2000, 1996 (8.évfolyam) január
Jeanette Winterson: A szex költészete
Jeanette Winterson A szex költészete Miért a lányokat választottad? Szeretőm, Picasso, épp a Kék Korszakában van. Régen mindig vörös korszakai voltak. Retekvörösek, bikavadító vörösek, vörösek, mint a magvaktól duzzadó csipkebogyó. Lávavörösek, mikor Pompejinek hívták, a Romboló Korszakában. A bűze, a nyögése, a mozgékony, szétnyíló pinája. Köpcös, mint egy sumo-birkózó, sonkaszerű combok, húsos csípő, vaskos karok, báránymellek. Ellopom a szívét, mint egy madártojást. Egy bika könnyedségével rohan hozzám, dörömböl a kapun, felajzva. Az ablak alatt bömböl, vágya elönti vérrel a járdát. Azt mondja: - Nem kell Rapunzelnek lenned, hogy leengedd a hajad. - Ismerem a játékot. Tudok annyit, hogy odébb vigyem a hátsó felemet. Nem vagyok könnyű préda. Érzi rajtam a szenynyet, és ettől felduzzad. Az én karcsú szeretőm így hizlal fel bika-ajzottan sovánnyá. Hogy felhizlal. Dagaszt, simogat, magához szorít, és etet. Addig etet vággyal, míg akkorára nem hízom, mint ő. Egymásnak hízunk, mi süldő lányok. Mi, tiszta, rendes lázadó lányok, megvastagodunk a szextől. Elfér rajtad rózsacsípőm, hadd takarjalak be szirmaimmal, hadd takarjalak be illatommal. Széles testedet terhem betakarja. Bikaszeretőm matadorrá tesz. Bekerít, és durva gyűrűjében elérem a teljességet. Szeretem a felöltözést, a kiskabátokat, selyemharisnyákat, csillogó irháját, sötétre cserzett bőrét. Ő adta nekem a kard hatalmát. Egyszer használtam is, de mikor megvágtam, az én szorosan simuló húsomat szegélyezte vérfodor. Ott feküdt mellettem, karcsún, mint egy szarv. Kiskabátja és selyemharisnyája makulátlan. Összetört gyűrűmben elöntött az izzadtság mocska, és nem tudtam megszólalni. Mi, lányok, gyorsan átvedlünk. Melyikőtök a férfi? Picasso erei jégmadárkékek és diszkrétek. Mikor először szeretkeztem vele, nem láttam keresztül lábai márványoszlopain, karjai homályos sűrűségén. Picasso szobrász, saját maga modellje. A kék, ami behálózza a testét, a vérében van. Egyetlen vágás, és színt változtat. Minden hónapban színt változtat. Mély, selyemkék tavak ömlenek belőle. Felismerem a tócsáit a hálószoba felé. Nadrágtartója lezubog a lépcsőkorláton, lazurit fülbevalót visel, melyet kezem csészéjével kaptam el, miközben félmeztelenül űzöm. Mikor levetkőzik, mindent levet. Bőre is lejön a ruháival együtt. Azokon a napokon láttam szíve vérkamráját. Azokon a napokon megfigyelhettem emésztőnedves türelmét és tüdeje könyörtelenségét. Lehelete kék a hidegben. Úgy lehet a kék télbe, mint egy Fagyos Madonna. Illőnek érzem, hogy letérdeljek, és innen jól is látni. Végrehajt csodákat, de ezek fizikai természetűek, a saját jobbkézszabálya alapján az alsó régiókban. Balzsamokkal jár a szegények közt, és nem vár érte jutalmat. Azért öltözik kékbe, mondja, hogy felismerjék benne a szentet, és szent ennyi érintetlen kút vizét kóstolni. Persze voltam féltékeny. Jótetteit saját alamizsnaosztásommal büntettem. De ez nem válasz, utánzással nem kaphatom el, kölcsönceruzával nem rajzolhatom le. Ő minden, ami egy szeretőnek lennie kell, és sok minden, ami egy szeretőnek nem szabad lennie. Gombostűre szúrjam? Nem lepke. Én nem vagyok birkózó. Ő nem céltábla. Én nem vagyok fegyver. Megmondjam, mi ő? Ő nem a huszonhetedik strigula, én pedig nem vagyok hencegő. Az írás a Granta 1993. téli számában jelent meg. 34 JEANETTE WINTERSON