2000, 1993 (5.évfolyam) november

Hankiss Elemér: Médiaháború

Hankiss Elemér Médiaháború Ne higgyenek nekem. Személyes és elfogult beszámoló ez, ie talán szolgál némi tanulsággal mindazoknak, akiket érdekel egy új demokrácia születésének sok-sok keserve. No meg az a mulatság, ami mindezzel jár. Kezdet - külsőségek nélkül 1990-ben, egy szép augusztusi reggelen arra a furcsa és kis­sé émelyítő érzésre ébredtem, hogy én vagyok a Magyar Televízió elnöke. Hogyhogy? Miután harminc évig ültem az íróasztalomnál és tanítottam különböző egyetemeken, az új helyzetet abszurdnak, s egyben hagyományosan kelet­közép-európainak találtam: baj van, és gyorsan előrángat­nak valakit. A nem megfelelő embert a megfelelő helyre? Vagy fordítva? Az igazat megvallva, ezen a reggelen nemigen töpreng­tem a kelet-európai társadalomtörténet rossz hagyomá­nyán. Egy apró, de nem jelentéktelen részletkérdésen tör­tem a fejemet. Hallottam már színészeket arról beszélni, hogy a mesterségük egyik legfontosabb eleme a jó színpadi entrée. Az én gondom az volt, hogyan jussak el otthoni íróasztalomtól a Magyar Televízió elnöki irodájának íróasz­taláig. A távolság nem több három kilométernél. De ho­gyan intézzem a dolgot, hogy ne váljon már az első pilla­natban nevetségessé? a) Hivatali kocsit kérjek? Valamelyik fekete színű, szov­jet anyahajót, amelyen negyven átkos esztendőn át párt­funkcionáriusok száguldoztak? Lehetetlen. b) Menjek a saját autómmal? A feleségem már elvitte. c) Szálljak villamosra és metróra, ahogy évtizedeken át, „normális életem" során tettem? Hát persze. d) Mit vegyek fel? Ez nem jelentett komoly gondot, mi­vel nem volt olyan öltönyöm, amilyet valódi, komoly ve­zetők hordanak hasonló alkalmakkor. A szinte vallásosan Ez a cikk egy amerikai hetilap számára készült. A kitűnő fordítás ellenére is (amit ez úton köszönök meg a fordítónak) furcsa most magyarul és magyar fejjel olvasni. Nincs se füle, se farka. Egy ki­csit olyan Gangesz partja - Herz-féle szalámi jellegű. Vagy leg­alábbis én semmi olyat nem találtam benne, amit már ne tudnék, és ne hallottam volna több tucatszor. Bánt az is, hogy van benne valami „magyarázom a bizonyítványom" jelleg is. Meg valami ön­tetszelgés, mintha olyan nagyon tetszene nekem az, ahogy végig­csináltuk a dolgot. Meg mintha egy- vagy kétszemélyes show lett volna az egész, holott munkatársaink, újságírók, politikusok és ál­lampolgárok százai és ezrei vettek benne részt. Hadd áruljam el a titkot: én a magam részéről sok hibát követtem el. Érettebb fejjel és valamivel több tapasztalattal ma már több mindent másképp csinálnék. Ez azonban természetesen nem menti föl azokat, akik a televízió függetlenségének felszámolásával és az intézmény ebek harmincadjára adásával (s egy kis, szélsőséges csoport kezére ját­szásával) sok kárt okoztak és okoznak a magyar társadalomnak. Remélem, számot tudnak (fognak) adni - legalább a lelkiismere­tüknek. lezserül öltözködő értelmiségiek egyenruhája, a farmer és a pulóver látszott az egyetlen megoldásnak. (Működésük el­ső két évében Kelet-Közép-Európa új, demokratikusan vá­lasztott parlamentjei megteltek az efféle görcsösen könnyed, farmeres-inges vagy farmeres-pulóveres értelmi­ségiekkel, akiket csak jóval később lehetett meggyőzni ar­ról, hogy legközelebb a kutya se fog rájuk szavazni, ha nem préselik magukat sötét öltönybe és nem vesznek fel hozzá illő nyakkendőt. Igaz, a nyakkendő színe már az ancien ré­gime utolsó éveiben-hónapjaiban is változásnak indult, ak­kor még a funkcionáriusi nyakakon: kezdetben a lángoló pirosból bordó lett, később kék és szürke; újabban már szí­nes, posztmodern arabeszkeket is fölfedezhetünk néhány fiatalabb képviselő nyakkendőjén, hogy a csokornyakken­dők legújabb kori kivirágzásáról ne is beszéljek.) e) S a legnehezebb kérdés: hogyan őrizzem meg komoly­ságomat, amikor megpillantom az első néhány arcot a székházban, és el kell játszanom, hogy én vagyok az elnöke ennek a több mint háromezer fős intézménynek? (Kutató­csoportomban sohasem dolgoztunk tíznél többen.) Úgy döntöttem, nem fogok komolyan viselkedni. F JL elszálltam a villamosra, át­szálltam a metróra, odasétáltam a székházhoz, föl a lép­csőn, be a kapun, és már ott is állt a kórus, amely két esz­tendőn át mozdulatlanul, ünnepélyes fekete ruhában fogja figyelni a házbeli jövés-menést: a biztonsági őrök kara. Jobbára idősebb, katonás tartású urak, testesek és ösztövé­rek, akik csak a médiaháború utolsó felvonásában lépnek majd szereplőkként is a színpadra. De ma, az első reggelen elkérik az igazolványomat. „Az nincs - mondom nekik -, viszont én vagyok itt az elnök." - Egy pillanatnyi zavar után beengednek. Fölmegyek a harmadik emeletre. Az elnöki hivatal. Vörös szőnyeg, dísznövények, nap­fény. Bekopogok egy nagy, fehér ajtón. Sovány, idősödő hölgy nyitja ki, a szeme szikrázik, a viselkedése jéghideg. Számos elődömnek volt a titkárnője, és azt hiszem, meg van győződve arról, hogy haladéktalanul elbocsátom. Be­kísér az irodámba. Tipikus nyolcvanas évekbeli helyiség, a bolsevik puritanizmus és a kádárista barokk elegye, a köny­vespolcon ott áll a Nagy Szovjet Enciklopédia és Lenin mű­veinek szárnyaszegett csapata (a Sztálin-összest, úgy lát­szik, már eltávolították). Megmondom a titkárnőmnek, hogy semmi kifogásom sincs ellene. Nyugodtan maradhat, ha akar, s ha én is meg leszek elégedve a munkájával. Ez lenne az első gyengesé­gem? Az első hibás lépés? Lehet, hogy azonnal meg kellene szabadulnom a régi káderektől? Vagy inkább tartsam meg a 9 HANKISS ELEMÉR

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék