2000, 2001 (13. évfolyam) november
Szergej Gennagyijevics Nyecsajev: A forradalmár katekizmusa
2000 amerikai magyarságról", vagy a 90-es években másfélmillió amerikai magyarról beszélni. Elfogadhatatlan az a szóhasználat, mely az elmúlt száz év során az Egyesült Államokban megtelepedett magyarokat mint egységet állítja elénk. Az „amerikai magyarságnak" - mondhatjuk - nincs százéves története, bár intézményeik, elsősorban egyházaik százéves jubileumát már több helyütt megünnepelték. Elég csak kézbe venni egy ilyen ünnepség jubileumi emlékkönyvét, hogy láthassuk az intézményi folytonosság mögötti változásokat. Különböző bevándorlási hullámok, generációk keveredése, esetenként az ünneplő egyház, vagy más szervezet névmódosítása(i) jelzik az etnicitás jelentésváltozásait. A mindennapi szóhasználat két elméleti kérdésre utal. Az első a megnevezés, a második a hovatartozás problémája. Általános értelemben minden identitás felfogható a név, a megnevezés felől közelítve. Erre utal Richard Jenkins (1994: 218; 1997: 167-168) brit antropológus, aki szerint az identitás két egymással összefüggő, de viszonylag önálló szintre bontható: a nominális és a virtuális identitásra. Az első nevet, megnevezést, a második tapasztalatot jelöl, azt, amit a név jelent - elsősorban annak, akit a név megnevez. Lényeges, hogy a név állandósága mellett a jelentés változhat (vagy fordítva). Ebből adódik, hogy bármely csoport természetes emberi igényből fakadó elnevezése nem jelöl változatlan entitást. De a név mögötti tartalom változékonysága mellett önmagában a megnevezés is a kollektív identitás megalkotására utal. A nemzettel kapcsolatos magyar(országi) beszédmódokban világosan látszik a magyar etnikum egyes földrajzi csoportjait illető elnevezési bizonytalanság. Részben az „erdélyi magyarság", „szlovákiai magyarság" - önmagában is problematikus - mintájaként vált használatossá, az „amerikai magyarság" szóösszetétel. Az „amerikai magyarság" formula explicit módon a kivándoroltak és leszármazottaik hovatartozásának egy meghatározott felfogására is utal, hasonlóan ahhoz, amire Gregory Iusdanus (1991) a görög diaszpórát elemezve hívta fel a figyelmet. Ez a nyelvhasználat burkoltan egy koncepciót sugall, miszerint, az amerikai magyarok az óhaza egy nyúlványát, kiterjesztését jelentik. Tipikus első generációs, a ki- és a bevándorlókat jellemző felfogás ez, mely a résztvevők és az óhaza szemszögéből értékeli a migrációt, illetve annak következményeit. A kiterjesztés vagy nyúlvány jelentése azonban történetileg és a kivándorlás szakaszai szerint változó. A példák magukért beszélnek: a nagy gazdasági kivándorlás során például a vándormunkások távozását az időlegesség jellemezte, hazatérésük szándéka erős, s a migránsok viszszatérése gyakori volt. A második világháború utáni politikai emigránsok tevékenységének értelme az óhaza volt, anélkül, hogy a hazatérés tényleges lehetőségét, pontos idejét láthatták volna. Mindkét esetben a távozás időlegességének érzéséből, képzetéből fakadt az, hogy önmagukat az óhaza távolra vetőöröm, egyetlen vigasz, egyetlen jutalom és egyetlen elégtétel létezik számára: a forradalom sikere. Éjjel és nappal egyetlenegy gondolat, egyetlen cél kell eltöltse - a könyörtelen rombolást. Ezt a célt kell követnie hidegvérűen és lanladatlanul, mindig készen állva a halálra és arra is, hogy saját kezűleg végezzen mindenkivel, aki e cél elérésében akadályozza. 7. § Az igazi forradalmár természete kizár minden romantikát, minden érzékenységet, minden lelkesedést és minden elragadtatást; még a személyes gyűlöletet és bosszút is kizárja. A forradalmas szenvedélynek, amely őbenne hétköznapi megszokássá és örökös készenlétté vált, hideg számítással kell párosulnia. Mindig és mindenütt azt kell tennie, amit a forradalom általános érdeke ír elő neki, nem pedig amit egyéni hajlamai diktálnak. Hogy tekintsen a forradalmár társaira? 8. § A forradalmár csak olyan ember iránt érezhet barátságot és gyengédséget, aki tettekkel mutatta meg, hogy ugyanúgy a forradalom ügye élteti, mint őt magát is. Az ilyen bajtárs iránti barátságnak, odaadásnak és más kötelezettségeknek a mértékét kizárólag az határozza meg, mekkora hasznot hajt a mindent leromboló forradalom gyakorlati ügyének. 9. § Fölösleges szólni a forradalmárok közötti szolidaritásról; ez adja a forradalom ügyének minden erejét. A forradalmi felismerés és szenvedély azonos fokán álló forradalmár társaknak lehetőleg közösen kell megtárgyalniuk minden fontos ügyet és mindenben egyhangú döntést kell hozniok. Az így elhatározott terv végrehajtásában mindenki lehetőleg csak magára számítson. Sorozatos romboló cselekmények végrehajtásában mindenki egyedül cselekedjék, és csak akkor kérjen segítséget és tanácsot bajtársaitól, ha ez a sikerhez elengedhetetlen. 10. § Minden bajtársnak legyen a keze alatt több másod- és harmadrendű forradalmár, azaz olyanok, akik még nincsenek teljesen beavatva. Úgy kell tekintenie őket, mint az általános forradalmi tőkének a rendelkezésére bízott részét. Gazdaságosan kell bánnia a maga tőkerészével, igyekezve a lehető legnagyobb profitot kiízni belőle. Önmagát is tőkének tekinti, mely arra rendeltetett, hogy a forradalom ügyének győzelme érdekében felhasználják, de ezzel a tőkével nem rendelkezhet egyedül, a beavatottak teljes bajtársi közösségének hozzájárulása nélkül. 54 FEJŐS ZOLTÁN