2000, 2001 (13. évfolyam) szeptember
Bernahrd Schlink: Vékony jégen
2000 az utánunk következő korosztály gyakran jelét adja, onnan ered, hogy ez a nemzedék az iskolában is, a médiában is úton-útfélen ebbe a témába ütközik. Ugyanígy az a könnyed, sőt cinikus hangnem, amelyben a következő generáció időnként a múltról beszél, abban a pátoszban gyökerezik, amellyel az én gerenációm hivatkozik a múltra vagy von vele párhuzamot anélkül, hogy ezeknek a hivatkozásoknak vagy párhuzamoknak elegendő erkölcsi súlya lenne. Nem arról van szó, hogy a múlttal ne lehetne párhuzamokat vonni. Az a gondolat, miszerint a holokauszt egyedi és semmivel össze nem hasonlítható dolog, legalább olyan veszélyes, mint a közhelyszerű utalások. Ha valami egyszeri, semmihez sem hasonlítható és egyébként is elmúlt, az az embert - főleg, ha elegendő történelmi távolság választja el tőle - nem indítja semmire, és az emelkedett ünnepélyesség, amellyel erről beszélni szokás, senkit nem érint meg. Az olyan erkölcsi emelkedettség, amely lényegét tekintve nem lesz erkölcsi tettekre váltva, nem sokat ér, és a soron következő nemzedék ezt igencsak pontosan érzékeli. II. A Harmadik Birodalom és a holokauszt amiatt számít történelmileg annyira különleges és ugyanakkor állandóan nyugtalanító jelenségnek, hogy országunk a maga kulturális örökségével, az akkori civilizáltsági fokán volt ilyen szörnyűségekre képes. Ez szinte óhatatlanul fölveti a kérdést: ha a jég, amelyen az akkori emberek kulturálisan és civilizáltságuk tekintetében biztonságban vélték magukat, a valóságban ily vékony volt - vajon mennyire vastag az a jég, amelyen ma élünk? Mi gátolja meg, hogy beszakadjon alattunk? Az egyén erkölcsi érzéke? A társadalom és az állam intézményei? Vajon az idő múlásával vastagabb lett ez a jég, vagy épp ellenkezőleg, idővel csak elfelejtődött, hogy milyen vékony? Olyan kérdések ezek, melyek mind egyéni erkölcsünk, mind pedig közösségi, társadalmi, illetve az állami intézmények által szabályozott együttélésünk alapjait feszegetik. Olyan kérdések, melyek éppen a politikai és gazdasági s egyben kulturális és civilizációs biztonság évtizedei után válnak ismét nyugtalanítóvá és provokálóvá. Ugyanakkor ezekkel a kérdésekkel nem szembesülünk nap mint nap, nem szoktak napról napra feltenni és megválaszolni őket. Talán nem is lehet másképp válaszolni rájuk, csak azáltal, hogy életünk minden percében tudatában vagyunk felelősségünknek, felelősségünknek a másik emberhez fűződő viszonyunk, a munkánk, az intézményeink iránt. S itt rejlik a másik veszélye annak, ahogy a korosztályom a Harmadik Birodalom és a holokauszt jelenségével foglalkozik: a tanulság, amelyet a múltból levontunk, inkább az erkölcsökre, mint az intézményekre vonatkozik. Vakságot, gyávaságot, opportunizmust, kapzsi, kíméletlen karrierizmust, az egyéni bátorság hiányát vetettük a szüleink, tanáraink, professzoraink vagy politikusaink szemére. A vádakkal az egyén erkölcsi tehetetlenségét kárhoztattuk, és más erkölcsi viselkedés megvalósítása mellett szálltunk síkra. Az erkölcsi jog, mellyel ezeket a vádakat emeltük, abban gyökerezett, hogy velük nemcsak a hibákat ostoroztuk, hanem egyben tettük is, amit követeltünk: egyéni, bátor fellépést tanúsítottak, amióta csak tanárok lettünk, nemzedékem megpróbálja megtanítani a következő generációt arra, milyen fontos az egyén bátor, elkötelezett kiállása. Ez a múltban történtek tanulsága. Fontos, hogy az egyén bátran és elkötelezetten fel merjen lépni. Fontos, hogy odafigyeljünk a kezdetekre, hiszen az egyéni fellépésnek ilyenkor lehet a legnagyobb súlya az események alakításában. Fontos, hogy végiggondoljuk, mit is tettünk volna egyik vagy másik múltbéli helyzetben, és ezáltal felkészüljünk a lehetséges jövőbeli szituációkra. A fól múlt természetesen erre az igazságra is megtanít. De ez csak az igazság egyik fele. Az egykori események azonban ugyanilyen ékesen példázzák azt is, hogy az egyéni erkölcs teljességgel tehetetlen, ha hiányoznak az intézmények, amelyek odafigyelnek rá, amelyekhez szükség esetén odafordulhat, amelyekre számítania lehet. Ha a pártok, szakszervezetek, egyházak és egyesületek, egyetemek, iskolák és jogi intézmények egy totális rendszer részévé degradáltatnak, akkor az egyénnek nem marad más hátra, mint hogy a hős veszélyes szerepében megpróbálja megőrizni erkölcsi ellenállását. Ameddig a Harmadik Birodalom és a holokauszt idejében létezett olyan ellenállás, amely túlmutatott ezen a szerepen, annak a gyökerei nemcsak az egyéni erkölcsbe kapaszkodtak, hanem a kommunista vagy szocialista szolidaritásba, a keresztény hitbe és a vallási felelősségtudatba, a nemesi és tiszti becsületbe is. A múltból levonható tanulság - és ezt a Szövetségi Köztársaság és az alkotmány megteremtői még jobban tudták, mint az én nemzedékem - az egyéni erkölcsnek, de a társadalmi és állami intézményeknek is szól, az egyéni erkölcsnek ezeken belül fel kell olvadnia, hogy a döntő pillanatban elég erős legyen az ellenálláshoz. A múlt tanulsága tehát az, hogy fontos síkraszállni ezen intézmények létéért, és folyamatosan élnünk kell eszközeikkel. Mindez nem azt jelenti, hogy az intézmények működését különösebben át kellene hatnia vagy uralnia kellene valamilyen moralizáló szemléletnek moralizáló felszólalások a politikában, moralizáló érvelés a VÉKONY JÉGEN