2000, 1999 (11.évfolyam) április-május
Beszélgetés 2000-ben Lengyel Lászlóval
politikai élet, ez lesz a magyar kormány, ez lesz majd a Szovjetunió helyén és hadd ne soroljam tovább, vagy hogy a világ globalizálódása ilyen mértékben előrehalad, akkor biztosan őrültnek vagy fantasztának néztük volna. Ami bekövetkezett, sokkal fantasztikusabb, mint bármi, amit el tudtunk képzelni magunknak akkor. A 2000. év elvont fantasztikumát elmosta a konkrét fantasztikum, ami viszont - lévén maga az életünk -sohasem hat fantasztikusnak. - De azért ez politikai fantasztikum volt, nem? S ilyen fantasztikus világváltást ebben a században legalább kétszer produkált és élt már át Kelet-Európa. Először, amikor az első világháborút követően szétestek a régi birodalmak és új államok képződtek a helyükön, másodszor pedig, amikor a második világháború után a közép-kelet-európai kis államok belecsúsztak a szovjet birodalom feneketlen zsákjába, fantasztikus politikai formavilágába és gazdasági nyomorúságába. Azért mondom, hogy ez fantasztikus világ volt, mert hol lidércnyomásosan szorongató, hol mulattatóan komikus abszurditását mi magunk is lépten-nyomon átéltük. A modernitás szürke prózájához tartozó személyes szellemi szabadság majdnem totális hiánya — legalábbis a mi nemzedékünk számára - nem annyira botrányos, lázítóan méltatlan, felháborító volt, mint inkább elképesztő, hihetetlen, abszurd. Amikor ez a fantasztikus birodalmi zsák kilyukadt, és kezdtek belőle kipotyogni a begyűjtött-elnyelt régiók, nemzetek, államok, népek, társadalmak, akkor ebből a fantasztikus világból kiszabadulhattunk, és megérkeztünk vagy visszatértünk a modern társadalom prózai kerékvágásába, ha tetszik, fantáziátlanságába, unalmába, normalitásába. A megszabadulás fantasztikuma abban állt, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. A fantasztikus menet vagy menetelés után átválthattunk a normál menetre. Mondjuk, Magyarország a saját normál menetébe zökkent vissza. Már amennyire itt a „vissza" helyénvaló metafora, hiszen: hova vissza? Nyilván minden országban más volt és más ez a „vissza", mást jelent a normál menet. De kétségtelen, hogy van a világnak egy ilyen „normál menete", amit én modernizációs világfolyamatnak neveznék, s abban így vagy úgy, szenvedőlegesen vagy tevőlegesen mindenki benne van. Ez a normalitás azonban nyilván nem fantasztikus. Hiszen éppen azért nevezzük „normálisnak" , mert az adott világállapotban „természetesnek", „magától értetődőnek", „helyesnek" tekintik, és mert mindent, ami más, „abnormalitásként" kizárnak belőle, vagy - ami az élet szempontjából ugyanaz - esztétikailag igenlik a tömegkultúrában. Ezt a fantasztikumot tehát nehéz lenne érzékelni. Mindenfelől ez vesz körül. A pénzvilág vesz körül, egy technikai-tudományos forradalom tárgyi világa, az információs társadalom, a fogyasztói társadalom globalizálódó világa. Ez az a bizonyos normális világ. Komoly gondolati és képzeleti erőfeszítésre van szükség, hogy egyszeregyszer ennek a normális világnak lényegi, tehát nem formai fantasztikumát - szellemtelenségét vagy embertelenségét felvillantsa egy gondolkodó vagy egy művész- Ez a „kizökkentünk" vagy „lerántottak minket" a világfejlődés fő útvonaláról, és most végre „visszazökkenhetünk" vagy „visszafejlődhetünk" rá, a mellékútról vagy zsákutcából egyenest a főútra lépve, és már csak az a kérdés, hogy régiónkból melyik ország milyen gyorsan fog rátalálni, és ott milyen tempót fog felvenni a világraszóló versengésben, nos, bármily vonzó is ez a mese, szerintem nemcsak leegyszerűsíti, hanem el is fedi némileg azt, ami a „rövid 20. században" velünk, itt, Kelet-Közép-Európában valóságosan történt. A dolog nemcsak bonyolultabb, más is. A főútnak, „fősodornak", „mainstream"-nek nevezett világ a század harmincas éveiben - az alapját tekintve - elég kevéssé különbözött a mellék- és tévutakként leírt sztálinizmustól, nácizmustól vagy éppen a fasizmustól, amelyek akkor a világ legnagyobb részére, Németországtól Itáliáig, a Szovjetuniótól Japánig, uralkodó befolyást gyakoroltak. Amit a szóbanforgó totalitariánius vagy diktatórikus rendszerek elértek, nemcsak politikai győzelem volt, hanem a társadalmak államvezérelte és államszabályozta gazdasági átalakításának kísérlete is, az egyik változata az egyenirányított fogyasztói viselkedés, a termelési drill, a hadigazdaság megteremtésének - sajnos ez az egyik főút. Nem biztos, hogy az amerikai típusú, államilag indított, liberális fogyasztói társadalomba eleve bele volt programozva a győzelem. Nem biztos, hogy amit utólag főútnak látunk és így igazolunk, hozzá képest határozva meg a mellékutakat és a zsákutcákat, győzelemre volt predesztinálva. Elég csak arra gondolni, hogy a nácizmus feletti győzelem elsődlegesen katonai volt, és még így is csak azért vált lehetségessé, mert a liberális „főúton" haladóknak sikerült összefogniuk az egyik „zsákutcás" vagy „mellékutas" totális rendszerrel, és a liberális etatizmus, az individualista fogyasztói kapitalizmus Sztálin József „zsákutcás" birodalmának segítségével menekült meg. Nem osztozom a fukuyamai optimizmusban a „történelem végét" illetően. Bizonytalan vagyok abban is, hogy vajon az-e a főút, amelyről újra meg újra beszélünk, ugyanis az individuális liberalizmus, politikai megjelenési formájával - a parlamentáris tömegdemokráciával, gazdasági formájával - a globalizált világpiaccal, társadalmi formájával - a középosztályosodó fogyasztói kultúrával, szóval, hogy ez a sajátos civilizáció tényleg a világtörténelem 20. századi történetének főútja, amelyen mindenki ott bandukol előre, pontosabban egymás sarkát taposva, törtet, rohan, és hogy mindazok, akik nincsenek ezen a főúton, zsákutcában . LENGYEL LÁSZLÓ