2000, 1998 (10.évfolyam) november
Margócsy István: Petőfi és az irodalmi gépezet
2000 kiadóknak, mikor az írókat fizetni nem kellett", s merész nyíltsággal jelentette ki: „Az írók bizony a piacról élnek, s sehogy nem lehet rávenni őket, hogy koplaljanak, bármint iparkodjunk is őket összevetett vállakkal kapacitálni ennek üdvös volta felől, már itt sem szép szó, sem fenyegetés nem használ." Jókai a maga szerkesztői gyakorlatát is felhozza a piacosság és a tisztességes iparűzés melletti érvként (jelen szempontunkból csak az érvelés elvi oldala érdekes, s azt nem kell tételesen megvizsgálnunk, valóban ilyen szép és zavartalan volt-e a helyzet az Életképek esetében...), s azt állítja, hogy a patriarchális tekintély- és hálaelvű szerkesztés helyett az irodalom esetében is a tiszta, piaci szerződéses viszonyok lennének a normálisak. (az írók) „Műveikért tőlem rendes díjaikat kapják; ők nem követelnek, én nem zúgolódom, hanem fizetem, ki mint érdemli, és mint tőlem telik. Clara pacta, boni amici."A Jókai ebben az (aktuális konkurenciaharctól egyáltalán nem mentes) vitában a modern irodalmi intézményrendszer aktív résztvevőjeként s egyik legelső védelmezőjeként lép fel, s azt rögzíti: megszűnt amaz irodalmi „dilettantizmus", mely mecénások által támogatott vagy családi viszonyaik révén jómódú íróknak mintegy szabadidős tevékenységeként rögzítette volna az irodalmi termelés folyamatát, s a könyvek kiadását és megjelenését vagy a szerző önnön lelkesedésének (azaz saját anyagi áldozatának), vagy valamely mecénás felajánlásának, s így a továbbiakban alázatos hálára számító nagylelkűségének eredményeként állította volna be. Jókaiék szerint az irodalmi termelés (azaz a közönségnek olvasmánnyal való ellátása) már munka (a szónak közgazdaságtani értelmében is!), mely jogos bérére tarthat igényt, s a szerkesztő és kiadó nem jócselekedetet hajt végre akkor, mikor kiadja a műveket, hanem üzleti műveletet, melynek üzleti részéből a szerzőnek is jogosan részesülnie kell. Az író így valójában nem más, mint termelő, aki áruját a kiadónak mint kereskedőnek közvetítése révén piacra bocsátja - s emiatt nem is szorul rá arra, hogy bármily szintű mecénásnak hálaelvű lekötelezettje legyen (alighanem ez a korakapitalista, ma már persze látjuk, teljes mértékben idealisztikus jellegű, a korlátlanul liberális szabadpiac mindenhatóságát valló ipar- és piacszemlélet húzódik meg ama vonakodás mögött is, amely Petőfi akadémia- és minden más testület-ellenességében megnyilatkozik: ő, legalábbis úgy látszik, nem óhajtott, mint pl. Vörösmarty és mások az Akadémia évdíjából élni, s a mecenatúrának még eme nagyszabású, nemzetelvű és nemzetléptékű, ma már úgy mondanánk, államosított válfaját is elutasította). Az írónak mint pozitív iparlovagnak ezek szerint (azaz Petőfi és Jókai szerint) az lesz a feladata, hogy állandó termelésével (azaz kínálatával) a piacon állandó keresletet gerjesszen és tartson fenn, s ennek a keresletnek a kielégítésével teremtse meg saját anyagi egzisztenciáját. A JLL rendelkezésre álló dokumentumok és kortársi visszaemlékezések szerint Petőfi teljes mértékben ezen stratégia szerint építette fel irodalmi szerepét és termelési módját: tudomásom szerint pl. ő a legelső magyar szerző, aki szerződésben kötelezte magát arra, hogy egy folyóiratnak minden egyes számában megjelenjen műve, s aki kizárólagos szerződést is kötött (természetesen jó, az átlagon felüli fizetés kikötése mellett) arra, hogy bizonyos ideig csak egy folyóirat számára termelte folyóirat, köztudomásúan, az igen jelentős és jól jövedelmező Pesti Divatlap volt, mely ekkoriban több, mint háromezer példányban jelent meg!). Petőfi egyik legnagyobb újítása ennek révén alighanem az irodalmi élet egészét, s az abban való részvételnek radikális megváltoztatását célozta meg: ő abban is az első magyar irodalmár volt, hogy működésének alapjául az állandó részvételt és az állandó, pillanatnyi szünet nélkül való jelenlétet tette meg (mindehhez persze szervesen hozzátartozott az is, hogy Petőfi teljesen tudatosan törekedett arra, hogy városban, a fővárosban, Pesten, azaz az ország akkori irodalmi és társasági központjában tudjon letelepedni és megragadni, s az olyan „hagyományos", „magányos" írói életmód, mint pl. a kis faluban papként élő Tompa Mihályé, vagy a falusi jegyzőként író Arany Jánosé már idegenként vagy archaikusként tűnt fel előtte - nem hiába buzdítja is majd később barátját, Aranyt, hogy ő is költözzön Pestre, s sajtómunkásként vegyen részt a pezsgő irodalmi életben. Attól a pillanattól kezdve, hogy Petőfi mint segédszerkesztő letelepedett Pesten, és elkezdte kiépíteni saját pozícióit az irodalmi életben, tevékenysége folyamatosan az irodalmi nyilvánosság előtt zajlott, vagy tőle származó, vagy róla szóló írások tükrében. A folyamatos publikálás (melynek méretei szintén meghaladtak minden megelőzőt: őelőtte nem volt oly szerző, akinek ily rövid idő alatt ennyi verse megjelent volna a periodikákban) és a költőről valamint a verseiről és versírásáról szóló folyamatos híradás egészen speciális reklámértékkel és felhajtóerővel bírt: oly állandó, szakadatlan, mindig új és új szempontokat előhozó figyelemfelhívás volt ez, mely a költő és versei iránti keresletet folytonosan ingerelte és újratermelte. S ne gondoljuk, hogy e figyelemfelhívás kizárólag a valóban nagyszabású új esztétikai értékeknek lett volna köszönhető: gondoljunk csak arra a közismert tényre, hogy Petőfi - a közszokásokat provokálva - bizony hajlandó volt feltűnő, kihívó népfinak öltözködve, szinte eleven reklámfiguraként is propagálni ama költő-imágót, akit épp abban az időben írásaiban is alakított (e szerepet vagy alakot sokszorosan népszerűsítette pl. a folyóiratban közzétett arckép is), vagy arra, hogy Petőfi publicisztikájának, sőt nemegyszer szépirodalmi alkotásainak is jórésze burkolt vagy burkolatlan önreklámként is felfogható. Az olyan kihívóan ironikus cikk pl., mint a Nyílt levél Vahot Imréhez, melyben egyébként nyílt levélhez illő súlyos nyilvános ügyről egyáltalán nem esik szó („most látom, hogy még semmiről sem írtam, s most jut eszembe, hogy elfelejtettem: miről akartam írni tulajdonkép?"), kizárólag csak a róla szóló épp ekkoriban megjelent kritikákat teszi gúny tárgyává, majd pedig azt említi meg, hogy „Néprománcomat a szamárról mindenfelé éneklik, énekelték most a gömöri restauráción még a kortesek is", s beharangozza újabb, hamarosan megjelenendő verseit. A publicisztika arról szól, hogy a költő ír, termel, magától értetődő módon: remekműveket, s arra biztatja a közönséget, hogy izgalommal várja az elkövetkezőket is. S hogy mindez nem csak egy játékosan hivalkodó vadzseninek talán ironikus vallomása vagy tréfája, azt elsősorban az bizonyítja, hogy a korabeli sajtó egyébként is tele van Petőfi készülő verseinek előrejelzésével, előzetes dicséretével, illetve az ellentábor részéről. 53 PETŐFI ÉS AZ IRODALMI GÉPEZET