2000, 1996 (8.évfolyam) január

Jeanette Winterson: A szex költészete

Jeanette Winterson A szex költészete Miért a lányokat választottad? Szeretőm, Picasso, épp a Kék Korszakában van. Régen mindig vörös korszakai voltak. Retekvörösek, bika­vadító vörösek, vörösek, mint a magvaktól duzzadó csipkebogyó. Lávavörösek, mikor Pompejinek hívták, a Romboló Korszakában. A bűze, a nyögése, a mozgékony, szétnyíló pinája. Köpcös, mint egy sumo-birkózó, sonkaszerű com­bok, húsos csípő, vaskos karok, báránymellek. Ellopom a szívét, mint egy madártojást. Egy bika könnyedségével rohan hozzám, dörömböl a kapun, felajzva. Az ablak alatt bömböl, vágya elönti vérrel a járdát. Azt mondja: - Nem kell Rapunzelnek lenned, hogy leengedd a hajad. - Ismerem a játékot. Tudok annyit, hogy odébb vigyem a hátsó felemet. Nem vagyok könnyű préda. Érzi rajtam a szenynyet, és ettől felduzzad. Az én karcsú szeretőm így hizlal fel bika-ajzottan sovánnyá. Hogy felhizlal. Dagaszt, simogat, magához szorít, és etet. Addig etet vággyal, míg akkorára nem hízom, mint ő. Egymás­nak hízunk, mi süldő lányok. Mi, tiszta, rendes lázadó lányok, megvastagodunk a szextől. Elfér rajtad rózsa­csípőm, hadd takarjalak be szirmaimmal, hadd takarjalak be illatommal. Széles testedet terhem betakarja. Bikaszeretőm matadorrá tesz. Bekerít, és durva gyűrűjében elérem a teljességet. Szeretem a felöltözést, a kiskabátokat, selyemharisnyákat, csillogó irháját, sötétre cserzett bőrét. Ő adta nekem a kard hatalmát. Egyszer használtam is, de mikor megvágtam, az én szorosan simuló húsomat szegélyezte vérfodor. Ott fe­küdt mellettem, karcsún, mint egy szarv. Kiskabátja és selyemharisnyája makulátlan. Összetört gyűrűmben elöntött az izzadtság mocska, és nem tudtam megszólalni. Mi, lányok, gyorsan átvedlünk. Melyikőtök a férfi? Picasso erei jégmadárkékek és diszkrétek. Mikor először szeretkeztem vele, nem láttam keresztül lábai már­ványoszlopain, karjai homályos sűrűségén. Picasso szobrász, saját maga modellje. A kék, ami behálózza a testét, a vérében van. Egyetlen vágás, és színt változtat. Minden hónapban színt változtat. Mély, selyemkék tavak ömlenek belőle. Felismerem a tócsáit a hálószoba felé. Nadrágtartó­ja lezubog a lépcsőkorláton, lazurit fülbevalót visel, melyet kezem csészéjével kaptam el, miközben félmez­telenül űzöm. Mikor levetkőzik, mindent levet. Bőre is lejön a ruháival együtt. Azokon a napokon láttam szíve vér­kamráját. Azokon a napokon megfigyelhettem emésztőnedves türelmét és tüdeje könyörtelenségét. Lehe­lete kék a hidegben. Úgy lehet a kék télbe, mint egy Fagyos Madonna. Illőnek érzem, hogy letérdeljek, és innen jól is látni. Végrehajt csodákat, de ezek fizikai természetűek, a saját jobbkézszabálya alapján az alsó régiókban. Balzsamokkal jár a szegények közt, és nem vár érte jutalmat. Azért öltözik kékbe, mondja, hogy felismer­jék benne a szentet, és szent ennyi érintetlen kút vizét kóstolni. Persze voltam féltékeny. Jótetteit saját alamizsnaosztásommal büntettem. De ez nem válasz, utánzással nem kaphatom el, kölcsönceruzával nem rajzolhatom le. Ő minden, ami egy szeretőnek lennie kell, és sok minden, ami egy szeretőnek nem szabad lennie. Gombostűre szúrjam? Nem lepke. Én nem vagyok birkózó. Ő nem céltábla. Én nem vagyok fegyver. Megmondjam, mi ő? Ő nem a huszonhetedik strigula, én pedig nem vagyok hencegő. Az írás a Granta 1993. téli számában jelent meg. 34 JEANETTE WINTERSON

Next