hadsereg és az erőszakszervezetek széte­settségét, hanem parancsra kész fegyelmezettségét bizonyí­totta. Minden addig és úgy tartott, ahogy meg volt szabva, a fegyveres erők egyetlen alakulata sem csapott össze a má­sikkal, kínosan ügyeltek, hogy ne alkalmazzanak erőszakot a civilekkel szemben. Ez a hadsereg még nagyon is bevet­hető, s vele szemben nincs komoly fegyveres erő a (tag-) köztársaságokban. A köztársaságok azonnal hozzájárultak, hogy az atomfegyverek ellenőrzése szovjet-orosz legyen, és e fegyvereket az Orosz Föderáció területére vonják vissza. (Mindez nagyon megnyugtató a nagyhatalmaknak és Ma­gyarországnak is, mert nem kell attól tartanunk, hogy az ukrán nemzeti hadsereg atomrakétákkal támadja meg Moszkvát, illetve így védekezik. Viszont Ukrajnának vagy Belorussziának nincs komoly védelme a szovjet-orosz had­sereggel szemben.) A fegyveres erő demonstratív bevetése a tagköztársaságok közötti, azokon belüli viszályokban vé­gül magán az orosz földön nyugodtan elképzelhető. A helyi nemzeti, nemzetiségi konfliktusok teremtik a beavatkozás ürügyeit. Sem túlbecsülni, sem lebecsülni nem érdemes a szovjet hadsereget. Egyes nyugati szakírók a szovjet szuperhata­lom katonai erejét és befolyását érthetően magasra be­csülték, bizonyítva a szovjet katonai térnyerést a világ­fegyverkezésben éppúgy, mint a helyi összeütközésekben. E nézetek szerint Gorbacsov és a mögötte álló vezérkar nem hozott igazi katonai áldozatot a „puha" Kelet-Európa feladásával, az ázsiai átcsoportosítással, ellenkezőleg, csak teret adott föl költségmegtakarításért, időnyeréséért. Fi­gyelmeztetően mutatnak rá: az 1918-ban széthullott, de­moralizált szovjet-orosz hadsereg három év alatt legyőzte ellenfeleit és offenzívába ment át; az 1939-es, Sztálin által lefejezett, Finnországot megtörni képtelen hadsereg há­rom év múlva megállította a németeket Sztálingrádnál; a Sztálin halála után megzavart, a hruscsovi reformoktól el­bizonytalanított hadsereg a hatvanas évek elejétől meg­alapozta a Szovjetunió szuperhatalmi pozícióját. Hallatlan rugalmasság és életképesség egy merev és befejezett világ­ban. Nem csapda-e a mai látszólagos gyöngeség? (Nem jól szervezett komédia-e, hogy Sevardnadze a katonai dikta­túra veszélyére hivatkozik és támogatást kér Gorbacsov­nak, aki minden további nélkül felhasználja a hadsereget vagy az őt?) Vigyázat, csapda! Gyengéknek, civileknek ál­cázzák magukat, valójában erősek, összefonódottak és ők játszanak velün­k, nem mi velük. A héják kiindulópontja: a Szovjetunió nemcsak pártállam, hanem katonaállam. Nincs külön párt, pártapparátus, pártfőtitkár, államappa­rátus és elnök, vezérkar és hadsereg-főparancsnok, mind­ezek egyetlen hatalmas gépezet részei. A civil élet látszat. A katonaállam valóság. Nem lehet katonai diktatúrát csi­nálni egy olyan államban, amely maga a katonai diktatú­ra. Legfeljebb az egyik katonacsászár palotaforradalommal megdönti a másikat. És mivel a társadalom végcélja a ka­tonalét, így természetes a civil élet zavara, sőt hiánya, a katonalét rugalmassága.­ A hadsereg ereje és jelentősége Az írás eredetileg a Szovjet Füzetek A Szovjetunió vége­ című 3. számában jelent meg ez év októberében. Lengyel László tanulmá­nyán kívül Csaba László, Krausz Tamás és Szilágyi Ákos írása ol­vasható a füzetben, amely a Ruszisztikai Intézet címén (1364 Bu­dapest, Pf. 107.) rendelhető meg. 3 LENGYEL LÁSZLÓ

Next