2000, 1998 (10.évfolyam) november

Margócsy István: Petőfi és az irodalmi gépezet

2000 kiadóknak, mikor az írókat fizetni nem kellett", s merész nyíltsággal jelentette ki: „Az írók bizony a piacról élnek, s sehogy nem lehet rávenni őket, hogy koplaljanak, bármint iparkodjunk is őket összevetett vállakkal kapacitálni ennek üdvös volta felől, már itt sem szép szó, sem fenyegetés nem használ." Jókai a maga szerkesztői gyakorlatát is felhozza a piacosság és a tisztességes iparűzés melletti érvként (jelen szempontunkból csak az érvelés elvi oldala érdekes, s azt nem kell tételesen megvizsgálnunk, valóban ilyen szép és zavartalan volt-e a helyzet az Életképek esetében...), s azt állítja, hogy a patriarchális tekintély- és hálaelvű szerkesztés helyett az irodalom esetében is a tiszta, piaci szerződéses viszonyok lennének a normálisak. (az írók) „Műveikért tőlem rendes díjaikat kapják; ők nem követelnek, én nem zúgolódom, hanem fizetem, ki mint érdemli, és mint tőlem telik. Clara pacta, boni amici."A Jókai ebben az (aktuális konkurenciaharctól egyáltalán nem mentes) vitában a modern irodalmi intézményrendszer aktív résztvevőjeként s egyik legelső védelmezőjeként lép fel, s azt rögzíti: megszűnt amaz irodalmi „dilettantizmus", mely mecénások által támogatott vagy családi viszonyaik révén jómódú íróknak mintegy szabadidős tevékenysége­ként rögzítette volna az irodalmi termelés folyamatát, s a könyvek kiadását és megjelenését vagy a szerző önnön lelkesedésének (azaz saját anyagi áldozatának), vagy valamely mecénás felajánlásának, s így a továbbiakban alázatos hálára számító nagylelkűségének eredményeként állította volna be. Jókaiék szerint az irodalmi termelés (azaz a közönségnek olvasmánnyal való ellátása) már munka (a szónak közgazdaságtani értelmében is!), mely jogos bérére tarthat igényt,­ s a szerkesztő és kiadó nem jócselekedetet hajt végre akkor, mikor kiadja a műveket, hanem üzleti műveletet, melynek üzleti részéből a szerzőnek is jogosan részesülnie kell. Az író így valójában nem más, mint termelő, aki áruját a kiadónak mint kereskedőnek közvetítése révén piacra bocsátja - s emiatt nem is szorul rá arra, hogy bármily szintű mecénás­nak hálaelvű lekötelezettje legyen (alighanem ez a korakapitalista, ma már persze látjuk, teljes mértékben idealisztikus jellegű, a korlátlanul liberális szabadpiac mindenhatóságát valló ipar- és piac­szemlélet húzódik meg ama vonakodás mögött is, amely Petőfi akadémia- és minden más testület-ellenességében megnyilatkozik: ő, legalábbis úgy látszik, nem óhajtott, mint pl. Vörösmarty és mások az Akadémia évdíjából élni, s a mecenatúrának még eme nagyszabású, nemzet­elvű és nemzetléptékű, ma már úgy mondanánk, államosított válfaját is elutasította).­ Az írónak mint pozitív iparlovagnak ezek szerint (azaz Petőfi és Jókai szerint) az lesz a feladata, hogy állandó termelésével (azaz kínálatával) a piacon állandó keresletet gerjesszen és tartson fenn, s ennek a keresletnek a kielégítésével teremtse meg saját anyagi egzisztenciáját. A JL­­L rendelkezésre álló dokumentumok és kortársi visszaemlékezések szerint Petőfi teljes mértékben ezen stratégia szerint építette fel irodalmi szerepét és termelési módját: tudomásom szerint pl. ő a legelső magyar szerző, aki szerződésben kötelezte magát arra, hogy egy folyóiratnak minden egyes számában megjelenjen műve, s aki kizárólagos szerződést is kötött (természetesen jó, az átlagon felüli fizetés kikötése mellett) arra, hogy bizonyos ideig csak egy folyóirat számára termel­te folyóirat, köztudomásúan, az igen jelentős és jól jövedelmező Pesti Divatlap volt, mely ekkoriban több, mint háromezer példányban jelent meg!). Petőfi egyik legnagyobb újítása ennek révén alighanem az irodalmi élet egészét, s az abban való részvételnek radikális megváltoztatását célozta meg: ő abban is az első magyar irodalmár volt, hogy működésé­nek alapjául az állandó részvételt és az állandó, pillanat­nyi szünet nélkül való jelenlétet tette meg (mindehhez persze szervesen hozzátartozott az is, hogy Petőfi teljesen tudatosan törekedett arra, hogy városban, a fővárosban, Pesten, azaz az ország akkori irodalmi és társasági központjában tudjon letelepedni és megragadni, s az olyan „hagyományos", „magányos" írói életmód, mint pl. a kis faluban papként élő Tompa Mihályé, vagy a falusi jegyzőként író Arany Jánosé már idegenként vagy archaikusként tűnt fel előtte - nem hiába buzdítja is majd később barátját, Aranyt, hogy ő is költözzön Pestre, s sajtómunkásként vegyen részt a pezsgő irodalmi életben­. Attól a pillanattól kezdve, hogy Petőfi mint segédszerkesztő letelepedett Pesten, és elkezdte kiépíteni saját pozícióit az irodalmi életben, tevékenysége folya­matosan az irodalmi nyilvánosság előtt zajlott, vagy tőle származó, vagy róla szóló írások tükrében. A folyamatos publikálás (melynek méretei szintén meghaladtak minden megelőzőt: őelőtte nem volt oly szerző, akinek ily rövid idő alatt ennyi verse megjelent volna a pe­riodikákban) és a költőről valamint a verseiről és versírásáról szóló folyamatos híradás egészen speciális reklámértékkel és felhajtóerővel bírt: oly állandó, szakadatlan, mindig új és új szempontokat előhozó figyelemfelhívás volt ez, mely a költő és versei iránti keresletet folytonosan ingerelte és újratermelte. S ne gondoljuk, hogy e figyelemfelhívás kizárólag a valóban nagyszabású új esztétikai értékeknek lett volna köszön­hető: gondoljunk csak arra a közismert tényre, hogy Petőfi - a közszokásokat provokálva - bizony hajlandó volt feltűnő, kihívó népfinak öltözködve, szinte eleven reklámfiguraként is propagálni ama költő-imágót, akit épp abban az időben írásaiban is alakított (e szerepet vagy alakot sokszorosan népszerűsítette pl. a folyóiratban közzétett arckép is),­ vagy arra, hogy Petőfi publicisztiká­jának, sőt nemegyszer szépirodalmi alkotásainak is jórésze burkolt vagy burkolatlan önreklámként is fel­fogható. Az olyan kihívóan ironikus cikk pl., mint a Nyílt levél Vahot Imréhez,­ melyben egyébként nyílt levélhez illő súlyos nyilvános ügyről egyáltalán nem esik szó („most látom, hogy még semmiről sem írtam, s most jut eszembe, hogy elfelejtettem: miről akartam írni tulajdonkép?"), kizárólag csak a róla szóló épp ekkoriban megjelent kritikákat teszi gúny tárgyává, majd pedig azt említi meg, hogy „Néprománcomat a szamárról minden­felé éneklik, énekelték most a gömöri restauráción még a kortesek is", s beharangozza újabb, hamarosan megjele­nendő verseit. A publicisztika arról szól, hogy a költő ír, termel, magától értetődő módon: remekműveket, s arra biztatja a közönséget, hogy izgalommal várja az elkövet­kezőket is. S hogy mindez nem csak egy játékosan hi­valkodó vadzseninek talán ironikus vallomása vagy tréfája, azt elsősorban az bizonyítja, hogy a korabeli sajtó egyébként is tele van Petőfi készülő verseinek előrejelzé­sével, előzetes dicséretével, illetve az ellentábor részéről. 53 PETŐFI ÉS AZ IRODALMI GÉPEZET

Next