2000, 2001 (13. évfolyam) november

Szergej Gennagyijevics Nyecsajev: A forradalmár katekizmusa

2000 amerikai magyarságról", vagy a 90-es években másfél­millió amerikai magyarról­­ beszélni. Elfogadhatat­lan az a szóhasználat, mely az elmúlt száz év során az Egyesült Államokban megtelepedett magyarokat mint egységet állítja elénk. Az „amerikai magyarság­nak" - mondhatjuk - nincs százéves története, bár intézményeik, elsősorban egyházaik százéves jubileu­mát már több helyütt megünnepelték. Elég csak kéz­be venni egy ilyen ünnepség jubileumi emlékköny­vét, hogy láthassuk az intézményi folytonosság mö­götti változásokat. Különböző bevándorlási hullá­mok, generációk keveredése, esetenként az ünneplő egyház, vagy más szervezet névmódosítása(i) jelzik az etnicitás jelentésváltozásait. A mindennapi szóhasználat két elméleti kérdésre utal. Az első a megnevezés, a második a hovatartozás problémája. Általános értelemben minden identitás felfogható a név, a megnevezés felől közelítve. Erre utal Richard Jenkins (1994: 218; 1997: 167-168) brit antropológus, aki szerint az identitás két egymással összefüggő, de viszonylag önálló szintre bontható: a nominális és a virtuális identitásra. Az első nevet, megnevezést, a második tapasztalatot jelöl, azt, amit a név jelent - elsősorban annak, akit a név megne­vez. Lényeges, hogy a név állandósága mellett a je­lentés változhat (vagy fordítva). Ebből adódik, hogy bármely csoport természetes emberi igényből fakadó elnevezése nem jelöl változatlan entitást. De a név mögötti tartalom változékonysága mellett önmagá­ban a megnevezés is a kollektív identitás megalkotá­sára utal. A nemzettel kapcsolatos magyar(országi) beszédmódokban világosan látszik a magyar etnikum egyes földrajzi csoportjait illető elnevezési bizonyta­lanság. Részben az „erdélyi magyarság", „szlovákiai magyarság" - önmagában is problematikus - mintája­ként vált használatossá, az „amerikai magyarság" szó­összetétel. Az „amerikai magyarság" formula explicit módon a kivándoroltak és leszármazottaik hovatartozásának egy meghatározott felfogására is utal, hasonlóan ah­hoz, amire Gregory Iusdanus (1991) a görög diaszpó­rát elemezve hívta fel a figyelmet. Ez a nyelvhaszná­lat burkoltan egy koncepciót sugall, miszerint, az amerikai magyarok az óhaza egy nyúlványát, kiter­jesztését jelentik. Tipikus első generációs, a ki- és a bevándorlókat jellemző felfogás ez, mely a résztve­vők és az óhaza szemszögéből értékeli a migrációt, il­letve annak következményeit. A kiterjesztés vagy nyúlvány jelentése azonban történetileg és a kiván­dorlás szakaszai szerint változó. A példák magukért beszélnek: a nagy gazdasági kivándorlás során példá­ul a vándormunkások távozását az időlegesség jelle­mezte, hazatérésük szándéka erős, s a migránsok visz­szatérése gyakori volt. A második világháború utáni politikai emigránsok tevékenységének értelme az óhaza volt, anélkül, hogy a hazatérés tényleges lehe­tőségét, pontos idejét láthatták volna. Mindkét eset­ben a távozás időlegességének érzéséből, képzetéből fakadt az, hogy önmagukat az óhaza távolra vető­öröm, egyetlen vigasz, egyetlen jutalom és egyetlen elégté­tel létezik számára: a forradalom sikere. Éjjel és nappal egyetlenegy gondolat, egyetlen cél kell eltöltse - a könyör­telen rombolást. Ezt a célt kell követnie hidegvérű­en és lanl­adatlanul, mindig készen állva a halálra és arra is, hogy saját kezűleg végezzen mindenkivel, aki e cél eléré­sében akadályozza. 7. § Az igazi forradalmár természete kizár minden ro­mantikát, minden érzékenységet, minden lelkesedést és minden elragadtatást; még a személyes gyűlöletet és bosszút is kizárja. A forradalmas szenvedélynek, amely őbenne hétköznapi megszokássá és örökös készenlétté vált, hideg számítással kell párosulnia. Mindig és minde­nütt azt kell tennie, amit a forradalom általános érdeke ír elő neki, nem pedig amit egyéni hajlamai diktálnak. Hogy tekintsen a forradalmár társaira? 8. § A forradalmár csak olyan ember iránt érezhet ba­rátságot és gyengédséget, aki tettekkel mutatta meg, hogy ugyanúgy a forradalom ügye élteti, mint őt magát is. Az ilyen bajtárs iránti barátságnak, odaadásnak és más köte­lezettségeknek a mértékét kizárólag az határozza meg, mekkora hasznot hajt a mindent leromboló forradalom gyakorlati ügyének. 9. § Fölösleges szólni a forradalmárok közötti szolidari­tásról; ez adja a forradalom ügyének minden erejét. A forradalmi felismerés és szenvedély azonos fokán álló for­radalmár társaknak lehetőleg közösen kell megtárgyalniuk minden fontos ügyet és mindenben egyhangú döntést kell hozniok. Az így elhatározott terv végrehajtásában min­denki lehetőleg csak magára számítson. Sorozatos rombo­ló cselekmények végrehajtásában mindenki egyedül csele­kedjék, és csak akkor kérjen segítséget és tanácsot bajtár­saitól, ha ez a sikerhez elengedhetetlen. 10. § Minden bajtársnak legyen a keze alatt több má­sod- és harmadrendű forradalmár, azaz olyanok, akik még nincsenek teljesen beavatva. Úgy kell tekintenie őket, mint az általános forradalmi tőkének a rendelke­zésére bízott részét. Gazdaságosan kell bánnia a maga tőkerészével, igyekezve a lehető legnagyobb profitot kiízni belőle. Önmagát is tőkének tekinti, mely arra rendelte­tett, hogy a forradalom ügyének győzelme érdek­ében fel­használják, de ezzel a tőkével nem rendelkezhet egyedül, a beavatottak teljes bajtársi közösségének hozzájárulása nélkül. 54 FEJŐS ZOLTÁN

Next