2000, 2001 (13. évfolyam) szeptember

Bernahrd Schlink: Vékony jégen

2000 az utánunk következő korosztály gyakran jelét adja, onnan ered, hogy ez a nemzedék az iskolában is, a médiában is úton-útfélen ebbe a témába ütközik. Ugyanígy az a könnyed, sőt cinikus hangnem, amely­ben a következő generáció időnként a múltról be­szél, abban a pátoszban gyökerezik, amellyel az én gerenációm hivatkozik a múltra vagy von vele pár­huzamot anélkül, hogy ezeknek a hivatkozásoknak vagy párhuzamoknak elegendő erkölcsi súlya lenne. Nem arról van szó, hogy a múlttal ne lehetne pár­huzamokat vonni. Az a gondolat, miszerint a holo­kauszt egyedi és semmivel össze nem hasonlítható dolog, legalább olyan veszélyes, mint a közhelyszerű utalások. Ha valami egyszeri, semmihez sem hasonlít­ható és egyébként is elmúlt, az az embert - főleg, ha elegendő történelmi távolság választja el tőle - nem indítja semmire, és az emelkedett ünnepélyesség, amellyel erről beszélni szokás, senkit nem érint meg. Az olyan erkölcsi emelkedettség, amely lényegét te­kintve nem lesz erkölcsi tettekre váltva, nem sokat ér, és a soron következő nemzedék ezt igencsak pon­tosan érzékeli. II. A Harmadik Birodalom és a holokauszt amiatt szá­mít történelmileg annyira különleges és ugyanakkor állandóan nyugtalanító jelenségnek, hogy országunk a maga kulturális örökségével, az akkori civilizáltsági fokán volt ilyen szörnyűségekre képes. Ez szinte óha­tatlanul fölveti a kérdést: ha a jég, amelyen az akkori emberek kulturálisan és civilizáltságuk tekintetében biztonságban vélték magukat, a valóságban ily vé­kony volt - vajon mennyire vastag az a jég, amelyen ma élünk? Mi gátolja meg, hogy beszakadjon alat­tunk? Az egyén erkölcsi érzéke? A társadalom és az állam intézményei? Vajon az idő múlásával vasta­gabb lett ez a jég, vagy épp ellenkezőleg, idővel csak elfelejtődött, hogy milyen vékony? Olyan kérdések ezek, melyek mind egyéni erköl­csünk, mind pedig közösségi, társadalmi, illetve az ál­lami intézmények által szabályozott együttélésünk alapjait feszegetik. Olyan kérdések, melyek éppen a politikai és gazdasági s egyben kulturális és civilizáci­ós biztonság évtizedei után válnak ismét nyugtalaní­tóvá és provokálóvá. Ugyanakkor ezekkel a kérdések­kel nem szembesülünk nap mint nap, nem szoktak napról napra feltenni és megválaszolni őket. Talán nem is lehet másképp válaszolni rájuk, csak azáltal, hogy életünk minden percében tudatában vagyunk felelősségünknek, felelősségünknek a másik ember­hez fűződő viszonyunk, a munkánk, az intézmé­nyeink iránt. S itt rejlik a másik veszélye annak, ahogy a korosz­tályom a Harmadik Birodalom és a holokauszt jelen­ségével foglalkozik: a tanulság, amelyet a múltból le­vontunk, inkább az erkölcsökre, mint az intézmé­nyekre vonatkozik. Vakságot, gyávaságot, opportu­nizmust, kapzsi, kíméletlen karrierizmust, az egyéni bátorság hiányát vetettük a szüleink, tanáraink, pro­fesszoraink vagy politikusaink szemére. A vádakkal az egyén erkölcsi tehetetlenségét kárhoztattuk, és más erkölcsi viselkedés megvalósítása mellett száll­tunk síkra. Az erkölcsi jog, mellyel ezeket a vádakat emeltük, abban gyökerezett, hogy velük nemcsak a hibákat os­toroztuk, hanem egyben tettük is, amit követeltünk: egyéni, bátor fellépést tanúsítottak, amióta csak ta­nárok lettünk, nemzedékem megpróbálja megtaníta­ni a következő generációt arra, milyen fontos az egyén bátor, elkötelezett kiállása. Ez a múltban tör­téntek tanulsága. Fontos, hogy az egyén bátran és el­kötelezetten fel merjen lépni. Fontos, hogy odafigyel­jünk a kezdetekre, hiszen az egyéni fellépésnek ilyen­kor lehet a legnagyobb súlya az események alakításá­ban. Fontos, hogy végiggondoljuk, mit is tettünk vol­na egyik vagy másik múltbéli helyzetben, és ezáltal felkészüljünk a lehetséges jövőbeli szituációkra. A fó­­l múlt természetesen erre az igazságra is megtanít. De ez csak az igazság egyik fele. Az egykori események azonban ugyanilyen éke­sen példázzák azt is, hogy az egyéni erkölcs teljesség­gel tehetetlen, ha hiányoznak az intézmények, ame­lyek odafigyelnek rá, amelyekhez szükség esetén oda­fordulhat, amelyekre számítania lehet. Ha a pártok, szakszervezetek, egyházak és egyesületek, egyetemek, iskolák és jogi intézmények egy totális rendszer részé­vé degradáltatnak, akkor az egyénnek nem marad más hátra, mint hogy a hős veszélyes szerepében meg­próbálja megőrizni erkölcsi ellenállását. Ameddig a Harmadik Birodalom és a holokauszt idejében létezett olyan ellenállás, amely túlmutatott ezen a szerepen, annak a gyökerei nemcsak az egyéni erkölcsbe kapaszkodtak, hanem a kommunista vagy szocialista szolidaritásba, a keresztény hitbe és a val­lási felelősségtudatba, a nemesi és tiszti becsületbe is. A múltból levonható tanulság - és ezt a Szövetségi Köztársaság és az alkotmány megteremtői még job­ban tudták, mint az én nemzedékem - az egyéni er­kölcsnek, de a társadalmi és állami intézményeknek is szól, az egyéni erkölcsnek ezeken belül fel kell ol­vadnia, hogy a döntő pillanatban elég erős legyen az ellenálláshoz. A múlt tanulsága tehát az, hogy fontos síkraszállni ezen intézmények létéért, és folyamato­san élnünk kell eszközeikkel. Mindez nem azt jelenti, hogy az intézmények mű­ködését különösebben át kellene hatnia vagy uralnia kellene valamilyen moralizáló szemléletnek­­ morali­záló felszólalások a politikában, moralizáló érvelés a­ ­ VÉKONY JÉGEN

Next