2000, 1993 (5.évfolyam) november
Hankiss Elemér: Médiaháború
Hankiss Elemér Médiaháború Ne higgyenek nekem. Személyes és elfogult beszámoló ez, de talán szolgál némi tanulsággal mindazoknak, akiket érdekel egy új demokrácia születésének sok-sok keserve. No meg az a mulatság, ami mindezzel jár. Kezdet - külsőségek nélkül 1990-ben, egy szép augusztusi reggelen arra a furcsa és kissé émelyítő érzésre ébredtem, hogy én vagyok a Magyar Televízió elnöke. Hogyhogy? Miután harminc évig ültem az íróasztalomnál és tanítottam különböző egyetemeken, az új helyzetet abszurdnak, s egyben hagyományosan keletközép-európainak találtam: baj van, és gyorsan előrángatnak valakit. A nem megfelelő embert a megfelelő helyre? Vagy fordítva? Az igazat megvallva, ezen a reggelen nemigen töprengtem a kelet-európai társadalomtörténet rossz hagyományán. Egy apró, de nem jelentéktelen részletkérdésen törtem a fejemet. Hallottam már színészeket arról beszélni, hogy a mesterségük egyik legfontosabb eleme a jó színpadi entrée. Az én gondom az volt, hogyan jussak el otthoni íróasztalomtól a Magyar Televízió elnöki irodájának íróasztaláig. A távolság nem több három kilométernél. De hogyan intézzem a dolgot, hogy ne váljon már az első pillanatban nevetségessé? a) Hivatali kocsit kérjek? Valamelyik fekete színű, szovjet anyahajót, amelyen negyven átkos esztendőn át pártfunkcionáriusok száguldoztak? Lehetetlen. b) Menjek a saját autómmal? A feleségem már elvitte. c) Szálljak villamosra és metróra, ahogy évtizedeken át, „normális életem" során tettem? Hát persze. d) Mit vegyek fel? Ez nem jelentett komoly gondot, mivel nem volt olyan öltönyöm, amilyet valódi, komoly vezetők hordanak hasonló alkalmakkor. A szinte vallásosan lezserül öltözködő értelmiségiek egyenruhája, a farmer és a pulóver látszott az egyetlen megoldásnak. (Működésük első két évében Kelet-Közép-Európa új, demokratikusan választott parlamentjei megteltek az efféle görcsösen könnyed, farmeres-inges vagy farmeres-pulóveres értelmiségiekkel, akiket csak jóval később lehetett meggyőzni arról, hogy legközelebb a kutya se fog rájuk szavazni, ha nem préselik magukat sötét öltönybe és nem vesznek fel hozzá illő nyakkendőt. Igaz, a nyakkendő színe már az ancien régime utolsó éveiben-hónapjaiban is változásnak indult, akkor még a funkcionáriusi nyakakon, kezdetben a lángoló pirosból bordó lett, később kék és szürke; újabban már színes, posztmodern arabeszkeket is fölfedezhetünk néhány fiatalabb képviselő nyakkendőjén, hogy a csokornyakkendők legújabb kori kivirágzásáról ne is beszéljek.) e) S a legnehezebb kérdés: hogyan őrizzem meg komolyságomat, amikor megpillantom az első néhány arcot a székházban, és el kell játszanom, hogy én vagyok az elnöke ennek a több mint háromezer fős intézménynek? (Kutatócsoportomban sohasem dolgoztunk tíznél többen.) Úgy döntöttem, nem fogok komolyan viselkedni. FeL elszálltam a villamosra, átszálltam a metróra, odasétáltam a székházhoz, föl a lépcsőn, be a kapun, és már ott is állt a kórus, amely két esztendőn át mozdulatlanul, ünnepélyes fekete ruhában fogja figyelni a házbeli jövés-menést: a biztonsági őrök kara. Jobbára idősebb, katonás tartású urak, testesek és ösztövérek, akik csak a médiaháború utolsó felvonásában lépnek majd szereplőkként is a színpadra. De ma, az első reggelen elkérik az igazolványomat. „Az nincs - mondom nekik -, viszont én vagyok itt az elnök." Egy pillanatnyi zavar után beengednek. Fölmegyek a harmadik emeletre. Az elnöki hivatal. Vörös szőnyeg, dísznövények, napfény. Bekopogok egy nagy, fehér ajtón. Sovány, idősödő hölgy nyitja ki, a szeme szikrázik, a viselkedése jéghideg. Számos elődömnek volt a titkárnője, és azt hiszem, meg van győződve arról, hogy haladéktalanul elbocsátom. Bekísér az irodámba. Tipikus nyolcvanas évekbeli helyiség, a bolsevik puritanizmus és a kádárista barokk elegye, a könyvespolcon ott áll a Nagy Szovjet Enciklopédia és Lenin műveinek szárnyaszegett csapata (a Sztálin-összest, úgy látszik, már eltávolították). Megmondom a titkárnőmnek, hogy semmi kifogásom sincs ellene. Nyugodtan maradhat, ha akar, s ha én is meg leszek elégedve a munkájával. Ez lenne az első gyengeségem? Az első hibás lépés? Lehet, hogy azonnal meg kellene szabadulnom a régi káderektől? Vagy inkább tartsam meg a Ez a cikk egy amerikai hetilap számára készült. A kitűnő fordítás ellenére is (amit ez úton köszönök meg a fordítónak) furcsa most magyarul és magyar fejjel olvasni. Nincs se füle, se farka. Egy kicsit olyan Gangesz partja Herz-féle szalámi jellegű. Vagy legalábbis én semmi olyat nem találtam benne, amit már ne tudnék, és ne hallottam volna több tucatszor. Bánt az is, hogy van benne valami „magyarázom a bizonyítványom" jelleg is. Meg valami öntetszelgés, mintha olyan nagyon tetszene nekem az, ahogy végigcsináltuk a dolgot. Meg mintha egy- vagy kétszemélyes show lett volna az egész, holott munkatársaink, újságírók, politikusok és állampolgárok százai és ezrei vettek benne részt. Hadd áruljam el a titkot: én a magam részéről sok hibát követtem el. Érettebb fejjel és valamivel több tapasztalattal ma már több mindent másképp csinálnék. Ez azonban természetesen nem menti föl azokat, akik a televízió függetlenségének felszámolásával és az intézmény ebek harmincadjára adásával (s egy kis, szélsőséges csoport kezére játszásával) sok kárt okoztak és okoznak a magyar társadalomnak. Remélem, számot tudnak (fognak) adni - legalább a lelkiismeretüknek. 9 HANKISS ELEMÉR