2000, 1998 (10.évfolyam) január
Gyáni Gábor: Miről szól a történelem?
2000 (Wirkungsgeschichte) vagy hatástörténeti tudat, amely itt azért fontos, mert e szerint a szövegként megnyilvánuló történeti hagyomány megértése folytonos (esetről esetre változó) horizontösszeolvadás eredménye. Az, aki a szöveget a megértés szándékával elolvassa, a hatástörténet értelmében maga is benne áll a szövegben, amely éppen azért nyílhat meg éppen ő előtte, mert része (részese) a szövegnek. Természetes dolog tehát, aminek a megértő is egészen a tudatában van, hogy „a következő nemzedékek másképp fogják érteni azt, amit ő a szövegben olvasott".12 A röviden vázolt hermeneutikai gondolatmenethez hasonlóan a posztmodern felfogás is azt vallja: a múlt mint történelem olyan, amilyennek a mából tekintve látszik, amilyennek a történész számára adott horizontból megmutatja magát. A történelem nem vág tehát feltétlenül egybe azzal, amilyennek a múltat valamikori résztvevői belülről látták, amilyennek ők tudták. A historikus részint többet és kivált mást ismer a múltból: azért tudhat többet, mert ő annak ismeretében mérlegeli az akkor történteket, hogy mi következett rá utóbb. Úgy rekonstruálja tehát a múltat, ahogy azt a benne élők soha nem ismerték, mivel olyat is megért belőle, melynek a kortársak nem mindig lehettek tudatában. Például azért nem, mert a történész a források rendszeres áttekintése útján sok olyan információról szerez tudomást, amely a kortársak előtt részben vagy egészen rejtve maradt. Ez az archívumok búvárlása nyomán fokozatosan feltáruló történeti titok, mely minden kutatót, aki hosszabb időt tölt efféle foglalatossággal, kivételes élménnyel ajándékozza meg. Továbbá: a kortársak a folyamatok kellős közepén állva még nem tudhatták, hogy minek mi (lesz) a „történelmi" jelentősége, hogy miből lesz egyáltalán történelmi tény és mit „jelent" az majd valójában. A kétféle, tehát a történészi és a kortársak által belátható horizont egymáshoz illeszkedéséről korábban mondottak alapján tűnnek ismerősnek a német Alltagsgeschichte történészei által hirdetett szemléleti elvek. „A történész fő célja... a létező hagyomány - bármennyire is kritikus - elsajátítása, egy olyan hagyományé, amelyről feltételezhető, hogy a történész és tárgya egyaránt részese. Az ilyen eljárásnak és legitimációjának azonban rögtön csődöt kell mondania, mihelyt a történész úgy fordul a történelemben lévő 'idegen' mozzanathoz, hogy már nincs szó 'hatástörténeti összefüggésről'..."13 A tapasztalat- és hagyományösszefüggés folyamatosságának az ápolása helyett a német és az olasz mikrotörténészek, kellő kutatói érzékenység birtokában, ezért az ismert dolgok elidegenítésére törekednek. Hagyjuk most nyitva a kérdést: reális-e a feltételezés, hogy a történész saját megismerési horizontja úgy olvad össze a múlt hagyományként továbbélő horizontjával, hogy az előbbi érdemben nem befolyásolja a múltbeli (a forrásokban adott) „értelemösszefüggéseket".14 Mindannak a tudatában, amit korábban a múlt többféle közvetítettségével kapcsolatban kifejtettünk, legalábbis kétséges, hogy megőrizhető a „mindenféle retrospektív visszavetítéstől mentes" történész látásmód hamvas ártatlansága. Adott esemény korabeli értelmezéseinek és az eseményre vonatkozó (idővel bővülő) primér forrásoknak, illetve a történetírói ábrázolásnak az egymáshoz való viszonya ugyanis, amint azt Lackó Mihály egy esettanulmány keretében bizonyította, a hermeneutika szempontjából felettébb bonyolult eset. A történelem és a fikció határmesgyéi A hermeneutika és nyomdokában a mikrotörténet így válaszol tehát arra a kérdésre, hogy milyen feladatot teljesít a történész a múlt elbeszélése során. Más válasszal szolgál a narratológia, amely úgymond poetizálja a történetírást. Kiindulópontul a nyelvi-nyelvészeti fordulat (linguistic turn) fogalma szolgál. Ezen elgondolás szerint a valóság megismeréséhez eszközként használt nyelv nem semleges, nem igazán áttetsző médium; annak megválasztásával, a poétikai eszközök használatával ugyanis eldől, hogy milyen irányban halad megismerésünk. Lyotard maga is utalt erre a nyelvjátékok Wittgensteintől származó fogalmát használva. Ám már jóval korábban Peter Winch felvetette a megértő társadalomtudomány (szociológia) lehetőségét; az általa körvonalazott tudomány keretében a társadalmi viszonyokat olyan fogalmakból vezetnék le, sajátos értelmüket abból a nyelvhasználatból magyaráznák, melyeket e viszonyokról és cselekvésekről a résztvevők maguk alakítottak ki.16 A JL végett, hogy pontosan értsük miről szól a nyelvi fordulat nyomán kibontakozott diskurzus a történetírás ún. fikcionalitásáról, a posztmodern historiográfia talán legismertebb, mindenképpen leghírhedtebb felvetéséről, Hayden White-hoz kell fordulnunk. 1973-ban megjelent nagyhatású művében, a Metatörténelemben White kifejti, miszerint a történetírói munkákban alkalmazott retorikának, kompozíciós irodalmi eszközöknek és epikus formáknak nem egyszerűen stiláris a jelentősége.17 A történész a múltról szólva beszámolóját egy megkomponált történet keretében adja elő; szüksége van tehát a célnak legjobban megfelelő nyelvre és irodalmi formára, hiszen csak az így megalkotott narráció képes a múltat történelemmé avatni. A múlt eme reprezentációjára, természetesen, többféleképpen sor kerülhet, mind közül azonban kizárólag a narratív reprezentáció felel meg a történetírás követelményének. Az elbeszélt múlt a már „lezárt", „befejezett" világot kelti új életre, amely éppen a történész narráció révén kerülheti el a teljes felbomlást, hogy darabjaira hulljon és a feledés homályába vesszen. A történetírás, állítja White, olyan poétikai-nyelvi eszközökkel létrehozott mentális konstrukció, amely azért keltheti a valóság benyomását, mert mondanivalóval (jelentéssel) látja el a narrációban előadott múltbéli események láncolatát. A jelentés, amely a történet formáját és tartalmát egyaránt megszabja, a morális lét egyfajta rendjéből fakad. Oly módon lesz tehát történelem a narratíva nyomán, hogy a múltban egyszer vagy ismétlődően megtörtént események történész reprezentációja a múlt valóságát a maga teljességében, belső koherenciájában, ugyanakkor végső befejezettségében idézi meg. Vagyis, White szerint, a történetírói reprezentáció az események kusza sokaságából, kaotikus rendetlenségéből nem közvetlenül, hanem az események (a múlt) tényekké (történelemmé) alakításával születik. Az önmagában minden különösebb értelem nélküli múlt erkölcsi jelentésre pedig oly módon tesz szert, hogy a történész kiaknázza a narráció nyelvi, retorikai és kompozíciós technikáiban rejlő lehetőségeket. „Ebben a tekintetben a történetírás nem kevésbé a fikció formája, mint a regény a történelmi ábrázolásé."18 41 MIRŐL SZÓL A TÖRTÉNELEM?